Versek

 

 SzilagyiAndras_meret.jpg

 

Szilágyi András

 

Enigma

           

Festem magamat, saját mindenkit.

 

ámulok azon, amit látok, semmi lett a minden,
mégsem dobom le magamról a testet, a kabátot.  
újra festem. de a valóságnak, mintha remegne
a lába, szorong, magában is beszél, közelről nézem
s nézek, nézek riadt arcába. felnagyítva mégis
minden más, mint gyermekkoromban a fogcsikorgatás,
akkor érzéseimben azt hittem, elégek, a farkasok elől
menekültem így Anyám öléhez!

ámulok azon, amit látok, mióta felnőttem, az emberek
közül egyre több a motyogó, rajtunk a hamis gondolat
lett az elrejtett rabló, s hiába alszanak bennem a gyermekévek,
újra és újra menekülnék Anyám öléhez! hirtelen ébredek.
farkas már nincsen, de a kép él, üzen, ott, az égi
határon földdel tapaszt Isten. ott, testem csontváza
ázott vályog, tördelt szalma, vesszőkosárba. már
varázslat az, amit látok, s én, csak az üres képet festem,
s már ledobom magamról a testet, a kabátot.

 

Lebeg felettünk

 

csak egy rossz ecsethúzás
az elvesztő távlat színe rajtam.
nincs más keresett út
csak egy villanás
s magába roskadt
törvény az egész.
de hiába tudod
befejezetlen a kép…
festék tónusa mélyül
s lebeg felettünk
idegen közelség.

 

Közénk ereszkedik

 

Mint Apolló, bőrödre festem
ezt a verset, a tekinteted fehérben lapoz,
nekem mindez kevés, a kép vásznán
téged rajzol a kéz, s mikor a szín
hullámain átkenem a tested,
engem a hús ölel, vonagló vágyad
önkívülete, a szorítása lassan enged,
mint a szenvedély ritmusából
kiugrott versed, ezért van, hogy
újra írom, újra fested.

 

A fák kinyújtott karján

 

A fák kinyújtott karján
levedlett kígyóbőre,
festék alatt a semmi
s míg hígul az indulat
az aranymetszés
arányait felissza,
csak a létből kiázott
gondolat tart vissza,
a tavasz zöldjei.

 

Koptat

 

Koptat engem a táj,
útjaimon az égi bárány vére
hullatja áldozat csendjét.
De az árkaiban fulladt lámpafény
éles bárdja az éjszakában kiált.

 

Elfolyt festéken

 

Itt már jártam valaha,
ezért festem át, másolt
nekem a valóság.
elfolyt festéken ez
csupán vétek, viharos szél
szakította éveinket.

Zdenka, Te új arcot akartál,
egy szálkásan kigyúrt testet,
a bőrömre tetovált ördögöt,
amit szurokkal kentek.
Egymáson még a paplan,
amibe a színeidet beleizzadtam,
de a vérző csíknál lejjebb,
elfolytam élni benned. 

 

Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.


Főoldal

2018. január 24.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái
Versek
Nagy Magdolna versei Tatár Sándor versei Varga Imre versei Juhász Róbert versei
Prózák
Rhédey Gábor novelláiMagyariné szeretőjeKötter Tamás: Az 51-es körzetMárton László: Vagy inkább miatta...
Kritikák
Történetek háború után - Horváth László Imre könyvéről Képzelt futás belső tájbanA pénz hatalma - Száraz Miklós György: OsztozkodókA megőrzés makacs igyekezete
Esszék, tanulmányok
Objektív helytörténet szubjektív szemszögbőlA valamikori szlovák településből többnemzetiségű, multikulturális város?Csabensis - Háromszáz mozaikból összeillesztett nagy történetCsabatörténet dióhéjban
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA