Marno János
Piszkozat
A szíve üres. A torkában dobog,
buborék gyanánt, mely kipukkad
s újrahólyagosodik, miközben ő
még sehol sem tart a piszkozatával.
Kórházi ágyon fekve dolgozik,
mellette még egy ágy, azon aludt,
és éjszaka oda gurul majd át,
ismét visszaaludni. Az álom kút
a nyelvhez, de talán jobb, ha nem túl
mélyen merül bele, lévén ott már
csupa iszap minden, csupa ásvány,
fosszilis tömörület, továbbá gáz
és olaj. Ezekért folyik a földön
a vér a legtöbbet. Energia és
történelem, melyből újabb s újabb
erőforrások gyülemlenek fel, mely
tőle mind idegen. Kocsit nem vezet,
és gyalogosan is vonszolja magát,
alvás közben démonai fojtogatják,
fél hatkor, hajnalban, arra riad,
hogy a torkában hallja a robajt.
Talpra vergődik s indul a fürdő-
szobába, gyógyvízzel kezdi, aztán
nekilát borotválkozni, játszva a
gondolattal, hogy valódi borbély-
borotvával elvághatná a torkát.
Dudorászva
Fütyörészni a Paradicsomban,
vagy dudálni a pokolban.
Dudorászni az éléskamrában.
Szemhéjam megvastagszik, illetve
kisörtésedik, mint a szalonnabőr.
És ha engedek a súlyának, itt
alszom el, a hideg kamrakövön.
Egy családi vihar
villámlásokkal, dörgésekkel,
azonnali vagy késedelmes dörgésekkel,
csapadék azonban semmi.
A szélviharral röptetik magukat
a leleményes varjak, krákogva
zabálják a felkavart, alkonyi,
szabad szemmel alig kivehető
bogárrajzatot… „Vigyázz, szívem –
mondja magában az asszony, még
otthagyod a fogad!” A gyerekek,
nem kicsik már, de nem is nagyok,
izegnek, unatkoznak, a fiú
egy langyos lángosból csipeget, és
nem áll szóba a két lánnyal. „Apu
a halálán van” – gondolják külön-külön,
és mintha mégis egy tudattal. Vagy
tudattalannal. Ahogy ezt a varjaknál
nehéz, a bogaraknál pedig, egyelőre,
a tudomány mai állása szerint,
lehetetlen megítélni. Hacsak nem
válunk bogárrá némelykor, és nővérünk
vagy a húgunk jegyzeteli benyomásainkat.
Mikor a vihar elvonult már, és egy csepp
csapadékot nem hagyott maga után.
Megjelent a Bárka 2017/6-os számában.