Versek

 

 Kiss_Otto_meret.jpg

 

Kiss Ottó

 

Állatok, erdő, bátorság

– Laci bácsi rímes állatkalauza –

 

                      Annáknak, Borókáknak, Fanniknak, Lászlóknak

 

Jó napot kívánok,
        a lányoknak szépet,
a fiúknak inkább
        erőt, egészséget!
Tudjátok-e, mitől
        vagyok ilyen sármos?
Elárulom mindjárt,
        nagyon tanulságos.

Elárulom azt is,
        hogyan lettem erdész
– magam szedtem rímbe,
        azért ilyen elmés.
Azt is megtudjátok,
        hogyan éltem egykor
– nektek is így telhet
        akkor a gyerekkor.

Kicsi voltam én is,
        éppen ilyen pöttöm
– répát ettem aztán,
        és megnőttem rögtön.
Erős lettem mindjárt,
        délceg, bátor gyermek,
olyan elszánt, hogy még
        rám nézni se mertek.

Került az oroszlán,
        én egyet se láttam,
pedig megküzdöttem
        volna vele bátran.
Közelembe sem jött
        a nagy fehér cápa,
pedig belenéztem
       volna az arcába.

Nem csapott le rám az
        afrikai sólyom,
pedig megüzentem:
        ha erre jár, szóljon.
Orrszarvú se merte
        utam keresztezni,
nem tudtam hát őt se
        soha lerendezni.

Ez idő tájt engem
        úgy hívtak, hogy Lackó,
plüssállatom is volt,
        egy puha kis mackó.
Őt tiszta erőből
        égig feldobáltam,
és még akkor sem fájt,
        mikor aláálltam.

Erős voltam, mondom,
        délceg, bátor gyermek,
nem élt olyan állat,
        ki ellen ne nyerjek.
Egyedül egy kisnyúl
        kergetett meg néha,
mikor észrevette:
        van még nálam répa.

De tőle se féltem,
        nem azért szaladtam,
csak szerettem futni
        mindig a szabadban.
Az erdő széléig
       soha meg nem álltam,
ám a nyulat ott is
       mögöttem találtam.

Na, gondoltam egyszer,
        kéne már egy tréfa,
eldobtam az étket,
        repült a sok répa.
Bevettem magamat
         a nagy rengetegbe,
kint hagytam egy táblát:
        „A nyúl nem jöhet be!”

Így jártam én, kérem,
        túl a kisnyúl eszén,
így tűnt el a répa,
        így múlt el a veszély.
Sajnáltam is, hogy már
        nem vesz üldözőbe
– hogyan futok én majd
        be így az erdőbe?

Na, de nemcsak bátor,
        furfangos is voltam:
futás helyett aztán
        csak begyalogoltam.
Persze ott sem akadt
        se nagy, se apróka,
ki legyőzne engem,
        se egér, se róka.

Huhogott a bagoly,
       vijjogott a vércse,
károgott a holló      
        – nem reszkettem mégse.
Gondoltam, a mackót
         magamhoz szorítom:
a félelem ellen
        őt bebiztosítom.

A mackóm is ölelt,
        úgy szorított engem,
mintha azt mondaná:
       csak őt védelmezzem.
Az a három madár
        nem is támadt persze,
megrettentek tőlem,
        egynek se volt mersze.

Ölelkezve mentünk
        az erdőben aztán,
jött egy nagy vaddisznó,
        minket nézett sandán.
Elkerültük messze,
        nehogy megijedjen,
miattunk egy fának
        futva nekimenjen.

Arrébb állt egy szarvas,
        még arrébb egy medve
– ő akkor egy fának
        neki volt már menve.
A fa odújába
        beszorult az arca
– méhészkedett éppen,
        nem volt jó a harcra.

Ahonnan mi néztük,
       mindkét lába látszott,
mégis egyik járt csak
       fürge medvetáncot.
A másik egy vödrön
        pipiskedett éppen,
hogy az orr túrhasson
        mélyen bent a lépben.

Bátoran figyeltük,
        vajon mi lesz ebből
– de azt nem gondoltuk,
        hogy a veder eldől,
és talpra áll nyomban,
        mintha csak parancsra,
hogy rászorulhasson
         a hatalmas mancsra.

Feljajdult a medve,
        rázta fájós mancsát,
és most mindkét lábbal
        lenyomott egy szambát,
szorult helyzetéből
        hogy kikerülhessen
– lehetőleg úgy, hogy
      hasra meg ne essen.

Medvecsapda lehet,
        vélte az én mackóm,
és azt súgta: menjünk,
        most azonnal, Lackóm!
Bátorságunk nehogy
      még majd visszaüssön,
mert az foltot hagyna
        egy ilyen kis plüssön!

Hallgatom a mackót,
        majd megüt a guta
– annyira aggódós,
        mint amilyen buta.
Elég sokszor kértem,
        járjon iskolába,
csak hát az még nem volt 
        az ő kiskorába’.

Így aztán nem tudtam
       én se okosabbat,
mint amit egy harcos
       jó tanácsként adhat:
nézd, ott van egy tisztás,  
        mondtam, gyere kincsem,
az biztos, hogy arra
        medvecsapda nincsen!

Ott nem lesz, ki bántson,
        réten nincs vadállat,
ott biztos nem ront rád
        erdei madárhad!
Vittem is ki bátran,
        lábamat kapkodva,
nehogy megtréfálja
        vödör vagy fa odva.

Akkor már a méhek
        kergették a medvét,
jó esély volt arra,
        hogy a maci meglép,
mert a veder elvált,
        elgurult a mancstól,
ő meg távolodott 
       a fullánkos brancstól.

A tisztásra érve
        láttunk aztán egy sünt,
és a plüssmackómnak
        a félelme megszűnt.
Jókedvében rohant
        kergetni egy lepkét
– hogy elszállt előle,
        az se szegte kedvét.

A nagy szaladásban
        észrevett egy vályút,
mellette egy kutat,
        kerekes fajtájút.
Gyere, igyunk, Lackóm,
        állt meg az én medvém,
tekerjed a kutat,
        és lehuppant mellém.

Ám, ahogy tekerném,
        egy nagy farkast látok,
a szeme azt mondja:
        megorroltam rátok!
A homlokán egyre
        mélyült a redőzet,
mintha nem is minket
        látna, hanem őzet.

Rá is ripakodtam,
        hess, te ordas, innen,
nehogy nekem kelljen
        téged arrébb vinnem!
Farkasszemet néztünk,
        láttam, tiszta méreg,
gondoltam, megunja,
        én bizony ráérek.

Csak hát az én plüssöm
        szomjas volt már akkor,
igyekeznünk kellett,
        mert ott ér az aggkor.
Engedett az okos,
        bár nem hajtott tatár
– még ha farkas is az,
        szenvedjen a szamár!

Menjünk a patakhoz,
        mondtam a mackómnak,
majd ott megitatlak
        – közben meg is óvlak.
A kis patak felé
        szedtük hát a lábunk,
de hiába, mert a
        farkas jött utánunk.

Na, gondoltam, hogyha
        így hajtja a vére,
csaljuk el a nyúlhoz,
        ki az erdőszélre.
Nehogy bosszút álljon
        még valami őzön,
inkább sportolgasson,
        nyúllal kergetőzzön.

Az erdő szélénél
        bevettem a táblám,
ahogy számítottam:
        a nyúl még ott várt rám.
De nem hasonlított
        a korábbi nyúlra,
mert a sok répától
        ez most ki volt nyúlva.

Feküdött a hátán,
        telve volt a bendő,
és azt nyögte: répa
        soha többé nem kő’!
De a farkast látva
        talpra ugrott hamar
– néztem, hogy ez teli
       hassal is így kavar?

Mikor ők már vígan
        hajkurászták egymást,
szóltam a plüssömnek,
        megitatlak, meglásd!
Azzal elindultunk
        a patakhoz vissza,
nehogy szomjan vesszen,
        jó, ha mind kiissza.

Ahogy odaértünk,
        pihegünk a partján
– mackóm tőlem jobbra,
        én meg pont a balján –,
éppen inni készül,
       amikor azt mondja:
volna itten neki
        egy kicsi kis gondja.

Lóbázom a lábam
        a csermely patakba’,
ekkor látom én is:
        ki van az apadva!
Kiszáradt medrében
       fürödtek a rákok,
hinnye, mondom, vizet
        nem hoz senki rátok?

Abban a szent percben,
        csapott meg az ötlet:
csakis én vagyok az,
        ki itt vizet önthet!
Plüssnek is ígértem,
        hogy majd inni kaphat
– jó gazda egy mackót
        szomjan csak nem hagyhat!

Elindultam egyből
        megnézni a medvét,
és hogy nem volt már ott,
        elhoztam a vedrét.
(Bár egy roppant sikló
        épp mögötte vedlett
– ám engem nem zavart:
        felkaptam a vedret!)

Inaltam a kúthoz,
        megvolt már a tervem:
töltöttem a vályút,
        vödröm telemertem,
vittem a patakhoz
        úgy, csurig csordultan
– három percen belül
        százhúszszor fordultam!

Először a mackóm
        ivott, aztán én is,
fürödtek a rákok,
        de én hoztam mégis,
mert mély nyomot hagyott
        valami ott bennem,
azért kellett vízért
        mindig visszamennem.

A sünt láttam előbb,
        leszaladt a partra,
vízre szállt a lepke,
      fel túl nem kavarta. 
Megjelent a bagoly,
        holló, vércse, szarvas
– és eljött, hogy igyon,
        a nyúl meg a farkas.

Az ordas kitikkadt,
        a nyúl le volt fogyva,
szerintem barátok
        lettek attól fogva.
Akkor láttam, hogy a
        medve is ott pancsol 
– jól esik a hűs víz
        csípésre a mancson!

A méhek is jöttek,
        hát nekik is mertem,
és a vaddisznót is
      egyből felismertem.
Örültem, hogy immár
        nem fél tőlem ő se,
nem akar már lenni
        ő az erdő hőse.

Meg is mondtam neki,
        na meg a medvének,
amit azóta is
        tanulságnak vélek:
kinek ereje van,
        nem kell hadakozzon
– használhatja arra,
        hogy sok vizet hozzon!

 

 Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.


Főoldal

2017. október 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA