Turai Laura
Vörös és fekete
vérpiros bodobácsok hátán
a fekete jel –
most így tündöklik
a szív hogy minden
mocskot elnyel, mit a
test rettegve belémar
a bőr és a hús
unalmasan lüktető
szöveteibe.
Oly hamar
vége annak a fényfehér
tündöklésnek, mit csak
a szív találhat
meg a nap alatt.
Titok
tintamélyeken evezek
holott tócsák csapnak csak
tágranyílt szemembe
mi ez a táj?
folyton hullnak a leplek
s rám tűző tekintetek
és látom, ahogy
kavarog a lélek
a szemgolyók mögött
titoktalan
s látom ahogy állok
a mindenségre verten
s nem tudom már ettől
megóvni magam.
Vergődések
tulipánok ütköznek
a forró kanyarban.
Elmúlt hát a nyár?
Bicsakló metronóm
jelzi a lángot
a folyosósötétben.
S útközben mi vár?
Ne kapcsolj most villanyt, mert elégek...
Tényleg igaz, hogy elmúlt a nyár?
köröznek bennem lázas fecskeévek.
És nem és nem tudok merre menni már.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.