Versek

 

 iancu.jpg

 

Iancu Laura

 

Tolvajok

 

nagycsütörtök éjszakáimmal

kártyázik pogány kezed

mintha a sötétséget gyúrnád

gyásszá

fojtogatod vétkeidet

 

(látom a hó elébe megy

kifogja a szelet

kertek közé szorítja a

megvadult telet)

 

zokogni kéne nyerésre állsz

ha volt is szárnyam

régen megkötözték

ma este is tartom arcom

viselem más szégyenét

 

(úgy marad minden odakint

ahogy a vak koldus          

botjával széjjelzúzta

higgyék hogy rabló volt

ki Jézust kereste utcánkban)

 

 

Csoportkép

 

Engem már nem keres anyám.

Virágnak gondol a

világvégi barázdán.

Várja a havas felhőket,

hozzák a végső telet.

Ködben szült – fehér a szüret.

Egy csoportképre összeáll

a halál s az élet.

 

 

Időtlenség

 

Vasfazékban viszem a szívemet,

nem szeretett

vert, vert,

                ütött,

s a festett vértől elhaltak a

hittel csapolt erek.

 

Óra húszkor

üldözőben vesz

a bűntudat,

térdelni való idő nem maradt,

nyakamba veszem a

hazát,

a sírjelre akasztott cédulát.

 

Krizantém illatú irgalom

léptet át időtlen éveken,

kőből és fából

faragott szerelmeken.

 

 

Mennyi vétek van a szerelemben…

 

és meddig bűn, ha tagadom:

a piros arcom

azért piros, mert lebegni

lát, mint ködbe veszett csillagot,

lebegni látlak, s te nem tudhatod.

Szobor fejed és kőszíved

egyszer sem fájt,

nem átkozta a telet:

a szerelmet fagyasztó évszakot.

 

A piros arcom azért piros,

mert szeret.

Két kezem szereti fehér inged,

mi tőlem véd, mit a fagyosszentek

őriznek.

                Szökésemben te vagy kit menekítek.

Csak a déli harangszó idejére

hazudlak idegennek.

 

 

Reggel a földről

 

Evés helyett is

                közeledbe gondolom magam,

falnak támaszkodva

                hosszason elnézem:

otthon hagytad ma is

                a szemed,

vakvezetőd az aktatáskád,

felhők labdáznak veled,

                mintha nem tudnák:

                hajad szála sem görbülhet;

és minden repülőért

                emelem kezem,

mint égre szökött szélforgó,

                hogy elérjen.

 

 

Két kápolnavirág

 

Nem hagyok semmit

                rád.

Az éjszakázó selyemruhát

őrület kitenni az ágyszélre…

                Ha hittem volna sincs már

szükséged

                ünnepekre;

és nem hagyom rád

                a fecskéket,

velük írattam e végrendeletet:

                örökségem te vagy,

és te vagy a kőkereszt:

szép kápolnavirág-korona,

kinek én vagyok fehér párja.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. szeptember 21.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png