Bék Timur
Ember
Karinthy Frigyes emlékére
Nekem hajolnak mind az úti fák,
értem feszülnek fenn a csillagok,
bennem állhat csak renddé a világ –
a mindenségnek mértéke vagyok.
Alattam dobogja a vörös föld
az általam írt bűnös ütemet.
Előttem a fegyver, mely joggal ölt,
s mögöttem ásó – titokban temet.
Hozzám szól az égnek szikra-húrja,
mikor felettem mérgemtől dörög,
s rám borul a kozmosz háborúja,
míg lábam marják karcsú ördögök.
Jobb nálam, mi nem mozdul e Földön,
s tudom, jövő: csak az, mi nélkülem,
elfelejt majd engem ez a börtön
s egy egész világ pusztul el velem.
Körforgás
(dublé)
Fölsír minden atom: csak ennyire vitte;
anyaga sűrűsödik, mája szétrobban,
a pult alá kuporodik le,
hogy elkábuljon zúgó delíriumban.
Megsimogatja a gin üvegét,
kíván egyet (mást akart ő, nem ezt),
s beletölti mind az életét
poharába. Saját vendége lesz.
Zárás után hazaballag a
sápadt kocsmáros, képzett részegész –
befelé fordul a mindenség maga,
és visszafelé indul el az egész.
Kietlen sorok
Egyetlen szilárd pont vagy
az örökké kavargó káoszban -
obszidián kő széltől porzó téglák közt,
és ezt senki nem irigyelheti tőled.
Minden elágazásnál hozzád fordulok,
s figyelem, merre tükrözöd
fáklyám tompa fényét,
és arra indulok tovább.
Vándorlástól görnyedt hátam
olykor neked hajtom.
Te hűtöd le,
te egyenesíted ki,
és te készteted lábaimat új léptekre.
Mert én tőled örököltem ezt a borongva bolyongást,
és ezeket a nehéz, hosszú lépéseket.
És azt, hogy mindig tudom, mit miért csinálok.
Reszketek, ha belegondolok, hogy
egyszer elhagysz engem.
És besüpped saját súlya alatt minden.
És összedőlnek útvesztőm sűrűn nőtt falai.
És rám mered majd zsarnokul a rideg, fekete égbolt.
És egyedül leszek
szemben a világgal,
mikor te már nem leszel,
Apám.
Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.
