8

Van, amit én nem tudok, van, amit
meg ők nem vesznek tudomásul,
hát ebbe könnyen belefásul
a lelkemben lakó, fogyó elit:

akik még megértik a verseket,
kiknek igényük volt tudásra,
akikben ott a régi lendület –
az öröklétet is kivárva;

halandó részeim – másképp nevezve.
Másképp a névtől is elmegy a kedve
az önmegértés gyermekének is.

Hogy akkor most az én, vagy én, vagy én?
A visszatalált titok kezdetén
a lehetséges mindennel szakít.

9

Én nem tudom, hogy mit tudhattok rólam,
ti nem tudjátok, amit én tudok:
hogy van egy én, ki én vagyok valóban,
míg önmagamtól el nem fordulok.

Míg önmagamtól fel nem fordulok,
míg fel nem fordul önmagától
a világban néhány rendes dolog,
addig épp a léte gátol

az elveszettnek hitt időnek.
Amíg a tervek összedőlnek,
míg bárkinek jó lesz jövőnek,

mi múltnak is nehéz és gyenge volt,
addig nem lehet kör belőlem,
s az ég helyén se rozsdafolt.

Az ég helyén se rozsdafolt,
se szénfolt ne maradjon.
Helyén az ég legyen a placcon,
az csillagászatilag indokolt.

Kéksége a földig dagadjon,
legyen sűrű és felhőktől tagolt,
a napfény vágjon rájuk bájmosolyt,
ne gondolja közben: Haragszom.

Ne haragudjon a nap senkire.
Az eső ne senkire haragudjon.
A világ nem változhat ennyire!

A gleccser nem tévedhet el az úton.
Az ég helyén ne rozsdafolt legyen.
a játékban ne lengjen félelem.

A játékban ne lengjen félelem,
legyen jól belecsavarozva!
Ne tréfálkozzatok velem:
a halál épp a lélek odva,

ott megbújik a gond elől.
A halál nem gyáva – nem a halál az
mi, ha összeomlunk, bedől,
őt nem is érheti találat,

egy belövés a múlt felől,
a közeli jövő céloz rá,
de ki volna, aki megúnná,

aki a poklot mondaná hazának,
a vég csak minekünk gyalázat,
az öröklétnek magyarázat.

Nézd, a szeméthegy egyszerü lélek.
Egyszeri lélek, hogyha kidobták,
hogyha kidobták, nincsen esélye,
elszökik onnan már a valóság.

Mar a valóság, bár foga sincsen.
Nézd a szeméthegy, mért magasabb,
mint az aranyvölgy, mért zajosabb?
Mér a valóság, mérlege Isten,

mérlege billeg, kételye illet,
illik a kétely, kétes időkhöz,
billeg a mérleg, elkap az ihlet,

kételye illik, sál a cipőhöz,
hogyha igaz, hogy semmi sem az,
sár a cipődön, itt a tavasz.

Már totál elavult, amiről Rilke írt,
a szökőkutak nagyon érdekelték,
a legtöbbünknek léte ma blazirt,
csak természetfilmekből ismeri a fecskét.

Nem keres kerteket, ahol a víz
csorog, szökik és tálcákból zuhog le,
nem mint élőre néz a földre
a favágásnál többet is kibír.

Nem gondolja a metróalagútra,
hogy az a bolygónk nyelőcsöve volna
s a repülőt nem bolhának hiszi,

mely benzinvért szívva élősködik rajt,
és attól se kap soha szívbajt,
hogy nem juthat saját halál neki.

Egy nem feudális isten, aki
nem dirigál és nem hat mindent,
az ember már csak őt bírja ki,
de demokrata isten nincsen.

Persze, persze, zsarnok sem lehet,
és mindenkinek csak segítsen,
legyen szakmája a könyörület,
álljon készen a sorsremízben,

akkor vigyen, ha más nem jön felénk,
akkor vigyen, ha elromlott a fék,
a féktelenség mikor elragadna,

mikor szavakból épül vad vidék,
mikor homok kerül vigasztaló szavakba,
ha a sírás az embert abbahagyja.

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.

2017. augusztus 16.