Murányi Zita
hősök tere
néhány sugár fogta a szobrok kezét
fél nyolckor langyos fényeket terítettek szét
a hősök tere felett elég egy vastagabb felhő
és szinte beesteledhet nagy esőt ígértek
a napfényben mégis inkább reszketett hét vezér
homlokán az izzó naptartomány a sárga földalattinál
valaki elhasznált újságot kínált és tegnapi híreket
két lába közt a szünet zárójelbe tette a hímnemet
aztán mégis összezárta belefáradhatott az ácsorgásba
állt meggörnyedve mint a fáradtság tolmácsa
és bársonyos fényt szórt tomporára az elhaladó
szerelvény lámpaforgácsa a délinél már szikrázott a kő
és a dél hevét verte vissza tíz összezárt napernyő
amikor újra eszembe jutott a nő a sötét miniszoknya
két láb ami nem volt harisnyához szokva
a hősökön a szobrok amit a kő súlya a fölemelkedéstől
megfosztott az a majdnem 25 fok amit a kabát 30-ra
srófolt hogy igen is istennő leszek csak még nem tudom mikor
hámozom ki a teret a nap tüzes szilánkjaiból
ha a létezés csak a megsemmisülés kontrasztja
két luk között miét hasad tovább egy fölszakadt harisnya
az élőknek is kegyetlen szoborarca lesz
amikor a teremtés terepe újra tiszta és a halhatatlan szobrok
mellkasát a nap percenként árnyalatnyival világosabbra szívja.
fű-fű
lakhat-e a szívben akkora jóság a dobogások meredekéhez
igazítja a csillagok átlóját így kerül az ember közel az éghez
egészen közel a mindenség fölségterületéhez
a hold hisz hetek óta éhezett gömbölyűre hízik
és nem lesz a sötétség kaszája teli szájjal skandálja
felhő felhő felhő és madarak dagadó szárnya
föntről nézve kerek erdő a fák szórványmagánya
és semmi létén merenghet el a fű
megannyi félrehajló nedves i-betű
aztán majd pontot teszünk a dobogásra
a sötétség mellkasán hajnallá vérzi magát néhány hófehér
kokárda és fölrikolt a virradás mint egy vörös hegedű
fű fű fű – szívünket váltakozva tölti ki az űr és a derű
nem tudni melyikben lakik az isten és a föltámadás
melyikben nagyobb horderejű.
pantheon
Mindig amikor utolér ugyanaz a halál
rettegve gondolok vissza milyen volt
a nyár magasabbról illatoztak-e a fák
tavaly emelt-e meredekebb boltot a lombból
sok-sok törékeny ágból a balerinahajlékonyság
hogy mint egy zöld templom magasodjon
az út fölé emelve szellős kupolát
és a járda térdére ejtse sárga virágporát
hadd recseg-ropogjon az illatos fájdalom.
Mindig azon gondolkodom vajon nem szentségtörés-e
belépni ebbe a rendbe a bokrok a fű haján
talán még ott remeg az isten keze
mint a teremtés hajnalán
azóta ráfúj minden harmatcsöppre
a levelek mellkasán csüngő bogártetemre
hintázva pörögve holtában is visszacsöppen a létezésbe.
De én nem vagyok ilyen makacs a fák törzse
mint egy befejezetlen rézkarc
ahogy ezek a mintás oszlopok az ég felé törnek
és az útra visszagörbülnek ez csak a pusztulás pantheonja
lehet csupa-csupa rejtett hieroglifa szívseb a fákon
a lomsuttogásban mégis a létezés moraját hallom
nem akarom hogy egyetlen lábnyom sáreredete visszhangján
a pusztulásba rántson a paradicsomba vágyom hogy ezen az úton
ezer és ezer holt fa gondolkodhasson el a föltámadáson.
Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.
