Pataki Tamás
A magány zsarnoksága
Éhezz! Tűrd izmaidban, amint
lázad a végső kétségbeesés.
Az pokol, ha örök az emlékezés,
s a felejtés kegyelmét a kezében
tartja a zsarnok magány, torko-
don a kardja. Nyögd zsarnokságát,
húzd láncait, mint őrült ki csókkal
szegődik hozzá s akarja, viseld tarka
címerét, az egyedüllét öt sebét, amit
éjszakádra tapos a sarka.
Ordíts, ha tövissel koronázza perceid,
s ha lakmározik, amint csendre int,
mert dőzsölsz benne, a magányba
részegülten, nyakig rókába dőlten.
Légy résen, mert rád ront leséből,
mint a pók, ha zsákmányt orront
rebbenő fonalán, metszett gégéden
át kering a véredben tovább, míg csak
őt tudod majd nemzeni. Ki lesz az
ostobább? Mert leigáz akkor, s mint
gépet csikorgat: tovább! És felrobbansz,
ám a hajszának akkor sincs vége,
ha ajkadra arany olaját keni a halál –
nem terem béke. Vigyázz, ha ajtódban
idegent látsz, mert a zsarnok magány
döngeti, s szemgödrödbe temeti már
újszülött vágyaid sorát. Még szuszognak,
ki sem nyílt szemük, de már dobog
rajtuk a fekete göröngy, zsarnok ő,
ki nem hagy temetetlen. Tűröd?
Lázadj önfeledten.
Nagypéntekre virradóra
az álom határán vesztegeltem,
ültem átizzadt ingben, féltem
és fáradt voltam a barlangsötét
váróteremben. Bezárt a pénztár.
A vonatsín, mint földre hullt égi
létra, fokait a messzeségbe oldta.
Megéheztem, de a büfé ablakai
befüggönyözve lengtek hallgatag,
a felhők gyűrötten, kéregetőn
nyújtották elém a markukat.
Zsebembe nyúltam, kerestem
a lelkem aljából pár apró darabot,
de nem találtam, lecsengett ez is,
éberen fütyülve robogott be a halál.
Hány halálom van?
„ma, időtlenül és halottan ők
a halálon túl a tangóban élnek”
Borges
Már sokszor meghaltam, csak azt
nem tudom, hogy a múltban vagy
a jövőben haltam meg.
Most itt írok a jelenben, amin
lépdel előre-hátra, mint keresztfán,
a tangóra termett emberi idő,
és vele halálom egyre nő,
és vele halálom egyre fogy,
és ki az, aki táncol?
És ki a párja, kivel ropja csigázó
táncát, ha nem egyedül, botladozva
tántorog a két vagy három, s talán
ennél is több parkettán, ami az időm.
Ha tudnám, mennyi elölt jövő van
múltamban, mennyi megvakult,
remélt érzés, hány füstbe ment
gondolat korma a szavakon –
mondanék, vagy mondhatnék-e
bármit? És visszavonni, hogyan
tudnám, ami már hangként tovább
remeg szervek és szervezetek
idegrendszerek útvesztőjében?
...mennyi elölt jövő fekszik
múltamban, de mi van a
jövőmbe holt múlttal, és
mondd, én ki vagyok...
Arkahaljov száműzetése előtti álma
egy arcot látok olyan homályos és foszlékony
mint alkonyatkor a borszínű-kék Szibéria felett
felejtett ég
egy arcot a papírra sem írhatom le
ezüst farkasod küldd el fáradt sejtelem
egy arcot amit sose láttam de szorongok
ha eljövendő emlékét idézgetem
egy szemet aminek távlatából kitiltottak rég
egy arcot ami széttörik mint a hajnali jég
egy arcot látok olyan homályos és foszlékony
mint virradatkor a rózsaszín-kék Pétervár felett
felejtett ég
arany kígyóid küldd el ványadt sejtelem
úgy érzem ha meghalok is visszajár
mint álmokban felmerül és visszabukik
egy arc mit száműztünk legbelül
egy arcot a tükörben
nem az enyém visszavetül
Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.
