Versek

 

 T__thE-el__ny__s-szivhangok_25_n.jpg

 

Tóth Erzsébet

 

Nincs többé

 

fiút szeretett volna
de mi lányok lettünk
csak zavartuk a gyalulásban
ahogy a lába körül ténferegtünk
fürödtünk a szőke faforgácsban
azt is megszoktuk, hogy reggelente
az enyv szúrós szagára ébredünk
ébresztődallamunk volt
ahogy a dupla falú edényben lassan bugyborékol
és enyvszagú lett a tea, a pirítós
így volt jó, csodaszép reggeleink voltak
és gyakran énekelt is
most hogy menjek haza oda
ahova ő már nem jön többé
lépegetni itt maradt árva tárgyai között
belenézni a tükrébe, amibe ő már nem néz soha
vigasztalni itt maradt növényeit, a gyalupadját
amihez nem sántikál már többé
kimegyek inkább az udvarra
összesöpörni a földre loccsant fügéket
nincs már aki elcsúszhatna rajtuk
a föld alatt  erőszakosan terjeszkedik
a bambuszgyökerek terrorizmusa
tíz éve egyetlen zsenge tövet
ültettünk az őshonos galagonyák
áfonyák közé ahol már a fügefa is
bevándorlónak számított
most a bambusz uralkodik a kertben
örökzöld, légies látványa
csillogott a hóesésben
előretörve most a bambuszdzsungelben
látom a beton alól is magasba törő
friss zöld bambusznyilakat
arrébb feketén koppan a dió
a szőlőtőkén rigók lakmároznak
söprögetek a fügevérrel szentelt földön
legyen hely az újabb zuhanóknak

***

utoljára Rommel tábornokot
kísérte el az afrikai hadjáratra
erről beszélt legszívesebben
de mintha száz éve történt volna
hogy ő még beszélt valamiről
nincs már az az idő
az sincs többé
hogy ki vigye el a piacra
kinek van ideje ballagni mellette
fogni a karját
kinek van türelme válogatni vele
a krumplik, mézek, diók között
mert annyira kéne rohanni máshova
és most eszembe jut
volt-e annál fontosabb
hogy neki segítsünk, ha lehet
neki jobb legyen kicsit
ez akkor csak ritkán jutott eszünkbe
szégyellhetjük magunkat
többé nincs már
hogy ki menjen hozzá
mit vigyünk neki
amivel nem dühítjük fel
levest, fagylaltot
hogy meg tudja enni
nincs már
hogy ki vágja le a körmét a haját
ki borotválja meg
ki mossa meg a lábát
kinek mondja többé: jól van kislányom
ki látja majd  az utolsó könnycseppet
kigördülni a szeméből
ki fogja letörölni
nics jól nincs jól nincs jól
nincs jól semmi apa
apuka

***

a vége felé
mindig ugyanaz a könyv volt az ágyán
azt olvasgatta
Nagy Gábor barátom Lélekvesztője kísérte
utolsó napjait, álmatlan éjszakáit
vagy inkább csak Modiglianai Fekvő aktját
képzelte maga mellé a borítóról
boldognak képzelem a búcsúzását
„ha reszketünk, hát együtt reszketünk
legalább isten nagy, kérges kezében,
az édeni emberpár jelmezében:
hason csúszik felénk a végzetünk”

Gábor szép szavakat adott neki búcsúzóul
ki tudja, Istennel beszélt-e valaha
gondolt-e rá legalább néha
de hogy kérges lett volna a keze
azt biztosan nem gondolta
az ő szemében Isten óvatos léhűtő lehetett
aki nem dolgozott soha
szemben vele, akinek aztán
tényleg kérges volt a tenyere
és ujjai alaposan megcsonkultak
a sok fűrészelésben

***

talán a kiskert hanyatlásával kezdődött
ahogy egyre hányavetibb lett a karózás
a gazokat is csak ritkán húzgálta ki
nem tudott hajolni
de ki segített volna neki
amikor csak kiszaladtunk megnézni
van-e valami ehető paradicsom
éppen volt
de az nem volt ehető
egyedül a cukkini tartotta magát
pontosabban hevert a földön
mint a tökfélék szoktak
és sokszor annyira elbújtak
hogy mire észrevettük
már nagyon nagyra nőttek
azelőtt ezt csak az uborkára volt jellemző
talán a dinnye lett volna jó abba a földbe
mert a paradicsomnak nem felelt meg
összevissza nőttek a sápadt
barna pöttyös paradicsomok
nem jó már ez a föld
nincs benne lélek
mondta anyám, mondta húgom
és nevettünk, amikor felidéztük a régi
lédús, állunkra csorgó vérpiros
paradicsomokat ifjúságunkból
apánkat soha nem érdekelte a föld igazán
a szagát se bírta
holott mindenki földművelő volt a rokonságban
mi más lett volna
ahogy lehetett, menekült a földtől
a városba, ahol a gyalupad mellett élte ki magát
hogy öregségére egy kiskert erejéig visszatérjen a földhöz
kelletlenül ugyan, de vigyázott zöldségeire
igazán csak annak örült
ha mi találtunk valamit, ami megfelelt nekünk
vigyétek kislányom
a fügét szerette
évek óta készült, hogy fügebort készít belőle
de mióta a palack szétpattant a napon
a gondosan gyűjtött, már forrásban levő fügével
ezt is feladta
a fügét rajta kívül nem ette senki
túlédes, puha, ragacsos
nyafogtak az unokák

***

a diófát kilenc  karóval támasztotta meg
el ne dőljön
már minden levél lehullott  róla
a termés a földön
amit fölszedtünk belőle
a spájzban feketedik
ki lesz, aki leszedi róluk a burkot
és megvizsgálja
ehető-e
ki fog enni az ő diófájáról
kinézek a hideg, elhagyott  kertre
a diófa mintha
kilenc botjával éppen utána indulna

 

Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.


Főoldal

2017. május 18.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűenArról, hogy mi a groteszk
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA