Hevesi Judit
otthontalan
kézzel áshatnánk sírt neked
és az emlékeidnek hogy ne higgyék
csak egy mama voltál a millió közül
aki azt remélte
hazatér
pedig soha nem lett már otthona
hiába számolja a megállóban várakozó embereket
elfelejti számukat és nem érti
miért hiszik hogy tartanak valamerre
de te csak számolod tovább a lépcsőfokokat
és nem lépsz soha többé semmilyen vonalra
mert még véletlen észrevennék a kezed remegését
tudod pedig jól hogy vannak hallgatag bűnösök
de te még így is gondosan ügyelsz arra
hogy a melletted lévővel egyszerre lépjél
kiáltók
nyomorultak erdejében bolyongunk
és keressük együtt a mamát
mintha hazatért volna de az is lehet
hogy úgy igazán már sohasem volt
velünk
akik a semmibe is utánamentünk
szólítgattuk hangosan
de pontosan emlékszem
hogy te kiáltottad a nevét
amikor eldöntöttük
hogy nem találjuk meg soha többé
valamivel később
valamivel később indulok
nálad de még az is lehet
hogy hozzád
és érkezésem senkit
nem zavar meg
imátlan mindennapjaiban
de amikor legalább már
az elhullók szagáról nem álmodom
bár a fotóról azért még néha
eszembe jutsz
és olyankor
erre hozza a szél az arcukat -
én nem tudom még
mit gondoljak
csak mindenkinél jobban igyekszem
elszégyellni magam
szelídeknek
a sziklák sárgaságánál csak a varjak hangosabbak
szelídeknek való repülésük
mégis felém tartanak
és ahogyan falatoznak a húsomból
helyettem is ők szólnak
mert ez itt az istennek hegye
tudatni akarják vele hogy mégis
eljöttem hozzá és már itt is maradok
és bár soha fel nem érek hozzád
azért még megpróbálhatom hogy olyan halk legyek
mint a völgyeknek imája itt a semmihez
A versek a Bárka 2014/2-es számában jelentek meg.
