Győri László
Fellbach
Öröm volt, meghitt napirend
ein Kilogramm Apfelt
vennem. Ugyanúgy idared,
ugyanaz a Nap kelt,
akárcsak otthon, ugyanaz
a fénye felettem,
éppen oly módon sugaraz,
akár Budapesten,
megszólalásig ugyanaz,
mint két ikertestvér.
Budapest? Fellbach? Rakamaz?
A Nap nem keresgél,
nem fürkészi, hogy hol vagyok,
a Nap egyetlen Nap,
sehol sem kisebb vagy nagyobb,
úgy kiáltja: - Megvagy!
Játsszunk. De jó, hogy megtalál
mindenhol a földön.
Forog a biciklipedál,
fény villog a küllőn.
Most tudom, annyi év után,
mióta kivertek,
most tudom végre, igazán,
Fellbach mit jelentett.
S ti, akik otthont adtatok
messze idegenben!
Aki más nyelven nem dadog,
szól egy másik nyelven.
Az a vézna kis töredék
is elég volt ahhoz:
érteni egymás életét,
hogy közéjük tartozz.
Derűs, jó otthont adtatok.
Ott is otthon voltam.
A szégyen jóra szaggatott.
És azt mondtuk: - Jól van.
Nap sütött ránk: a felejtés.
A megfejthetetlen,
de örökké becstelen rész
égett a szemekben.
- Bűnösök voltunk: németek.
Bár személy szerint nem.
Elég volt ez a néma tett
magamba tekintnem.
Bűnösök vagyunk, így igaz.
Bűnösök akárhol.
Budapest? Fellbach? Ugyanaz.
Se közel, se távol.
A zöldségesbe indulok
agyváltós biciklin
minden délelőtt. Egy sarok,
még egy, szól a csin-csin,
rácsöngetek valakire,
s ott vagyok a boltban.
Az Édenkert idarede.
Apfel. Ein Kilogramm.
Szavak
Már nem tudja mondani,
amit akarna mondani,
már nem tudja elmondani,
amit el akar mondani,
már nem tudja kimondani,
amit ki akar mondani.
Szétmállanak a mondatok,
nem állnak össze már sehogy.
Mintha dadogna s nem dadog,
nem az a baj, hogy áll a bog,
hanem az, hogyha szólni fog,
akkor se tudja, mit susog.
Értelmét hosszan keresed,
mire így vagy úgy kiveszed,
amit csak sejteni lehet.
Mit mondhat? Hosszan keresed
ajkán amazt a keveset,
amelyet venni még ki lehet.
Megállt benne az akarat,
mire egy szó ha kiszakad
ajkán, a jel ha kifakad,
Isten tudja, hogy azalatt
jár-e még benne a tudat?
Mióta, már mióta vak!
Mióta már csak hangokat
lát a világban! Boldogabb,
mint én, aki nézi csak,
időnk ujja mint hajtogat
ó lapra épp ily sorsokat.
Nem lát és beszélni se tud.
Nézed, és látod, elaludt.
Mi őrzi? Csak egy puszta zug.
Őszinte minden és hazug.
Bicegve mondjuk azt, amit
magunknak is csak épp alig.
Áhítat
Mint tiszta patakból a tiszta kavicsot
asztalomra papírnyomtatóul,
áhítattal emelem magasba Babitsot,
azt a versét, amelyben a hó hull.
Csak őt áhítom, ha esni kezd a hó,
lankadatlan, puhán és pehelymód,
csak ő tudja, ő, az egyedül való,
aki egykor maga a delej volt,
elénekelni, milyen a havas kert,
az ő hava hullik, övé a hóesés,
ha hó födi a városban a flasztert,
az ő keze hinti, mert övé már a kéz.
Ezen a világon csak egyetlen világ
van, amelyet egyedül ő teremtett,
az ő fái azok a hó ülte kerti fák.
S milyen messzi csöndesség ered meg!
Hogy lenne néma, aki Ninivében
kiált a bűnök, a rossz ellenében?
Az Úr elküldi újra szólónak majd
Ninive ellen, akit méltónak tart.
Megjelent a 2010/5-ös Bárkában.
