Prózák

 

 Ecs__di_Orsolya.jpg

 

Ecsédi Orsolya

  

Single ladies

 

Andras Farago, akit amúgy nem ismertem, nyolc óra negyvenkor posztolta a Facebookra, hogy kapcsolatban állunk.

Az eseményen felbuzdulva alaposan megnéztem magamnak Andrast. Pár évvel fiatalabb volt nálam, de nem tűnt rossz arcnak, volt egy kutyája, labrador, és szeretett rohadt magas hegyekben kirándulni, olyan terepen, amihez talán túl puhánynak ítéltem magam pillanatnyilag, de láttam a lehetőséget, hogy idővel aktív társává váljak hobbijában. Csukott szájjal mosolygott, ami felvetette a gyanút, hogy a fogszabályzás kimaradt nála, viszont kimondottan értelmes szemei voltak, világos színben, hogy kék vagy zöld, az nem jött át a képen, lévén az nem szelfi volt, ami ugyan önmagában nem biztosíték, hogy nem egy szobája mélyén rejszoló incelről van szó, arra viszont igen, hogy legalább ismer olyan embereket, akik hajlandóak megnyomni egy gombot a telóján. Kicsit tejbetöknek tűnt, de nem veszélyesen, meg aztán ki a franc akar komoly kapcsolatra egy díszmacsót, ennyi idősen, ennyi elcseszett próbálkozás után. Senki, nyilván.

Mindent összevetve, ha nem is volt álmaim férfija, örültem, hogy kapcsolatban állunk. Az elégedettség addig tartott ki, míg csináltam magamnak egy kávét, beszéltem pár szót a kollégákkal, aztán megint ránéztem a kapcsolati állapotomra. Nem változott, amit egyik irányból jó hírnek értékeltem, mert szar érzés lett volna, ha Andras pár perc elteltével szakít velem, a másik irányból viszont... nem is tudom. Zavart a perspektíva hiánya. Ha egy kapcsolat nem halad előre, akkor meghal, Müller Péter is megmondta, de úgy éreztem, ezt hiba lenne egyenesen Andras képébe vágni.

Végignéztem az idővonalát pár évre visszamenően. Úgy tűnt, szereti a zenét, ezért ahhoz a taktikához folyamodtam, hogy dallal mondom el, elegánsan és finoman, mint nagyanyáink. A Single Ladies című számot választottam, egyrészt abban a reményben, hogy félreérthetetlenül átmegy az üzenet, másrészt abban, hogy Beyoncé fenekének látványa nekem dolgozik, mondjuk az idő helyett, amiből nem túl sok telt el a megismerkedésünk óta. Megosztás előtt azért a teljes egyértelműség kedvéért odaírtam, hogy put a ring on it, utána toltam egy szmájlit, hogy ne érezze kényszerítésnek, és rányomtam.

Három perc telt el, és Andras nem reagált semmit. Kezdtem ideges lenni. Se egy lájk, se más érdemi reakció. A férfiak elbizonytalanodnak, ha ilyen horderejű döntésre kerül sor, azt hiszem, ezt is Müller Péter mondta, időt kell adni nekik, ennek ellenére öt perc elteltével komolyan kezdett felmenni bennem a pumpa. Nem vagy annyira jó pasi, mint gondolod magadról, te tetű, neked kéne megtisztelve érezned magad, hogy egyáltalán. Ezt ugyan bepötyögtem, de aztán nem küldtem el, az érzelmi próbatétel ellenére felismerve, hogy kapcsolati viharaink nem tartoznak másokra. Az ismerőseink úgyis csak kárörvendően legyintenének, too much information, szegény hülye, megint átverték, aztán továbbgörgetnének. Én legalábbis ezt szoktam csinálni.

Éppen feladtam a reményt, amikor felugrott egy új poszt. Az én drágám volt az. Hogy is kételkedhettem benne? Andras sose viselkedne úgy, mint a mai férfiak túlnyomó többsége, ő nem menekül a felelősség elől, tudja, mi a kötelessége, ellenkező esetben nem lenne labradorja, alapból, ugye. Házasságot kötöttek, erre módosította a kapcsolati állapotunkat, és engem egy pillanatra, mint rakpartot a Duna, elöntött a megkönnyebbülés. Révbe értem hát.

A házasságunk nyugodtan indult. Andras a szüleivel közös képei tanúsága szerint tisztában volt az alapvető értékekkel, család szentsége, satöbbi, amik nekem ugyan nem mondtak sokat, de elég jól hangzottak ahhoz, hogy megpróbálkozzam velük férjem oldalán. Gyorsan fordult azonban a helyzet, amikor felfedeztem, hogy két nővére is van, mindkettőnek két-két gyereke, tehát nyilván már halálra csesztették Andrast azzal, hogy mikor lesz neki is, nem beszélve a kígyótekintetű öregasszonyokról, akiket az ismerősei közül vezetéknév-egyezés okán a rokonaként azonosítottam. Andraskám, nagyon itt lenne már az ideje, tuti ezt nyomatják évek óta, tekintve az uram életkorát, és magamban, ha már család szentsége, kénytelen voltam igazat adni nekik.

A stockfotókat mindig egy olyan oldalról szedtem le saját felhasználásra, ahol nem kértek egy fillért sem érte, igaz, nem volt nagy választék sem, de a csecsemők cukik voltak így is. A választáskor igyekeztem figyelembe venni Andras férfiasan markáns arcvonásait, meg hogy a színhatás stimmeljen, mármint a profilképeinkhez, legalább. Szerettem volna a férjem tudomására hozni, hogy anyának érzem, oh, magam, de szerencsétlen gyerekünket csak nem küldhettem át egy Messenger-üzenetben, más csatorna pedig nem állt rendelkezésre, csak a nyilvános. Posztoltam hát én, kinyomni vagy rányomni, szinte ugyanaz. Andras azonnal elismerte magáénak a fiunkat, szerencsére, így kiteljesedhettem szerepemben, amire, bár nehéz ezt így elismerni, kurva gyorsan rá is untam. A gyerekképek egyszerűen unalmasak. Az emberiség maradék része, aki nem azonos a szülővel, csak hazudja, hogy érdekli a más gyereke, ahogy felül meg biciklizik, ez egy olyan igazság, ami ismét megerősítést nyert. Mire a gyerek iskolába ment, már én magam is ásítoztam a képein, de még a lájkokon is, pedig azokat általában szeretni szoktam.

Ekkor határoztam úgy, hogy elválok. De miközben keresgéltem a nem különösebben logikus felépítésű menüben, hogy hol lehet a szent frigyet feloldani, a rohadék Andras beelőzött. Pont megtaláltam, az életesemények között, és már nyomtam volna rá, amikor egyszer csak bang, megszűnt köztünk az életközösség. Szakadj meg, Andras, ahol vagy, ezt akartam kommentelni, de aztán egy sírós gif fért csak bele, mert a megtört szívem még mindig nem éreztem, hogy másra tartozna, meg egyébként is, indulnom kellett haza.

Otthon kitértem a szex elől, pedig általában nem szoktam, kiváltképp a konyhapulton nem. Más napokon találok valami izgatót abban, ahogy a sok kés és konyhai edény csörömpöl közben. Sűrű napom volt, bocs, most viszont ennyit mondtam csak, egyrészt, mert ragaszkodtam az igazsághoz, másrészt, mert a szívem még mindig fájt.

 

 

Zsilip

 

Álmomban meghaltam.

Akkor persze, amikor történt, nem tudtam, hogy csak álmodom, teljes volt a pánik, kétszázas pulzus, hideg veríték, szokásos. Felriadva percekig kapkodtam levegő után az ágyamban, összerándult testtel, míg a görcs engedni látszott, és rájöttem, hogy csak álmomban haltam meg, a valóságban viszont, csatakosan és reszketve ugyan, de élek.

Álmomban egy űrállomáson haltam meg. Úgy nézett ki, mint a nappalink, de mivel oda költöztünk állandóra, azt is én rendeztem be, tehát ezt még ébren sem ítéltem olyan horderejű kérdésnek, amin az agyamnak feltétlenül fenn kellett volna akadnia. A kupleráj minősített esete és padlón heverő ruhakupacok ellentmondtak talán egy űrállomás biztonsági protokolljának, a valóságomnak viszont egy cseppet sem, sajnos, ott éltünk, a gyerek és én, realistán, ennyi. A mellettünk lévő kabinban pedig szintén ismerős arcok. Két exem, Eddi és Erik. Együtt és egymással.

Nem állítom, hogy nem zavart egyáltalán, amikor a folyosón smároltak, mert folyton azt csinálták. Összenőttek szájnál, és a fedélzeten nem akadt olyan orvosteam, amely vállalta volna a szétválasztásukat. De ezzel is úgy voltam, ébren is, hogy nekem ugyan sose említették ilyen irányú érdeklődésüket, különösen nem egymás iránt, de mit lehet tudni, egyáltalán, mit lehet tudni egy másik emberről, hiába háltok egy ágyban, hiába törleszkedik be és húzódik el, semmit. Alapvetően bírtam Eddit is, Eriket is, az álompárt pedig, amit egymással alkottak számomra elérhetetlen idilli összefonódásban, próbáltam megszokni, ha már annyit segítettek a gyerek körül, amennyit valós verziójuk, amikor tényleg együtt éltünk, mármint kizárólag kettesével, soha.

Nekik köszönhettem azt is, hogy csak én haltam meg, a gyerek nem. Így még felriadva is olyan hálát éreztem irántuk, mint kevés ember iránt életemben, halálomban, akárhogy. A rohadt zsilippel volt valami, nem záródott rendesen, dobogó lábak hangja a folyosón, aztán szaladtunk mi is csövek és szivárgó szelepek között kommandózva, mentve az életünket és pár cuccunkat, amit a rémület közepén elő bírtam kaparni a ruhakupacok alól. A haladásért küzdeni kellett, vállal, a pánik teljes eluralkodása után térddel is. Túl sokan voltunk, akik egy irányba törnek, amerre a túlélést sejtettük, de túl sok időt engedtünk már elfolyni, ügyelni kellett volna a biztonsági protokollra, ugye. A kavarodásban Erik egy ponton kikapta a kezemből a gyereket, szálas viking lépteivel rohant tovább vele, mint egy átpasszolt rögbilabdával, míg engem kiszippantott a világűr egy kanyarban a törés mentén, hogy aztán fuldokolhassam, míg fel nem riadok, levegő után kapkodva.

Felkönyököltem, és megnéztem a telefonomat. Három óra húsz. Lélegeztem még pár igazán mélyet, hogy kimossam a tüdőmből a fulladozást, aztán az oldalamra fordultam, és vártam, hogy elmúljon a remegés.

– Nem tudsz aludni?

A hang az ajtóból jött, és Eddihez tartozott, ennyit még zilált idegállapotomban is felismertem, és a felismeréstől csak tovább zilálódtam.

– Mit keresel itt? – kérdeztem, visszazuhanva a fulladásközeli állapotomba.

– Csak hugyozni voltam – válaszolta, és befeküdt mellém az ágyba.

Lettek volna kérdéseim, de annyira természetes volt, ahogy átölelt, hogy bennem rekedtek, ha nem is tovább, mint pár másodpercre.

– Nem kéne itt lenned – jelentettem ki, miután az idegrendszerem megkapta Eddi öleléséből, ami neki járt, és jelzett, hogy a többire nem lenne vevő, kösz, de tényleg nem, mert sehová sem vezet, azaz ahová igen, onnan kurva gyötrelmes visszakapaszkodni.

– Ne csináld már ezt!

– Szakítottunk.

– De hányszor – nevetett Eddi, és rám fonódott, mint egy rögbicsatár, mélyfogással. – Aztán mégis itt vagyunk, nem?

– Ez az, hányszor. A kelleténél sokkal többször próbáltuk, és egyszer sem ment.

– Most minden máshogy lesz.

– Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. Ez egy Einsteinnek tulajdonított mondás, de ha nem az lenne, akkor is kurvára igaznak tűnne.

– Máshogy lesz, mondom – ígérte Eddi, és a nyakamba csókolt. – Nem ugyanazt tesszük, nem ugyanaz lesz a vége sem. Ennyi. Más paraméterek, más eredmény, ne sóhajtozz már, majd meglátod. Mitől vagy ilyen izzadt, amúgy?

– Rosszat álmodtam. Tényleg, a gyerek hol van?

– Hol lenne? Alszik.

– Amikor lefeküdtünk, nem voltál itt – próbálkoztam utoljára.

– Aha, és végre egyszer sikerült elég halkan kinyitni azt a kurva zárat, hogy ne ébredj fel rá. Úgy óvakodtam be, mint egy macska, baszki. Csak egy sört ittam amúgy egész este, nem is érződik, ugye?

Tényleg nem érződött. Ennek ellenére nagyon nehezen aludtam el, az elmém kapaszkodott a valóságba, legyen az bármi.

Legközelebb arra ébredtem, hogy Eddi kiveti magát az ágyból, tigrisugrással, és birokra kel egy sötét árnnyal. Rövid dulakodás után én is eljutottam odáig, hogy felkattintsam az éjjelilámpát.

Eddi Erik mellkasán térdelt, és ököllel ütötte a fejét.

– Faszt lopakodsz be a sötétben – üvöltötte, amikor lőn fény. – Majdnem megöltelek!

Erik tényleg nem nézett ki jól, ömlött az orrából a vér, de ahhoz maradt elég ereje, hogy lerúgja magáról Eddit, és felpattanjon.

– Csak egy hülye nem vette volna észre, mi folyik a hátam mögött! Ez szemét dolog volt, pont vele!

Kis híján nekiálltam védekezni, hogy nem történt semmi, és egyébként is, nincs oka felháborodni, mert – pusztán a történelmi hűség kedvéért – Eddit csaltam meg vele, és nem fordítva, amikor rájöttem, hogy Eddihez beszél.

– Ne csináld már ezt! – kérlelte Eddi, hajszálra olyan hangsúllyal, ahogy engem szokott.

– Nézzem szó nélkül, hogy a volt csajunkkal csalsz?

– Nem volt semmi – fogadkozott Eddi. – Véletlenül mellé feküdtem be, ennyi. Pusztán megszokásból.

– És ezt el is kéne hinnem? Amikor piálsz, beszámíthatatlan vagy!

– Hát ez az! Ezért tévedtem el. Tudod, hogy ő már semmit nem jelent nekem!

– Csak egy sört ivott – szóltam közbe, nem visszavágásként, csak a történelmi hűség kedvéért. A gondolataim mellett már a gyomrom is kavargott, nem állt össze a kép sehogy, bárhogy erőltettem, megszédültem a kavargó töredékektől.

Erik mondott volna még valamit, de ekkor már mindhárman hallottuk a dobogást a folyosón. Lábak robaja, kiabálás, sikoltozás, egyre közeledett. Az exeimnek fogalma sem volt, mi történik, én viszont azonnal cselekedtem. Repülőrajttal vetettem ki magam a szobából, át a gyerekhez, fel az ágyból és pokrócba tekerve vállra, még felébredni sem volt ideje, majd irány a ruhakupacok, emlékeztem, melyik alatt találom a táskám, és futás.

Ezt az utóbbit odakiáltottam Eddinek és Eriknek is, aztán rohantunk, csövek és szivárgó szelepek között kommandózva, botladozva, egymásba kapaszkodva, megelőzve a tömeg sűrűjét. Így sem volt kevésbé félelmetes, de időben voltunk, és abba az irányba törtünk akadálytalanul, amerre a túlélést sejtettük. Nem emlékszem már, mikor adtam át a gyereket Eriknek, a táskámat az összes értékemmel pedig Eddinek, arra viszont igen, hogy Erik végig Eddit szidta, még menekülés közben is.

– Te basztad el a zsilipet! Egy sör, mi? Be is kell zárni magad után, seggfej!

– Csak megpróbáltam halkan bejönni!

A következő kanyarnál kiszippantott az univerzum. Hideg volt és fuldokoltam. Vártam, hogy majd felébredek, de nem.

 

Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.


 Főoldal

2023. március 23.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png