Jenei László
Piercing, sneci, ostya...

Kiskoromban Ottó helyett Odónak hívtak, de én nem szerettem. Hülyeség, olyan, mint a gügyörészés. Mások szívesen használták, s ez betekintést engedett a lelkivilágukba.
Egy mondatban el tudnék mondani magamról mindent, s éppen ez a tény az, ami az élet­ben eddig a legtovább foglalkoztatott. Valójában nincs sok mondanivalóm, de azon folyton alakítani kell. Az anyám édes, az apám mostoha, a nagyapám dilis. Így élek – így kéne élnem, anyámra támaszkodva. Anyám ápolónő volt, amíg tehette; nem is tudom, mi volt az ok, de kitették. Búcsúbulit rendezett a krónikus belen, ott volt mindegyik éjszakás nővér, és anya erre nagyon büszke volt:
– Mindegyik éjjeli lámpa égett az ágyak fölött – mesélte –, olyan volt, mint egy cuki kis tüntetés… Apám orvos volt, nagydarab ember, sokat ivott, és egyszer nem jött fel a kutyasétáltatásból. Felcsengettek a kaputelefonon, hogy az utcán fekszik. Kinéztem az erkélyen, és fentről úgy látszott, mintha angyalkát játszana a hóban. Fel se hoztuk, olyan gyorsan kijöttek érte, lentről vitték el. Utáltam a műsort, anya összeesett, a haja csuromvizes lett, fent vettük észre, hogy a kavarodásban a prém kucsmájának lába kelt.
A nagyapám bolond, és talán mindig is bolond volt, ez volt a mestersége. Mindenhol dol­gozott, ölt is, előbb a háborúban, majd bosszúból, falun, ’56-ban, ahogy mesélte. De ez utóbbi nem feltétlenül igaz. Talán a háborús történetei sem. Szobatiszta, és ez a lényeg.
Apám halála után azonnal jött a mostoha. Anyám valószínűleg nem bírta szex nélkül, vi­szont a neveltetéséből adódóan erős szégyenérzet dolgozott benne. Házasság nélkül nem ment neki. A mostoha nem kertelt túl sokat, elvitt egy sörözőbe és azt mondta:
– Nem engedem, hogy közénk állj!
Hosszan magyarázta, hogy a helyettesítés vidám valami, emlékezzek csak, ha helyettesítő tanár jött be a gimiben, biztos, hogy nagyban ment a lógás. Erősen kultiválta az oktatásügyhöz kapcsolódó hasonlatokat, sokáig tanárként dolgozott, bár néhány éve otthagyta, és a színháztól nem messze nyitott egy maszek antikváriumot.
– Én téged egyelőre nem szeretlek – mondta őszintén –, de ne feledd, ti sem basztattátok a helyettesítő tanárt. Minek is?
Eléggé sántított a példája, de ebben maradtunk.

* * *

Mindig is úgy éreztem, hogy nem lehet végig maradnom.
Ez egy általános, mindenre kiterjedő állapot. Vagy talán inkább elhatározás? Ha elmentem a moziba, a vége előtt kijöttem, a szilveszteri bulikon nem vártam meg az éjfélt, ha engem köszöntöttek volna, elbújtam. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy az esemény előtt pár nappal elkezdtem futtatni az agyamban a lehetőségeket, hogyan bújhatnék ki a kötelezettségek alól. Nem számított, miről van szó, csak ne kelljen elmenni. Az utolsó órákban már legszívesebben megöltem volna valakit, hogy egy sötét magánzárkába tegyenek, ahonnan nem tudnak ki-húzni.
Az életem kilencvenöt százalékára egyáltalán nem emlékszem. Éjjel sem jön elő semmi, álmomban. Néha azt sem tudom, hogy kerültem ide, milyen fejlődésen mentem keresztül. Mindig az van, ami éppen van, és ami van, abszolút értelemben előzmények nélküli. Nincs déja vu sem. Anyám néha mesél arról, hogy ezt vagy azt csináltam ezelőtt is, de nem látom, hová mutat, nem értem, amire céloz. Nekem nem áll össze a kép, amit ő lát. Régebben még elcsodálkozott rajta, hogy lehet az, hogy én semmire sem emlékszem, de jó ideje annyiban hagyja. Legutóbb azt mondta erről, hogy belenyugodott, esélyem sincs az igazi átélésre.
Ez a két vonásom aztán, szerencsétlenségemre, ellenem fordult. Mindig tudom, hogy nem maradtam végig valahol, de halvány fogalmam sincs, hogy honnan jöttem el, kit sértettem meg. Ezért aztán kitaláltam általános érvényű mentségeket, vagyis hazugságokat, amelyek vészhelyzetben azonnal bevethetők. Ha például egy társaságban a beszélgetés kellős közepén felálltam, majd hazamentem, utóbb azt mondtam a telefonban, hogy újra belém vágott a ge­rincfájdalom, vagy hogy anyám meghagyta, vigyázzak a nagyapára, és bocs, én vagyok a hibás, erről megfeledkeztem, nem szóltam előre. Volt még néhány ilyenem, és mindig beváltak.
Olyan egyszer sem fordult elő, hogy a készletben álló hazugságaimra ne emlékezzek.

* * *

Érdekes azonban, hogy vannak néhányan körülöttem, akik egészen másnak látnak, mint ami szerintem vagyok. Egy-két barátnak éppen nem nevezhető figuráról van szó, akik úgy mesélnek rólam, visszahallottam, mintha én ki tudja mekkora nagy dumás lennék, holott ez teljesen valószínűtlen. Amikor másodszor jött vissza ilyen információ, azért gyanakodni kezd­tem. Ekkor jutott eszembe, hogy valamelyikünk betegesen viselkedik, vagy a haverjaim, vagy én. Olyat is látott már a világ, hogy több ember egybehangzóan állít valamit, amiben pillanat­nyilag hisznek, de ha utóbb kétségeik támadnak, még mindig inkább szavatartók maradnának, mintsem hogy őszinték legyenek. Az eltévesztett történetet dagasztják tovább, mivel folytatni könnyebb, mint újat kezdeni. Itt jönne az én értelmezői szerepem, de annyira mégsem fontos az egész, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Az viszont megint csak rossz, hogy idővel ön­tudatlanul elkezdek ezekhez az eltévesztett történetekhez igazodni, és emiatt nagyon bizarr helyzetekbe sodródom.
Egyszer például kimentem Párizsba, még az előző rendszerben.
Ez is jellemző – utazni is szeretnék, de amikor összejönne, hogy elmenjek valahová, jóval az indulás előtt már azt latolgatom, hogyan léphetnék vissza. Semelyik hely sem tetszik, ha éppen oda kell indulni.
Ez a párizsi viszont összejött. Apám adott volna pénzt repülőre, de én busszal mentem, mert… Ki volt találva: a gyülekező egy magas házaktól körbezárt téren parkoló busznál volt, jegyellenőrzés, táska be a busz aljába, majd azonnal eltűnni egy ülés mélyén. Egész úton nem szólni senkihez, nem inni-enni, hogy ne kelljen üríteni. A megérkezés a Notre-Dame mögött kora hajnalban, futás a Montmartre egy kicsiny, skatulyányi szobákat tornyozó panziójába, és kész.
Azt hittem, megúsztam. De másnap, amikor azt az egyetlen ügyet el kellett volna intéznem, eltévedtem, és egy ronda arab fickó berángatott a lebujába. Kedvesen tette, de a szorítása erős volt, tartotta a karomat. Befelé menet nem féltem, még bent sem, leült mellém egy nő, piercing volt a szemöldökében, nekem ez akkor még új volt, és hozzám bújt. A szög, melyet a testünk bezárt, tetszett, nem fért oda senki, maga a hely is, ahol ültünk, apró barlang a világváros szik­rázó hordalékai alatt, alig volt megvilágítva, épp csak derengett valami halványzöld fény.
Emlékszem – érdekes, hogy erre emlékszem, hm, szóval azt magyaráztam a nőnek angolul, hogy tőlem ne várjon bátorítást és magyarázatot, én sem tudom, mi van odakint, háború volt, csak annyi biztos, sok ember odalett. És azt is elmondtam neki, hogy amikor az atombomba jön, arra kéne gondolni az egész emberiségnek, hogy egy üstökös közeleg, s akkor helyben va­gyunk, ebbe bele lehet nyugodni, ebbe a mélyen természeti determinációba, hiszen erre edzet­ték magukat évszázadokon keresztül, erről szól az összes vallásuk, a beletörődésről. Csakhogy a nő nem tudott angolul, és nem sikerült meggyőznöm. Úgy látszott, nem fél semmitől. Kért inni, és én mondtam, hogy jó. Ez még kétszer fordult elő.
Aztán megjelent az asztalnál az arab, meg még két férfi, és a legfeljebb három deci pezsgőért, meg két tonikért elszedték az összes frankomat. Nem maradt semmim. Álltam a pultjuk előtt, még odabent a lebujban, és azt kérdeztem tőlük, ismét csak angolul, hogy mit kezdjek magam­mal. Négy nap múlva megy csak a buszom, mutattam az ujjamon is. Nem tudták megmon­dani. Az arabom újra belém karolt, kivezetett a bejárat elé, és rámutatott egy ötven méterrel lejjebb álló üzletre, hogy ott talán kaphatok alkalmi munkát, kenyérre elég lesz. Azt mondta:
– A többit lopd el magadnak.
Először fel sem fogtam, mi van.

* * *

Egy magas támfal L-alakú hasadékának kisebb szárába hátráltam, látszott, hogy valamikor a párhuzamos utcába, vagy egy zárt udvarba lehetett ott bejutni, de a végét befalazták. Legalább két órán keresztül álltam ott. Intézkednem kellett volna valami irodában, hogy cseréljék át a buszjegyet egy korábbi járatra, de eszem ágában sem volt, tudtam, hogy ha hozzám szólnak, netán én szólalok meg, azonnal meghalok.
Meleg nyári este volt, mégis össze-vissza rázkódtam, azt vártam, hogy hűlés közben szétre­pedjek, mint a régi, nagyobbacska fénytani üvegek. Nem ez történt. Biztos, hogy nem a lelki egészségem eredményeképp, bizonyos lenti izmok petyhüdtek lettek, gondolom, és mintha parányi sneciket éreznék kiugrálni az összeszorított markomból, mikroszkopikus adagokban befostam.
Amikor kezdett sötétedni, kiléptem a résből, és balra megláttam a Sacré Coeur fehér tömb­jét. Nem gondolkodtam, bementem, és beültem az egyik padba. Mondom, nem gondolkod­tam. Nem zavart, hogy a kis halacskáim odalent esetleg szaglanak, eszembe sem jutott, pedig azt elmondhatom, hogy az ilyesmire mindenekfelett háklis vagyok. De hát akkor nem voltam képben. Még azzal sem voltam tisztában, milyen rend szerint zajlanak ott a dolgok, de nem bántam, valami azt súgta, hogy csupán a jelenlét a fontos. Rengetegen voltak, néha énekeltek, majd egy idő után mindenki felállt, és középre gyülekezve elkezdtek előre araszolni. Amikor megláttam, hogy ostyát osztanak, letérdeltem, és engedtem, hogy egy férfi a számba tegye. Megfigyeltem, hogy az arca milyen közönyös volt, ilyennek tűnt, még ha mosolygott is, és a fogai úgy álltak, mint egy temetőben a sírkövek.
Megszűnt körülöttem a világ. Nem tudom hogy értem a szállásomra. Valahogy felvillant bennem annak a szégyennek az emléke, még általános iskolás koromból, a hetvenes évekből, amikor a doktornőnk, Emi néni elé kellett egyenként kimenni a tanári asztalig, ahol ő benyúlt a gatyánkba és megfogta a herénket, mindenkiét, sorra, egymás után. Undorító volt az a kun­cogás, fehér voltam és lázas, mint egy jól kikeményített, frissen vasalt ing, és pontosan tudtam, hogy erre a fájdalomra egyszer majd vissza fogok emlékezni.
Nem tudom, hogyan vettem fel a portástól a kulcsomat. Valaki, egy gyönyörűséges női hang franciául beszélt hozzám, röviden, tompán, mint egy játékos kedvű kislány, aki a garbója nyakát szája elé húzva mondja: szeretlek. Mindegyik lépcsőfok ordított a lábam alatt, a szobá­ban a padló nútjai is. Az ablakhoz lépve észrevettem, hogy a szemközti házfal tán ha öt méterre van tőlem. Girbegurba, szűk utcácska volt a miénk. Átellenben, mintha egy tévén nézném, az ablakban egy férfi látszott, gitározott, s időnként odaszólt valakinek. Olyan elképesztően mély megszállottsággal irigyeltem akkor azt a férfit, hogy az talán nem is emberi érzés volt. Kibírha­tatlan, heves késztetést éreztem, hogy beszélgessek vele, de nem vette a jelzéseimet.

* * *

Ebben az esetben például az arab tévesztette el a történetet, hiszen ő is tudta, hogy az a csekélység, amit fogyasztottunk, semmilyen körülmények között nem kerülhetett annyiba, amennyit elkért érte. Erre valószínűleg ő is azonnal rájött, mihelyt kimondta az összeget, de akkor már nem volt hová hátrálnia, elvétett valamit, és utóbb inkább szavatartó szeretett vol­na maradni, mintsem hogy őszinte legyen. Ez is egy ilyen eltévesztett történet, és én, ahogy már említettem, ezeket a tolerálható, mélységesen emberi gyöngeségből fakadó tévesztéseket öntudatlanul tovább dagasztom, furcsa, talán okkult eredetű kényszer hatása alatt részt veszek bennük. Amikor így szerepelek, fellépek az életemben, egy eltévesztett történet főszereplője leszek, nos, akkor láthatnak az emberek egészen másnak, mint amilyen valójában vagyok.
De persze az is lehetséges, hogy a történetet én tévesztettem el, amikor elindultam Párizs­ba, vagy még hamarabb, amikor felmerült az utazás lehetősége, és így tovább, és így tovább, egészen anyámig, akiben megfogantam. Azzal, hogy a mai világunkban úgy élek, mint egy minden hájjal megkent, kíméletlen, második generációs kóbor kutya, akinek a vadság nyúj­totta szabadság már lételeme, s a táplálékról, szükségletekről is más ismeretei vannak, én csak szavatartó szeretnék maradni, mintsem hogy őszinte legyek.
Nem is az a lényeg tehát, hogy milyen vagyok, még csak nem is az, hogy milyen eltévesztett történetben szerepelek, sokkal inkább annak a megfejtésére kellene törekednem, hogy mi volt az eredeti történet, amire ezek a hibák épülnek. Az emberiség karaktere pocsék, és ezt nagyjá­ból mindenki tudja, az összeesküvés nyomait mégis úgy kellett összeszedegetnem, mintha egy kiadós zápor egy-egy cseppje után erednék…

Megjelent: Bárka 2008/1

Kapcsolódó:

A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:

Főlap