Vámos Miklós
Zümm

      Zümmögött a nyár. Zümmögött este, zümmögött reggel, zümmögött minden napszakaszban.
      Történetünk hőse tizennégy éves, amikor fölfigyelünk rá. Kamasz tehát, aki abban a zümmögő júliusvégben a balatonföldvári mólón tartózkodott. A hivatalos ízű ige annak folyománya, hogy a „nyaralt” a helyzet ábrázolására kevés, a „lakott” pedig sok. Alkalmazhatnók az „edzőtáborozott”-at, ám nem akarjuk a szóvicc leghalványabb változatát sem, tekintettel a história komolyságára. A balatonföldvári mólót akkoriban drótháló-kerítés vágta félbe, hosszában, két, nagyjából azonos területű részre. A bal oldali nyújtott és sovány háromszög a közsétány, aki csak megfordult a déli part ékkövének tartott üdülőhelyen, kiballagott rajta a móló végibe, hogy vessen egy pillantást a rendszerint látható vagy derengő északi partra. Különösen estefelé jártak erre sokan, amikor az égi fénydarazsak belepték a sötét boltozatot – talán ők is hozzájárultak a zümmögéshez. A jobb oldali sávot különféle sporttelepek foglalták el. Vitorlások, úszók, evezősök, s mintha még öttusázók is képződtek volna ottan, szoros edzői fölügyelettel, általában kocka formájú katonai sátrakban éjszakázva.
      Hősünk neve Tibi. Lezárván általános iskolai tanulmányait, a gimnázium előtti alaktalan izgalomburokban érkezett Balatonföldvárra, személyvonaton. Egy nappal később, mint a társai, mert elnézte a dátumot. Voltaképpen az édesanyja nézte el, ám ezt nem akarta bevallani az edzőnek, Dezső bának. Dezső bá szigorú volt, és igazságtalan. Tibit meglátni és megutálni pillanat műve volt neki. Márpedig Dezső bá soha nem kételkedett abban, hogy igaza van. Eleve haragudott, amiért Tibi csak akkor csatlakozott az úszócsoporthoz, amikor már betöltötte a tizenkettediket. Aki olimpikon akar lenni, annak nyolcévesen kell lejönni!
Lusta vagy, édes fiam, mint a dög, az a te bajod! – hajtogatta, valahányszor egyáltalán szóra méltatta Tibit. A négy úszásnemből a mellet és a pillangót szánta neki. Tibi azonban gyorson akarta hasítani a vizet, ha csak tehette, arra váltott. Kutyaúszást hadd abba! – rikoltotta Dezső bá. Tibi ilyenkor fontolgatta, hogy inkább az egész sportot abba kéne haddni, hiszen mi a lódüdőnek strapálja magát, ha az edző úgyis folyton letolja. A stopper sem szerette, eredményei a közepesnél gyengébbek voltak.
      Hétköznapokon hajnali ötkor kelt, hogy a kisföldalattival elzötyögjön a Novhéttérre, onnan a négyes-hatossal a Margithíd közepére, aztán futva be a Sporiba. Kapkodós átöltözés, majd irány a kinti harminchármas. A víz az első csobbanáskor fagyos, nyáron jegesebb, mint télen, amikor páragomoly borítja, és még sötét éjszaka van, csak az edzés végére világosodik lassacskán az ég. Dezső bá a parton föl-alázik, a magyar válogatott melegítőjében, télen csupán egy nemzetiszínű sállal és a szovjet hadseregben rendszeresített usánkával egészíti ki öltözékét. Kezében hangerősítő pléhtölcsér, abba recsegi utasításait, hány hossz, mikor kezdődjék a sprint. Továbbá: Kutyaúszást hadd abba! És: Lusta vagy, édes fiam, mint a dög, az a te bajod!
      Elérkezett a perc, hogy leírjuk hősünk külsejét. Az edzésektől kissé már izmosodó, de alapjában véve murugya test, örökké görnyedt hát, mintha a lehető legkisebb teret akarná elfoglalni a világban. 177 centi, 75 kiló. Mindkét adat erre a nyárra állott elő, nagy ugrással. A lábfejek kissé csámpásak, a kéz széles, az ujjak rövidek. A bőr sápadt, a kortársakéhoz képest sűrűn borítja a göndörödő szőr, még a hát két oldalára is nőtt egy-egy tenyérnyi pamacs, amit kiváltképp szégyell, főként az öltözőben (mely persze vetkőző is), ahol az idősebbek – a serdülők – megjegyzéseket tesznek rá. Majom vagy, bazmeg! – így Janó, aki máris a serdülő válogatott tagja. Ki akar majom lenni? Akad más kínos részlet is, a hosszúkás fejen a megfésülhetetlen gubanc, Tibi kényszeresen kapkod oda, hogy lesimítsa a búbot. A homlok vízszintesen árkolt, akár az öregembereké. Tömpe orr. Bánatos kutyaszemek. Idegesítőn mutáló hang. Egy rakás szerencsétlenség, véli önmagáról Tibi, anélkül, hogy megfogalmazná. Megfogalmazatlanul még rémítőbb.
      Azt a tényt, hogy Dezső bá minden ellenszenve dacára neki is a kezébe nyomta egy edzés végén a gépelt papirost – miszerint edzőtábor ekkor és ekkor, cím, hozzál magaddal satöbbi –, Tibi bíztató jelnek vette. Talán most bekerült abba a kivételezett csoportba, akiket Dezső bá embernek – mi több: úszónak – tekint. A következő alkalommal félénken megkérdezte: Szabad vinni gitárt? Dezső bá összevonta szemöldökét: Micsodát? Hát… gitárt… gondoltam, esténként a tábortűznél… Dezső bát szemmel láthatólag nem érdekelték az esti tábortüzek: Felőlem!
      Az edző a hatalmas koponyáját kopaszra borotválta, ettől arckifejezése még ijesztőbbé vált. Valaha hibátlan testalkata picit megvastagodott, inkább birkózóéra hajazott – albérleti szobájában profi súlyzókat tartott –, mintsem vízilabdásra, pedig az volt, annak idején majdnem bekerült a válogatottba. Egyedül élt. Barátai kivétel nélkül disszidáltak 1956-ban. Egyetlen emberi kapcsolata, a nővére, Nóra, úgy elhízott, mint egy elefánt. Edzőtáborokba néha elkísérte az öccsét. Nóra is egyedül élt.
      Dezső bá a keze alá kerülő süldőlányokat következetesen magázta. Tanítványai nem tudták, Dezső bá (és Nóra) aszketizmusa végzetes és végletes prüdériával párosult. Ha rajta múlna, elrendelné, hogy lányok csak kezes-lábasban mutatkozhatnak az uszodában. E mániává terebélyesedő rettegés a meztelenségtől és a testiségtől valószínűleg abból sarjadt, hogy az anyjuk az apjuk halála után az utcán próbálta megkeresni a betevőt, s a munkadarabokat olykor fölhozta a lakásba. A két gyerek mindent hallott. Erről azonban soha senkivel nem beszéltek, egymással a legkevésbé (a pszichiáter nem volt bevett a korszak Magyarországában).
      Tibi első gitárja még váratott magára. Az a gitár, amelyet levitt magával a balatonfüredi edzőtáborba, Sanyika tulajdona volt. Sanyika az iskolával szemben lakott, a gitárt a nagybátyjától kapta. Akkoriban többnyire minden kamasz gitárt akart. Kevéssel korábban mutatta be a magyar televízió Tommy Steele félig-meddig önéletrajzi filmjét, mely arról szólt, hogyan vált e kétkezi munkát végző fiatalemberből országosan elismert beat sztár (a rock szó még nem terjed el). Úgy, hogy vásárolt magának egy ütött-kopott gitárt a sarki ócskásnál. Budapesten a jelzett időszakban nem voltak sarki ócskások. Az állami bizományi áruházban pedig olyan ritka volt a gitár, mint a fehér holló. Ha mégis adódott egy-egy, akkor az föltétlenül orosz – sőt inkább szovjet – gyártmány. Onnan ismerszik meg a szovjet-orosz gitár, hogy eggyel több húrja van neki a kelleténél, azaz hét. Sebaj, az ember leszerelte a hetediket, és a hozzá tartozó tekerentyűt mozdíthatatlanra szorította a csavarhúzóval, hogy ne zümmögjön a többi húr pengése által keltett rezonanciától.
      Elég, ha a nyár zümmög.
      Elektromos gitár gyakorlatilag nem létezett, pedig Tibi arra vágyott, ahogyan mindenki. A politechnika órán megügyesedett gimnazisták némelyike saját kezűleg eszkábált magának. Megfelelő faanyagból – esetleg rajztáblából vagy gyúródeszkából – kivágták a lapgitár testét, a nyakat staflilécből farigcsálták. A húrtartó tekerentyűket és a bundokat (a hangok helyét jelző keskeny rézcsíkokat) a Dr. Arzt nevű hegedűkészítőnél lehetett kapni, valahol a Nagymező utca tájékán. Mindezek után szükség volt még a pick up nevű kis szerkezetre, mely – a húrok alá kell rögzíteni – elektromos hullámokká alakítja a rezgést.
      A Váci utca Dimitrov (ma: Fővám) téri végén lakott Balogh Géza, ismert hawaii gitárművész, aki saját gyártmányú, szabadalmaztatott pick upokat árult. Mindenki úgy ejtette: piköp. Balogh Géza háromszáz forintért adta darabját, az ár tartalmazta a beszerelést is, függetlenül attól, hogy barkácsolt lapgitárt vagy akusztikusat hozott a kuncsaft. Tibi is járt nála, később, amikor sikerült az apjától kisírnia élete első gitárját. A papa Prágából hozta – csempészte – be. Ennek megfelelően csehszlovák gyártmány volt, kiejthetetlen névvel és hat húrral. A pengetővédőt Tibi maga csavarozta rá, olyan is lett. Kár, hogy így tönkretetted, sopánkodott Balogh Géza, föltettem volna neked ingyen.
      A pick up és egy drót segítségével a csehszlovák gitár már elektromosan szólt, ha Tibi a Pacsirta rádió lemezjátszó-csatlakozásába csúsztatta a banándugót. A húrok fémesen zengtek, a szomszédok legnagyobb örömére.
      Térjünk vissza 1964 júliusának végére, a zümmögő nyárba. Tibi az edzőtáborba Sanyika gitárját vitte le. Sanyika a tanév végén kulcstörést szenvedett, jobb keze hosszabb időre kivonódott a forgalomból. Egy nagylelkű pillanatában kölcsönadta a hangszert. Kitört a vakáció, Tibi tudta, általánosba sosem jár többé, Sanyika viszont nem a Bajza gimnáziumba megy, mint ő, hanem villanyszerelő ipari tanuló lesz. Megeshet, hogy a gitárt vissza se kéri!? Á, nem valószínű. Addig is, amíg valamiképpen jelentkezne érte, Tibi a sajátjának tekintette.
      A mamája ragaszkodott ahhoz, hogy tanuljanak a gyerekek zongorázni. Annie nénit egy kolléganője révén szerezte. Annie néni házhoz jött, kedden és csütörtökön, s a recsegő fedelű pianínón gyötörte Tibit és a húgát. Ha valaki melléütött, a töltőtollával hátba döfte (rajta volt a kupak). Óra végére azzal a rejtett hegyű (talán Parker) töltőtollal irgalmatlanul összefirkálta a kottát, Tibinek ez bántotta a szemét, érezte, nem rendes dolog, de nem volt bátorsága szót emelni ellene Annie néninél vagy az anyjánál.
      Egy ízben Annie néni óra után kis koncertet rögtönzött az egész családnak, vadul hajladozott a zongoraszéken, miközben teljes erejével csépelte a billentyűket. Arról nincs följegyzés, hogy miféle zenedarabot játszott, mindenesetre a bemutató alatt a pianínónak három húrja is elszakadt. Minthogy a hangoló csak nagyon tág határidővel vállalta a kiszállást, a zongoraleckéknek egyszer s mindenkorra végük szakadt.
      A gitározást egymástól tanulták a srácok. C-dúr, F-dúr, G-szeptim. Így kezdődött. Kilenc efféle akkorddal már lepöngethette az ember a kor néhány közkeletű slágerét. Tibi repertoárjában Koós János („Hol az a lány, ki szereti a beatzenét, nem huligán, de egy icipicit szende még…”) és Németh Lehel („Reszket a hold a to-ó vízén…”) örökzöldjei mellett néhány indiai népdal („pandajo…”), az iskolai kirándulások munkásmozgalmi indulói („Avanti popolo, alla riscossa…”) és néhány amerikai rock and roll („A lámpám a dudám, a kuplungom…”) szerepelt. Ekkoriban a Stúdió11 és Sárosi Kati uralta a magyar rádió kínálatát.
      Zümmögött a nyár. Tibi nem érzékelte, hogy túl sok volna a szúnyog, méhek vagy darazsak sem mutatkoztak a szokásosnál nagyobb mennyiségben. Esténként lángra lobbant a tábortűz, ahogyan kell, sült a szalonna, pirult a kenyér, olykor a hamuban kormolódott a krumpli, és az edzőtáborozók úgy ülték körbe a sötétségfehérítő lobogást, ahogyan évezredek óta teszik az emberek. Tibi egy pillanatra sem engedte ki a hóna alól a gitárt, ugrásra készen várta a pillanatokat, amikor a húrok közé csaphat. Periklész mellett ült, akitől hátúszásban vártak sokat. Periklész a várakozással ellentétben lány – a görög katonák sisakjára emlékeztető frizurája miatt hívták így, melyen ugyanúgy szánkázott a fény, ahogyan a harci fejfedőn. (Mindenki láthatta az elsős gimnazista történelemkönyv illusztrációján. Tibinek ahhoz értelemszerűen még nem volt szerencséje.). Hajtincseit annyira kiszívta a nap és a víz, hogy szinte festettnek látszott, ezzel magára vonta Dezső bá figyelmét. Az edző mind a haj, mind a szem festését megtiltotta és szigorúan üldözte. Azzal tűnjetek ki, hogy jót mutat a stopper!
      Tibi képtelen volt azzal kitűnni, hogy jót mutat a stopper, ezért kapaszkodott a gitárba olyan görcsösen. Periklész ezzel szemben hátúszásban közel járt az országos serdülő csúcshoz. Tibi sokszor leste, amint lazán siklik a vízen, karjait vállból, lábait combtőből mozgatva, könnyedén, mintha folyadék helyett légüres térben haladna. Pingponglabdányi melle ritmusra ugrált a fekete dresszben föl-le, föl-le. Tibi csak úgy tudta leszakítani onnan a tekintetét, ha erőszakot tett önmagán. Periklész a Balaton felszínén is akként fúrta magát előre, mint a szárnyashajó (mely ekkoriban újdonságnak számított a Dunán).
      Történetünk napján különös dolog történt. Dezső bá nem jelent meg a délutáni edzésen. Az úszók le sem vették a tréningruhát. Hűvös szelek söprögették a tavat Tihany felől, s cibálták a sárgult füvet a parton. A nagyobb fiúk közül négyen fejeltek a fűzfák között, a többiek nézték a meccset. A lányok közül öten-hatan a kútkávára emlékeztető tűzrakóhely szélén ücsörögtek, tucatnyian odaguggoltak elébük, úgy pusmogtak. Tibi a kisebb fiúkkal a víz permetezte betonpárkányon tipródott. Imádkozott, hogy Dezső bá késve se fusson be. Imája meghallgattatásra talált. Nóra jött le a partra, kihirdette, Dezső bának halaszthatatlan családi ügyben haladéktalan Pestre kellett utaznia, üzeni, a fiúknak Csaba, a lányoknak Periklész tartsa meg az edzést, utána futás, vacsora, takarodó.
      Halaszthatatlan, haladéktalan, ismételte Tibi némán. Nóra az „ul”-t lespórolta.
      A kisebb fiúk engedelmesen nekivetkőztek, alakzatba rendeződtek a bemelegítő gyakorlatokhoz. Csaba azonban nem hagyta abba a fejelést. Csaba, a füleden ülsz? – Nóra. Csaba fejelt egy bomba gólt, csapattársa ölelgette, a nézők tapsoltak. Csaba, CsabaCsabaCsaba! – Nóra. Ez úgy hangzott, akár a robogó gőzmozdony fújtatása.
      Csaba volt a legizmosabb a csapatban, minden porcikája feszült, mintha föl akarna robbanni. Kivéve a nyakát. Nyakkal gyakorlatilag nem rendelkezett, szögletes álla úgyszólván a kulcscsontokon ült. Furcsán beszélt (Tibinek fogalma se volt róla, hogy tájszólás ez, Hajdú-Bihar megyéből). Haját tüsire vágatta, ettől valamelyest Dezső bára hasonlított. Most a hóna alá vette a labdát, puhán odalépett Nórához: Mi van? Üzeni, hogy tartsad az edzést a fiúknak! Edzést? mer ő meg hun van? Nóra újra elismételte a mondatát a halaszthatatlannal és a haladéktalannal. Csaba töprengett, Tibi látni vélte, amint Csaba koponyájában a fogaskerekek iszonyú lassan őrlik a gondolatot. Na jó… – Csaba úgy döntött, megteszi, amit megkövetelt az edző. Gyertek, skacok, kezdünk! – elfoglalta helyét a farönknél, ahonnan Dezső bá szokta vezényelni az edzést. Lassan a nagyobb fiúk is beálltak a sorba. Száz guggol, száz nyújt, eeegy, kedő, eeegy, kedő! – Csaba mutatta. Hamarosan mindannyian belefeküdtek a közös ritmusba, egy, kettő.
      Már a lányok is törzsköröztek, Periklész vezetésével, amikor behúzott az öbölbe a kanárisárga vitorlájú hajó. A csattogva lobogó vásznak virítottak, a napba lehetett (volna) nézni, de rájuk nem. A napot épp eltakarta egy szabálytalan alakú felhő, melyet dél felé sodort a szél. Tibi még sosem látott színes vitorlájú hajót. A földvári mólón vitorlázó versenyzők is edzőtáboroztak, hajóikat a repülő hollanditól az M-Jolléig hófehér vásznak hajtották. Távolban egy fehér vitorla, gondolta Tibi. (A szovjet regény kötelező olvasmány volt nyolcadikban, ő azonban elbliccelte.)
      Közelben egy sárga vitorla (pontosabban kettő, orr- és far-) puhán lecsusszant az árbocról, a csónak élesen oldalt fordult, nehogy a partot védő bazaltköveknek ütközzék. Messziről Kalóznak látszott, közelről a versenyosztályokba nem tartozó, kabinos túrahajónak bizonyult. Amint a vitorlák recsegése abbamaradt, váratlanul, mint egy tavaszi zápor, a partra zúdult a zene. Tibi olyan mozdulatba merevült tőle, amilyenbe a lumbágótól szoktak.
      Mi ez?
      Sosem hallott effélét. Hamarjában még abban sem volt biztos, hogy a fölkavaró lüktetés, mely a gerincvelejéig hatolt, zene. Azok a slágerek, amiket ez idő tájt játszottak a tánczenekarok, jólfésültek, kiszámíthatóak, szabályosak voltak. Rövid bevezető után jött a strófa, általában négy sor, majd a refrén, szintén négy sor, itt-ott egyszerű rímek, aztán a második strófa, újra a refrén, kis hangszeres közjáték, és megint elölről (da capo al fine). A szöveg általában a szerelemről szólt, olykor némi tájleírással fűszerezve.
      Hogy ez miről szólt, azt Tibi nem tudta, de a szíve hirtelen a duplájára nőtt tőle, s mindenáron távozni akart a mellkasából, egyszerre minden lehetséges irányba. Tibi érzékelte a hangszerek jelenlétét a kéjes káoszban, legelőbb a dob buffogását, majd a kísérő gitár vijjogását – mintha az ő pattanásig feszülő idegszálait pengetnék. Az idegen nyelven énekelő férfihangokat utoljára különítette el a füle. Tulajdonképp nem is énekeltek, inkább kiabáltak, csakhogy három szólamban, olyan keményen és tisztán, amitől Tibinek sírhatnékja támadt.
      Mi ez? – kérdezte újra, ezúttal félhangosan.
      A Bitlesz! – Periklész. Úgy ejtette, ahogyan a hívő katolikus a Jézus Krisztust. Ki az a Bitlesz? – Tibi, tétován, talán tudnia kéne. Már a fiúk is, a lányok is abbahagyták a gyakorlatokat. Bámulták a horgonyt vető vitorlást, melynek tatján egy férfi és egy nő táncolt. Rokiztak, összeszokottan, ahogyan régi órák belsejében a táncospár. De régi óra halkan jár, táncospárja ábrándosan keringőzik, míg ez a zene zúgott, mint a szél, hullámzott, mint a (magyar) tenger, tombolt, mint a vihar, s ugyanakkor mégis zümmögött, mint az a nyár. Sokszorozta a természetes hangerősítő, a víz. A tánc vad volt és szeszélyes, néha tartani kellett attól, hogy azok ketten beesnek a Balatonba. De nem. A férfi rövid ujjú fehér trikóban és sortban, mintha teniszezni készülne. Tornacipője is fehér, meg a haja is. Tejfölös szőke. A nő fekete lófarka röpködött, mint egy őrült zászló, hosszú barna combján több heti kitartó napozás visszfénye csillámlott, kurta vérvörös nyári ruhájából a vadabb forgatásoknál elővillant a bugyija, kanárisárga, mint a vitorlák. Tibi látta, az összes fiú azt skubizza. Jól ráznak! – valaki, rekedten.
      Ringott alattuk a hajótest. Ez ugye Bitlesz? – kiáltott oda Periklész. Naná! – a férfi. Rádió? – Csaba. Á, Mambó magnó, a férfi végre elmosolyodott. Honnan az áram?Autóbuszakkuról. Tudnak élni, dünnyögte Periklész.
      A szám befejeződött, új kezdődött, ha lehet, még forróbb ritmus és dallam, mint az előbbi. Periklész táncra perdült. Piruettezett, ahogyan a jégtáncosok, pici melle hánykolódott a fürdődressz alatt. Azon a két ponton, ahol a combja és a feneke találkozott, homorodott az izma, akárha kiharapott volna onnan egy félgömböt valaki. Tibi tudta, okosabb volna félrefordulni, de hiába. Bénultan nézte a mélyedéseket. Periklész hánykolta kezét-lábát, mintha megcsapta volna a kettőhúsz. Nanana, szólt rá Nóra, bemelegítésről volt szó! Ám Periklészt már senki és semmi nem állíthatta meg.
      Siláfszjú, jeee, jeee, jeee.
      Az úszócsapat fokozatosan párokba rendeződött, utánozni próbálták a férfi és a nő mozdulatait. Nóra összevissza futkosott köztük, toporzékolt, fenyegetőzött, meg fogom mondani Dezsőnek, és akkor megnézhetitek magatokat! Senki nem törődött vele, beszippantotta a társaságot az a rejtélyes hatalom, amelytől bármely közönség egycsapásra közösséggé válik. Többé nem számított az úszás, a pontok, az érmek, a válogató versenyek vagy a magyar bajnokság, csak a pörgés, az ugrás, a basszusgitár ostorcsapásai és a nagydob homokzsákdöngölése, egyszóval a feszes négynegyedek és a sikoltó énekhangok gerjesztette általános téboly.
      Tibi rohant a gitárért, keresgélte rajta a megfelelő akkordokat. Eleinte a hangnemet se találta. Többen rászóltak, maradjon már, ne hamiskodjon bele. Érdekelte is őt, hogy mit beszélnek. E pillanatban fölfogta, arra született, hogy rálelvén a tonikára, a szubdominánsra és a dominánsra, ilyen dalokat játsszék, ilyen szólamokat énekeljen, ilyen hatással legyen fiúkra és lányokra. Mégis inkább lányokra, mint fiúkra.
      Csabáék hívták a férfit meg a nőt, szálljanak partra, hozzák a magnót is. Amazok mutatták, nem akarnak a vízbe lépni. Erre néhány nagyfiú odacsörtetett, s bakot tartva szállították őket a betonperemre. A hajóból nemcsak a Mambó és az autóbuszakku került a szárazföldre, hanem egy rekesz kőbányai sör és egy üveg kisüsti pálinka is. Szájról szájra járt. Nóra zsilettpengévé szűkülő szájjal figyelt, tehetetlen arckifejezéssel, már értelmetlennek vélte, hogy megszólaljon.
      Tibinek még nem volt szerencséje pálinkához, egyetlen egyszer dugta bele a nyelvét az apja kupicájába. Most nagyot kortyolt az üvegből. A torkán lezúduló tűz alig égetett ahhoz képest, amely a testében lobogott.
      Ájvanna hold yor hend.
      Dühödt vonaglásba torzult mindaz, ami táncnak indult. Kinyúlt a forgatagból egy lánykéz, úszótempóktól izmos ujjak rántották Tibit a körbe, hóna alatt még mindig ott himbálózott a gitár. Önkéntelenül engedelmeskedett, meztelen talpa toporzékolt a füvön. Pörgött, mint a légcsavar. Nem csodálkozott volna, ha hirtelen fölrepíti a levegőbe a centripetális erő, a végtelenbe hajítva.
      Mi folyik itt???
      Dezső bá állt a sátrak előtt, sötétkék öltönyben, karján gyászszalaggal, nyakán vékony spárganyakkendővel. Alig ismertek rá. Még soha nem látták utcai ruhában. Néhányan abbahagyták a rángatózást, a többség rá sem hederített. Dezső bá fölfújta a nyakát, mint a pulykák, s torkaszakadtából: Mi a jó kurva istennyila folyik itt??? Nanana! – Nóra. Te aztán ne szójjál bele, legalább ebbe ne szójjál bele!!!
      Üvöltött, de elnyomta a zene és a lábdobogás. Hármasugró módjára lendült a Mambó magnóhoz, le akarta tépni a kábelsarukat az autóbuszakkuról. A teniszruhás férfi elébe állt: Csigavér, pajtás! Dezső bá próbálta félrelökni, a férfi ráordított: Mi a faszt képzelsz, te kopasz tuskó, ki vagy te? Csatári Dezső vagyok, ordította Dezső bá, az edzőtábor-parancsnok, te szarházi! A férfi arcára jeges mosoly terült, melyik egyesület? – kérdezte higgadtan. Újpesti Dózsa, mi közöd hozzá?! Az a közöm, hogy vigyázz!!!
      Dezső bá önkéntelenül vigyázzállásba rándult, a férfi fölébe magasodott. Tibi döbbenten látta, hogy az edzője milyen alacsony. Kis… töpszli. Eddig észre se vette. Vigyázz!!! – ismételte a férfi, aztán pattogósan: Sapszon Béla rendőr főhadnagy jelentést kér!
      Az edző szemöldökére kiült egy kövér izzadságcsepp. Tétovázott, majd akadozva: Bollai Dezső edzőtábor-parancsnok jelenti… tisztelettel jelentem, létszám harminckilenc fő… mindenki egészséges, és… a délutáni edzés… de… viszont…
      Pihenj! – a férfi.
      Csönd lett volna, ha a Mambó magnó nem ontja a Bitleszt a zümmögő délutánban. Zokogott a szájharmonika.
      Láv, lávmi dú.
      Tibi a gitárjához kapott.
      A délutáni edzés elmaradt.
      Csak homályos emlékei maradtak arról, mi történt még, amíg végül valahogyan fölkapaszkodott az emeletes ágyra. Az biztos, hogy táncolt Periklésszel – életében először táncolt. És mindjárt egy lánnyal.
      Később más fiúkkal egyetemben nekifutásból átugrált a tűz fölött. Megtapsolták. Mindeközben világossá lett számára, hogy most aztán vége. Vége az úszásnak. Dezső bának. Eddigi életének. Őneki csak az kell, hogy sebes rívásba kezdjen a gitár, s az ő torkából is előtörjön a világfájdalom egy ismeretlen nyelven, lehetőleg több szólamban.
Reggelre belázasodott. Az apja jött érte. Tibi alig értette, amit mondott neki, pulzálva zümmögött a dobhártyája. Jaj… hát erről van szó.
      És fölszúrták a fülét, immáron harmadszor.
      Többé nem zümmögött már az a nyár.

Megjelent: Bárka 2008/1

Kapcsolódó:

A szépirodalom rovat legfrissebb írásai:

Főlap