Papp Attila Zsolt
A tériszony természetéről
Mióta ismerem a gyávaság
természetét, semmitől se félek.
Köszönök az idegennek, aki
reggel kiszáll helyettem az ágyból
és elindul kanyargós útjain.
Ismeri a tériszony csapdáit,
és emlékszik arra, amikor még
félt a mélységtől és magasságtól.
Köszönök neki, és elengedem.
Sziklára fel, vízben, levegőben,
nem érzi az oxigén hiányát,
csak addig megy, ahonnan visszaér.
Mióta értem a gyávaságot,
a tériszony bizonyos szint fölött
valójában már nem átélhető.
Ameddig reális a zuhanás
és látszik a szilánk is, amivé
zúzod magad a lenti talajon,
addig igen, addig még te lehetsz,
szomjas, fiatal élet a szikkadt,
oázis nélküli sivatagban,
ahová érkezel esés után.
Mióta ismerem a tériszony
természetét, már csak attól félek,
aki helyettem száll ki az ágyból
reggelente, és nem fél semmitől.
Nem mérhetem be a magasságot,
elengedem, merjen gyáva lenni.
Prés
Délután van, és minden rád zuhan.
Az ilyen nyári napokon, Uram,
söpörd ki minden gyarlóságaim.
Szabadversre ellenpontként a rím,
lepjen meg végül úgy a nyugalom.
Ne jöjjön semmi ismert utakon,
ne mozogjon, ne terjedjen tovább,
ne egyen meg belülről, mint a rák,
a szorongás, a restség, a harag,
hogy préselődsz a könnyű ég alatt,
hogy mennél már, de nincs, ki intene,
és minden másnap megtelik vele...
A délutánban ismét összeér
a holtidő, a levegőnyi tér –
az állandósult légszomj, az marad.
Szólj, ha egyszer feloldoznád magad.
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.
