Oberczián Géza
Egyedül
Mintha magamat látnám hátulról. Ahogy ülök a betonperemen, mint minden este. Elücsörgök itt félórát, egy órát, nézem a sötét folyamot, alig látszik, ilyenkor átalakulnak az érzékek, figyelem a szinte süket csendbe hasító hangokat, a még ébren lévő madarak tollászkodását, róka lépteit, kései rovarok zúgását, a fák ágainak, lombjának zizzenését, és persze a folyó csobogását, lassú súrlódását a parti fövenyen…. Most más hallgatja ugyanezt. Azt hiszem, egy nő. Még soha nem láttam, még soha nem volt itt. Soha senki nem volt itt. Tönkretette az egész estét. Dühösen megfordulok, visszakacsázom az autóhoz. Nincs értelme más helyet keresni. Kipróbáltam, de sehol nem éreztem azt, amit itt. A békét, ami elveszett.
Hosszú az este, hiányzik a parton töltött idő. A pohár bor savanyú. Nem romolhatott meg, tegnap nyitottam ki. Előveszek egy könyvet, amivel már rég tartozom magamnak, de nem köt le, csalódás az első sorától. A hűtő üres, a kamra szintén, keresnék valami rágcsálnivalót, de nincs. Bekapcsolom a rádiót, nótaműsor megy, attól sikítófrászt kapok. Ülök a fotelben, és próbálom kitalálni, ma este hogyan engedjem el őket. De nem megy, velem maradnak, bármennyire is szeretnék megszabadulni tőlük. Próbálok írni, de nincsenek gondolataim. Korán lefekszem, forgolódom. Hideg az ágy. Végül beveszek egy altatót.
Megint ott ül. Jobban megnézem, tényleg nő. Vastag kabát, ráomló sötét haj sapka nélkül, széles hát, már nem fiatal, a középkor felső határán lehet… Hozott pokrócot, arra ül, biztos felfázós. Mellette termosz. Kávé, tea? Inkább tea, már késő van … Én sosem hozok ide semmit. Csak jövök, leülök, üldögélek, merengek, így könnyebben lecsendesedik a zaj. Mit zaj, üvöltés! Ez az összkomfort feldühít. Sarkon fordulok, és súlyos léptekkel távozom. Nem mozdul, egyáltalán nem zavartatja magát, talán észre sem vett.
Vettem friss bort, de ez sem ízlik. Sósrudat rágcsálok, a boltban a pénztáros meg is jegyezte, nem fog jót tenni a vérnyomásomnak. Mondtam neki, a kardiológusomat azért fizetem, hogy helyrehozza, szóval hagyjon békén. Nem lehettem túl barátságos. Sosem vagyok, senkihez. Pedig ő minden alkalommal szépen köszön, próbál beszélgetni, de én soha nem válaszolok. Ez volt az első alkalom. A könyv továbbra sem tetszik. Előveszek egy másikat, amit már olvastam és szerettem, ám most bosszant, hogy minden mondata ismerős. Mintha a feleségemmel beszélgetnénk. Mindig ugyanazt mondom neki, ő pedig mindig ugyanúgy válaszol. Nem csoda, már jó pár éve halott. Írok pár sort, de nem tetszik, kitörlöm. Az orvosom mérgelődne, hogy napok óta semmi… van, amikor nem jönnek a szavak.
Ma is itt ül. Pokróc, kabát, termosz, ahogy az lenni szokott. Dühömben nagyot rúgok egy kőbe, hangosan gurul a sötét csendben, a nőtől nem messze áll meg. Ő nem mozdul. Elhatározásra jutok, ha holnap is itt lesz, elküldöm, ez az én helyem, menjen, keressen másikat, én voltam itt előbb.
Délelőtt csörgött a telefon, a kijelző szerint ismeretlen szám, akkor nem vettem fel. Most nézem a kijelzőt, izgat, ki lehetett az. A fiam szerint ilyen hívásokra nem kell válaszolni, mert lehet, hogy csalók. Visszahívom. Hosszan kicseng, de nincs válasz. Kihangosítom, hagyom, hagy szóljon. Egyszer csak elhallgat. Újra tárcsázom, erre azt mondja, ismeretlen szám, előfizető nem található. Fura, gondolom. Végre tudok írni, de utána nem tudok aludni. Próbálom kitalálni, miért. Végül arra jutok, a másnapi összetűzés zavar az idegen nővel. Elhatározom, kemény leszek vele, könyörtelenül elzavarom. Végül elalszom.
Korábban megyek, mint szoktam, hátha megelőzöm, és ha látja, hogy a hely foglalt, nem ül le. Persze már ott van, pokróc, nagykabát, termosz…Még világos van, éppen alkonyodik. Sötétig sétálok egyet, ami egyáltalán nem megszokott az én négyfelé törött lábammal. A parti büféig megyek, elgondolkozom, igyak-e egy sört. Zárva van. Hiszen késő ősszel már nincsenek vendégek, jut eszembe. A büfé lépcsőjén állva nézem a vizet. A part kihalt, a távolban a komp dohog át a túlpartra, még pecások sincsenek. A víz alacsony, régen esett. Elgondolkodom, vajon ilyenkor jobban megéri-e kompot üzemeltetni, mivel kevesebbet kell hajózni a két part között, és ez mennyi megtakarítást jelent? Persze áradáskor meg elveszítik mindezt… hülyeség az egész, gondolom.
A nő ugyanúgy ül mozdulatlanul, mint egy órája. Megtorpanok, igyekszem összeszedni magam, megköszörülöm a torkom, azután lépek közelebb. Lehuppanok a szokásos helyemre a nő mellé, és nagy levegőt veszek, hogy kifejtsem, miért kell elmennie innen azonnal és soha vissza sem jönni, amikor megkérdezi: kér teát, kamilla, jó meleg. A hangja halk, bársonyos, de határozott, valahonnan ismerős. Meghökkenek: nem, köszönöm, felelem ösztönösen. Nem nézünk egymásra, a folyót bámuljuk, amíg beszélünk. Régóta jár ide, kérdezi a nő. Ekkorra összeszedem magam, határozottan vágok vissza: sokkal régebben, mint maga, ez itt az én helyem. Lehet, hogy ez az ön helye, feleli a bársonyos hangján, de lám, milyen jól elférünk ketten is. Csak ne beszéljen, mordulok rá. Igazság szerint szívesen hallgatnám a hangját, mert egész különleges, de még jobban szeretnék egyedül maradni. Nem válaszol, előre néz. Egész idő alatt egyszer sem néztünk egymásra. Ülünk tovább. A csöndet átjárja a lélegzése, a furán ütemes hang mintegy ritmust ad az este neszeinek. Észreveszem, azt figyelem, a levegővételét, és csak alatta aláfestésként a folyót és a többit. Hirtelen meghallom a gyerek lihegését, ahogy küzd minden korty levegőért, amíg csak a vér ki nem buggyan a száján. Felpattanok, rohanok a kocsihoz, amennyire tudok, hosszan autózom, pedig csak öt percre lakom. Az éjszakai üres utcák megnyugtatnak.
Elfelejtettem elköszönni. Nem nagy baj, remélhetőleg akkor holnap nem jön, és végre visszakapom a helyem. Kamillateát készítek, apró kortyokban iszom, mert forró. Jólesik a hideg folyópart után. Sóspálcikát ropogtatok, kiváló a tea mellé. A fiam benéz, nem laknak messze, rendet rak a konyhában, holnap semmit sem fogok megtalálni. Kérdezi, mi történt, mondom, semmi, ahogy az lenni szokott. Írtál, érdeklődik. Nem írtam, de nem kötöm az orrára. Nem sokat beszélünk, azt is csak az utóbbi néhány évben, mióta hazajöttek külföldről, és a közelbe költöztek. Néhány naponta átjön, ellenőriz, pakolgat, nemigen szól hozzám. A történtek után én sem tudok mit mondani neki… Sosem bocsátott meg nekem. És én nem kértem a bocsánatát. Nehezen alszom el, a légzőgyakorlatot próbálom, amit az orvos tanított, négyre belélegez, kettőre benntart, négyre kifúj, kettő szünet, számolj, mondta, ne gondolkozz, négyre belélegez satöbbi. Állítólag az amerikai katonák ezt alkalmazzák stressz esetén. Hát én csak stresszesebb leszek, megint a fiú arcát látom, a szemét, ahogy esdekel a segítségért, és ahogy kihuny benne a fény. Beveszek egy altatót.
Hibiszkusz teát hoztam, kér, kérdezi a nő, kezében papírpohár. Kérek. Mézes, forró, kifejezetten kellemes. Álljon fel, szól rám határozottan. Felállok, nem is tudom, miért. Szétteríti a takaróját, amin ül, így nekem is jut. Köszönöm, mondom, visszaülünk. Innen a legszebb a folyó, nem gondolja, kérdezi. Maga ezért jár ide, a sötétben gyönyörködik a vízben, ami alig látszik, kérdezek vissza gúnyosan. Elmosolyodik: a sötétben olyannak látom, amilyennek akarom, és szerintem gyönyörű. Így könnyű, mondom, ha nem vesz tudomást a valóságról, hogy igazából sötét, hideg, a sodrása erős, tele van örvényekkel, veszélyes és kiszámíthatatlan. A valóságot túlértékelik, búgja a bársonyos hangján, maga sem pusztán azért jár ide, amit felsorolt, annyiért nem érné meg, nem igaz… szóval, maga mit lát bele? A folytonosságot, mondom, az állandóságot, miközben szüntelenül formálódik. Ezért is szeretem este, a sötétben, akkor nem látszik, hogy a hajózó bóját áthelyezték, hogy ráakadt egy uszadékfa, vagy épp elszabadult róla, hogy egy örvény odébb költözött, hogy a vízszint nőtt vagy csökkent, ez mind nem számít. Az számít, hogy itt van, és ezer éve is itt volt, és ezer év múlva is itt lesz, és ez eltölt reménnyel, hogy az állandóság jelen van akkor is, ha már minden megváltozott… hogy nem véletlen pillanatok határozzák meg, élünk-e vagy meghalunk. Nézze, mutatja, a révház fénye játszik a hullámokon, és ott a büfé lámpája mintha hidat építene a túlpartra, a fényben sejtelmes mozgások és hangok jelennek meg, benépesítik a folyót, szinte hívogat ez a fényhíd, hogy átsétáljak rajta, az egész este megtelik élettel pusztán ennyitől, maga meg a hideget látja és az örvényeket… Morgok valamit, hogy hagyjon békén. Ennyit a békéről.
Az élet zavaró, írom, az élet mulandó, az élet sötét, halandó, az élet véges, nem kétséges, de nem akarom látni a végét, többé már nem, és nem akarom látni az életet sem. Eszembe jut, ha a doki meglátja ezt a mondatot, megemeli az antidepresszáns-adagomat. De nem húzom ki, végre egy jó mondat. Legalábbis most annak tűnik. Régen írtam igazán jó mondatot. A telefon üzenetet küld, hangposta érkezett a tegnap ismeretlen számról. Felhívom. A kiadó az, a szerkesztőm kérdezi, hogy vagyok, mi van velem. Mostanában mindenki ezt kérdezi. Csak a boltos nem, ő mindig valami hétköznapi dologról fecseg. Ételek, növekedő árak, akciós ezmegaz, a felesége mit mondott ésatöbbi, ésatöbbi. És a nő sem a folyóparton. Ő elég bosszantó a nagy közvetlenségével, egyáltalán a jelenlétével, de lássuk be, érdekes dolgokat mond. Szereti az életet. Beszélgetünk a szerkesztővel, persze új könyvet vár tőlem, szelíden megemlíti, hogy van egy szerződésünk…
Kér mentateát, kérdezi a nő, és már tölt is, üresen, cukor és méz nélkül, ahogy azt kell, teszi hozzá. Egyből megérzem, hogy bolti filteres. A mentateára érzékeny vagyok, amióta Tunéziában voltunk egy teaházban, és elmesélték, hogy az arab világban szinte vallás a fogyasztása. Naponta öt-hat csészével is ittam, amíg ott nyaraltunk, minden étkezés után vagy csak délutáni pihenésképpen, kikapcsolódásnak is, friss mentából, a findzsát jól megpakolva levéllel, magasról leforrázva forró, de nem zubogó vízzel, pár perc után iható, de előbb szagolni kell, mélyen beszívni az illatát, eltelítődni, átitatódni vele, majd lassan, apró kortyokban fogyasztani, hogy átjárja a legkisebb porcikánkat is, ez a titka, hogy megérezni tőle a zsigereket is, az élet kiteljesedik, szebb lesz és tartalmasabb. ,Ezt el is mondom neki. Hozzáteszem, ezek a bolti löttyök utánzatnak is kevesek. Nem szól semmit. Sokáig ülünk egymás mellett szótlanul. Nem tudom, meddig szokott maradni, de én akarok később eljönni, hogy maradjon időm magamra is. Mert amíg ott van, végig ővele foglalkozom gondolatban, mit keres itt, minek jön, honnan, ki ő, és mit akar itt satöbbi, satöbbi. De nem kérdezek semmit. Közben alaposan átfázok. Végül én jövök el hamarabb, vékonyan öltöztem, ő jobban felkészült az esti hidegre. Régebben sosem ültem ilyen hosszan, csak amíg jólesett.
Otthon írok a mentateáról, amit a nőnek is elmondtam. Őt is megemlítem. Hogy ő a fiamon kívül az egyetlen ember, akivel szóba állok. Ahogy rá gondolok, hirtelen beugrik, honnan ismerős. Sosem láttam ugyan, de a hangját felismerem, rádiós volt, sokszor hallgattam a műsorát, valami kulturális magazint vezetett könyvekről, színházról, zenéről. A fiam reggel jön át, azt mondja, dolga van a kertben, és már megy is kifelé. Kinézek az ablakon, gereblyézi az avart a nagy diófa alól, gyűjti a diót, lesöpri a járdát, felás egy ágyást, az elfonnyadt virágokat kupacba gyűjti, a végén, idén utoljára levágja a füvet. Szép lett a kert, az őszhöz képest szép. Szépen alszik, egy része szépen halott. Ő csak megágyazott a halottaknak. Elrendezte őket egy kupacban, mégis kicsavarodva, egymásba gabalyodva hevernek. A halál nem figyel a testhelyzetekre. Előveszem a botomat, ma nehezebben járok, biztos front jön, kibillegek a fiamhoz, megköszönöm, hogy megcsinálta ezt a ravatalt. Látom rajta, hogy elkeseredik, nem ezt várta. Megölelem, ő erősen megszorít, apa, mondja, jól elcsesztél mindent, mikor leszel már túl ezen…Végül ezt is leírom. Utána kikészítem estére a télikabátom és a kalapom, nem akarok megfázni a hosszú ücsörgésben.
Nem is kérdez, tölt, amikor melléülök. Csipkebogyó, savanyú, mint az ördög, forró, mégis kiráz tőle a hideg. Jó citromos, mondja, kell a C-vitamin, meg ne fázzon. Meglepődöm, miért engem említ, ő is megfázhat, de nem kérdezek semmit, csak megköszönöm. Jó itt üldögélni magával, mondja. Megint meglepődöm, eddig sosem mondtunk ilyen személyes dolgot egymásnak, inkább csak csipkelődtünk. És azért is, mert nem vagyok valami jó társaság. Engem alig érdekel más, magammal sem tudok mit kezdeni. Tudja, kezdi, maga után olvastam, és megvettem a könyvét is, tegnap hozta a futár, már a felénél járok, nem vagyok valami jó alvó újabban. Akkor ebben hasonlítunk, gondolom. Melyik könyvet, kérdezem, bár tudom a választ, csak kötözködöm, írtam ötöt, de mindenki csak egyet olvas közülük. Tudja maga, feleli halvány mosollyal. Én is utánanéztem magának, mondom, otthagyta a rádiót a sikerei csúcsán nemrég, és senki nem tudja, miért. Pedig meghívhatott volna a műsorába az első négy könyvről beszélgetni, teszem hozzá. Megtehettem volna, de veszélyes lett volna, amilyen kezelhetetlen volt maga akkoriban, feleli halvány félmosollyal, úgy látom, azóta megszelídült. Ne higgyen a látszatnak, mondom viccesen, de nagyon is komolyan gondolom. A könyvről kérdezget, az utolsóról. Mondom, nem akarok erről beszélni. Akkor máshogy kérdezi meg ugyanazt, mint egy vérbeli riporter. Felhúzom magam, otthagyom. A papírpohár a kezemben marad, a savanyú löttyöt kiöntöm, a poharat elteszem a kocsiban, hátha kell neki holnapra.
Írok. Engem is meglep, főleg, hogy róla írok, a nőről, akit alig ismerek. Észreveszem közben, hogy várom a másnapi találkozást, kérdéseim vannak hozzá. Nem tudom folytatni a szöveget anélkül, hogy jobban megismerném. A rádiós múltján kívül csak annyit tudok, hogy szereti az életet, és meglátja benne a szépséget. Pedig engem senki nem érdekel, leszámoltam az emberekkel, vonogatom a vállam. Estefelé felhívom a fiamat, megkérem, ha legközelebb jön, hozzon egy termoszt és papírpoharakat.
És maga, kérdezem, miközben a hársfateát kortyolom. Tűzforró, rettentő édes a rengeteg méztől, magáról mit kell tudni, hogy kerül ide a helyemre a Duna-parton? Egyedül vagyok, mióta a férjem elment… szóval meghalt, érti… rák… a gyerekek Angliában élnek, ritkán jönnek haza, ők főleg az apjukkal… tudja… nem is beszélünk sokat. Sóhajt, jó messzire utaztak, hogy ne kelljen velem találkozniuk … Nemrég költöztem ide, és csak mostanában fedeztem fel ezt a szép kilátópontot itt a parton… Az én helyemet, teszem hozzá hangsúlyosan, bár ez már nem számít, már ketten használjuk, fejezem be. Szép itt, megnyugtató, örülök, hogy idetaláltam, mondja a nő. Én is, akarom mondani, de elharapom, csak nyelek egyet és hümmögök. Inkább megkérdezem, miért hagyta ott a rádiót, mit csinál helyette. Nos, feleli a félreismerhetetlen búgó hangján egész halkan, gyűjtöm a pillanatokat, élményeket, szépséget kergetek a magam lassúdad módján, és írok, igen, emlékeket vetek papírra, elmondom mindazt, amit a távolság miatt nem tudok, a gyermekeimnek. Terápia ez is, mint a maga könyve, és ugyanúgy nem hoz majd megnyugvást, ahogy magának sem. Tiltakoznék, de be kell látnom, igaza van. Sosem fogok tudni megbékélni magammal, hiába írok, hiába a napló, amit az orvosom kért, hiába a könyvek, amik megjelentek, és amikkel a kiadómnak tartozom, hiába, hogy sikeresek, inkább úgy érzem, csak kihasználom a történteket, ahelyett, hogy megpróbálnám jóvá tenni valahogy.
Este írok, mindazt, ami eszembe jut a beszélgetéseinkből a nővel (csak így hívom, pedig tudom már a nevét). A távolságtartást szükségesnek érzem. Megpróbálom leírni, miért, de csak ócska magyarázkodás lesz belőle, kitörlöm, nézem az üres oldalt és a villogó kurzort, majd meglepetten hátradőlök. Rájövök, féltem őt, hisz aki eddig közel került hozzám, nagyon megbánta.
Vonattal megyek a városba, ki tudja, mióta először. A kis arab bolt ugyanott van a bevásárlóközpont lábánál, a tulajdonos ugyanúgy ül a kisasztalnál a sarokban, előtte tea és vízipipa. Barátságosan üdvözlöm, megismer, régi vevője vagyok, főleg mentateát veszek nála.
Elolvastam a könyvet végig, mondja a nő félig felém fordulva, miközben az új termoszomból igazi mentateát öntök a poharába. Kezem kicsit megremeg, egy-két csepp félremegy, a fagyos föld lassan olvad fel alatta. Hamarosan máshol kell találkoznunk beszélgetni, jut eszembe, ha megjön a tél, túl hideg lesz itt üldögélni. Mondja, miért kellett ennyire elkennie, mi történt valójában, mert a leírásból nem derül ki, csak a vér és az eső és a néma tekintetek, tiszta horror, netán a sikerre hajtott… elhallgat, kérdőn néz, mint egy profi riporter. Igyunk, emelem fel a poharam, mielőtt kihűl, a mentatea tűzforrón az igazi. A nő kortyol, látom, égeti a száját, mégis elismerőn néz fel, már értem, mondja, már értem a különbséget. A tea az én fagyos kezeimet és a gondolataimat is feloldja. Volt már magával olyan, hogy egy váratlan pillanat végtelen hosszúságúnak tűnt, és minden mozzanata kristálytisztán az agyába vésődött, nehogy valaha is megfeledkezhessen róla, kérdezem, és folytatom, pocsék idő volt, esős, szeles, de kitűnő hangulatban voltunk, barátokkal vacsoráztunk, jól telt az este, énekeltünk a kocsiban, épp lemezt cseréltem a lejátszóban, amikor felnézve egyszer csak lelassult az idő, megláttam, ahogy a gyerek áll az úton, kezét védekezőn felemeli maga elé, az eső, mint egy rajzfilmen, csíkokban jelenik meg az autólámpa fényében, és mögötte a gyerek egyre közelebb ér, látom a fékpedált, ahogy taposom és a kezemet a kormányon, ahogy kétségbeesetten tekerem jobbra, látom a villanyoszlopot közeledni, ezért balra rángatom a kormányt úgy, hogy az ujjaim elfehérednek a keréken, és látom, hogy késő, az oszlopot nem lehet elkerülni; az autó jobb eleje frontálisan ütközik, ott, ahol a feleségem ül, ő szokatlanul néma, veszélyhelyzetben általában sikoltozik, de most nem, és látom, ahogy egyre kisebb a helye az autóban, mert az oszlop egyre beljebb hatol, akkor az autó megpördül, a fara kivágódik balra, az orra elválik az oszloptól, megpördülünk, én kizuhanok a vizes aszfaltra, a kocsi távolodik a feleségemmel, kettőt-hármat bukfencezik, majd csodával határos módon a kerekein áll meg. A zene abban a pillanatban beindul, az egész az alatt történt, mialatt a lejátszó bevette a lemezt, felpörgette és elkezdte lejátszani. Próbálok felállni, de nem megy, éles fájdalom a bal lábamban, látom, természetellenes szögben áll el a csípőmtől, és akkor észreveszem a gyereket az úton, ott fekszik ő is a vizes aszfalton, tekintete segítségért esedezik. Tehetetlenül nézem, hallom a zihálását, látom, ahogy a vékony vércsík megjelenik a szája szélén, és csak csordogál csendben, a szemében pedig kihuny a fény. A rendőrség azt mondta, sikerült őt kikerülni a vészmanőverrel, de amikor az oszlopról lepördült az autó, a fara elsodorta. A feleségem szörnyethalt a pörgés közben. A bíróság felmentett, azt mondták, nem az én hibám volt. De a fiam máig rajtam keresi az anyját… A nő nem szól, csak a vállamra teszi a kezét és együttérzőn néz. Az ilyentől mindig kiráz a hideg, de most érthetetlen módon jólesik. Némán kortyoljuk a teát, átmelegszünk. Az üres poharat a kezembe adja, feláll és elindul. Pár lépés után visszaszól, ugye tudja, hogy maga nem tehet róla. Nem nézek utána, ülve maradok, figyelem a Dunát, a hangokra várok, a jól ismert neszekre, csobbanásokra, a megnyugvásra, de a fülemben dobol a vér, rájövök, túlságosan is felizgatott ez a monológ, és hogy először meséltem el valakinek szemtől szemben a történetemet. Még leírni sem mertem ilyen részletesen. Amikor végre hazaindulok, észreveszem, a pokróc ottmaradt. Hazaviszem.
Otthonról felhívom a fiamat, kérem, jöjjön át. Megijed, nyugtatom, de lecsapja, pár perc múlva hallom, ahogy hevesen fékez a kertkapu előtt. Berohan, megölelem, nyugtatom, nincs semmi baj. Sőt, elmesélem neki a nőt, a kapcsolatunkat és hogy életemben először, oly sok év után el tudtam mondani valakinek, mi történt. Bocsáss meg, fiam, bocsáss meg mindenért, mondom.
A nő nincs a parton. Leterítem a pokrócot, leülök, tűnődöm, hol lehet, reménykedem, hátha még megérkezik. Teát kortyolok, igazi fekete teát, a kedvencemet, és sósrudat rágok hozzá, meglepetésnek szántam. A folyó ma nem érdekel, csak arra tudok gondolni, miért nem jött el. Sokáig várom, átfagyok. Végül türelmetlenül felpattanok, összehajtom a pokrócot, és hazamegyek.
Soha többé nem láttam. A hely sem vonzott már annyira, mint régen.
Bő egy héttel az utolsó találkozásunk után a fiam átjön a feleségével és az unokámmal, egy újságcikket mutat a telefonján. Nekrológ a neves rádiós riporterről, szerkesztőről, aki hosszan tartó, méltósággal viselt betegség után néhány nappal ezelőtt elhunyt. Részletezik szakmai eredményeit, az újszerű, kísérletező kedvű műsorait, a művészvilágra gyakorolt hatását, felsorolják a rengeteg írót, költőt, színészt, zenészt, akiket megismertetett a közönséggel. Végül kiemelik életszeretetét annak ellenére, milyen szerencsétlenül alakult a magánélete, elhunyt a férje és a gyerekei elhagyták. Talán túlságosan a munkájára és a karrierjére összpontosított, véli a cikk írója. Utolsó hónapjaiban már elutasította a szerinte hiábavaló kezeléseket és idejét egy Duna melletti településen töltötte, elvonulva a világtól. A kulturális élet ismét szegényebb lett egy nagy egyéniséggel, fejeződik be a cikk.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
