Zsidó Ferenc
Égig érő szénásszekér
Szombaton este, fejés, állatkúrálás után Bíró János átbandukolt Antihoz. Ő éppen gatyára vetkőzve mosakodott az udvar végében, egy nagyobb tál langyos víz fölé hajolva; az öreg elnézte nyurga, szinte lányos testét: vállán, nyakán a bőr le volt égve, hámlott, lábszárán, karján kék foltok. Mégis, némi inasság, izmosodás is látszott rajta, a fizikai munka jótékony hatása. Ha nem égyéb, embör lösz belőled!, jött volna a szájára, de aztán nem mondta ki, nehogy elbízza magát…
– Nehéz munka az erdőlés, ugyé? – kérdezte inkább.
– Milyen jó, hogy jött, bátyám! – eresztette el Anti a kérdést a füle mellett.
– S hát mért jó, te?
– Mert hanem ki nézne meg engem mosdolódás közben?!
Az öreg elröhintette magát:
– Amilyen pöckös legény löttél, amióta városról ide költöztél, csudálom, hogy nem dongnak körül a léányok, mint darazsak a mézet…
– Melyikök?
– Hát azok…
– No, azokot mind ideirányíthassa, elbírok velük…
– S ha már mindégyiköt elintézted, kicsit segítenél-é neköm égy szikra sarjút béhordani? – tért a tárgyra az öreg.
– Szóval ezért jött…?! Már azt hittem, ezt a tálat akarja kölcsön kérni… Segítök, hogyne segítenék! De mikor?
– Hónap…
–Holnap vasárnap…, nem arról volt szó, hogy olyankor nem dógozik még a székely se? – emelte föl a szemöldökét Anti, közben a mosdóvizet kiöntötte, s törölközni kezdett.
– Általába… – emelte föl a mutatóujját az öreg. – De most nem általába van, mert az én sarjúmot kellene béhozni…
– A magáét vagy a lovakét? – kérdezett vissza vigyorogva Anti.
–Az anyád kínjáét! – kacagott az öreg. – Mit csináljak – folytatta aztán elkomolyodva –, veled hétköznap nem lehet, me’ Nánás Gyurival vagy…
Hangjából némi sértődöttséget olvasott ki Anti.
– De ha üdejibe indulunk – folytatta –, templomozásig béfejezzük. Nincs olyan sok, két terücskére való, odaki Szilosba. Traktorral nem lehet réafordulni, me ódalós a hely. A többit, ami olyan, Janival intéztetöm…
Anti, immár felöltözve, szó nélkül kezet nyújtott. Az öreg megrázta a kezét, még annyit mondott, hajnalban itt löszök, azzal elballagott.
Abbiza, a sarjú!, csapott a homlokára Anti, miután az öreg elment. Jó három hete ott rothad az ő két kicsi boglyája is… Úgy látszik, Nánás Gyurira várhat ítéletnapig…, én bezzeg beálltam a favágó brigádjába, ő pedig nem tartja meg a szavát!, morgott. De nem is fogok még egyszer kunyerálni; úgy sincs több egy szekérderéknál, hátha be tudjuk hozni az öreggel, miután végeztünk az övével, döntötte el magában.
Megvacsorázott, közben a Bíró Jánossal folytatott párbeszéd csengett a fülében. Azon morfondírozott, miért van az, hogy vele olyan felszabadult tud lenni, nyelve is megoldódik, a replikák is jönnek, amikor pedig ott van a brigáddal, Nánási Gyuriékkal, mintha lefagyna, visszavágni se tud rendesen, ha ugratják. És Erzsi néni… Valamiért, döbbent rá, inkább az öregek körében érzi jól magát. Mert ők másképp székelyek, nyugodtabban?
Másnap hajnali ötkor csakugyan ott állt Bíró János a szekérrel a kapu előtt. Az ostor nyelével finoman megkoppintotta az ablakot, s beszólt, főkőttél-é, Anti; az ekkor serkent fel, az sem tudta, melyik világon van, de becsületére mondva, hamar összeszedte magát, három perc múlva már ott ült a szekéren, igaz, a mosdás és a reggeli elmaradt; falunk osztán, amikor az elsővel béjöttünk, mondta az öreg, Anti bólintott, aztán csak ült, és hallgatta a madarakat, élvezte a reggel hűvösét. Rosszul esett neki az ébredés, aludt volna még, hétköznap hatkor kelt, fél hétkor indultak neki az erdőnek – ezt is nehéz volt megszoknia, mert a pénzügyre csak nyolcra kellett bejárnia, bőven ráért, ha hét után kelt. Nehezen tisztult az agya, tagjaiban ott érezte a kemény testi munka fáradalmait.
– Nehéz az erdőlés, ugyé? – kérdezte az öreg, ezúttal inkább együttérzőn, mint csúfolódva.
– Ezt mintha már a tegnap is kérdözte vóna… – zsörtölt Anti.
– Akkó nem válaszoltál… Gondótam, hátha azóta könnyebb lött…
– Mitől lött vóna könnyebb?
–Tőled…
Anti csak hallgatott, azon morfondírozva, vajon mire céloz az öreg, s mit kellene válaszolni.
– Korán van még… – mondta aztán tétován.
– S ha később volna?
– Már hazafelé tartanánk…
Az öreg elmosolyodott, s annak jeléül, hogy úgymond, kvittek, megveregette Anti vállát.
Több mint negyedórát szekereztek a helyszínig, az utolsó párszáz méter elég meredek kaptató volt, de az öreg intett, hogy ezúttal nem szállnak le, kibírják a lovak az üres szekeret, aztán megpihennek, amíg ők rakodnak. A hat boglya már messziről látszott, magasak voltak és hegyesek: megannyi ég felé törő torony. Amikor odaértek, Anti elismerően állapította meg, milyen szépen vannak rakva, milyen gondosan körül vannak gereblyélve, semmi öreges tákmákság, elnagyoltság nem látszott a munkán.
Nekifordultak az elsőnek, az öreg vetett egy villányi sarjút a lovak elé, hogy nyugton legyenek, levette a kötőrudat, s visszamászott a szekérbe. Anti nagy lendülettel kezdte földobálni a kóstot, az öreg gondosan rendezgette, hogy a foltok jól kapaszkodjanak egymásba; lassabban, szólt aztán, nem hajt a tatár, a sarjúval vigyázni kell, me vékony szálú s csúszós; Anti lassabbra vette a tempót, így maradt ideje gyönyörködni, milyen megfontoltan dolgozik az öreg, a szekér elejénél megtűrte a villa sarjúkat, hogy ne tudjanak megcsúszni. Amikor az első boglya felfogyott, Anti összegereblyélte a helyét, aztán kantárszárra fogva a lovakat, előbbre állt a következőhöz (az öreg jó erősen beleszúrta a villát a sarjúba, s abban támaszkodva úgy állt a mozgó szekéren, mint a cövek). Szinte meg se izzadt, úgy hányta fel a másodikat is, bár a napnak jó melege volt már.
– Fiatalabb korunkban sokszor az asszonnyal takarodtunk bé innen, igaz, akkor én adogattam föl, Mariska rakta a szekeret… – szólt kisvártatva Bíró János.
Anti nem tudta, ebben burkolt kritika van-e arra nézve, hogy nem jól csinálja, vagy egyszerűen csak nosztalgiázik az öreg. Mert az, hogy csak azért beszél, hogy ne hallgasson, fel sem merült. Úgy döntött, nem veszi a szívére a dolgot.
– S hát Jancsi? – kérdezett vissza inkább.
–Ő hol volt, hol nem volt…
– Mint a mesében?
– Pont úgy… – mondta elkedvetlenedve az öreg.
Elhallgattak, Anti látta, kényes pontra tapintott.
Nemsokára átálltak a harmadik boglyához, ezt már nehezebb volt feladogatni, mert kezdett magas lenni a rakomány. Anti megszuszogósodott a nagy igyekezetben. Az öreg továbbra is komótosan dolgozott, közben somolygott a bajsza alatt. Amikor végeztek, nekiláttak a kötözésnek, Anti felnyújtotta a hosszú kötőrudat, az öreg végigfektette a rakományon, aztán intett, hogy az előkötelet, Anti a lovak farához ment, s feladta, az öreg feltekerte a rúd elejére, Anti közben hátra került, leoldotta a hosszú kötözőkötelet, átvetette a rúdon, s húzni kezdte. Az öreg is hátrajött, még tekerj kettőt, különben könnyen visszaereszt a kötél, szólt, ő nyomta, Anti húzta; fogj újat, s köpd meg a tenyered, me’ akkó’ nem csúszik!; nem csúszik az így se, szívta a fogát Anti, pedig csúszott, dörzsölte a tenyerét, hogy égett belé; no még égyet, nagyobb lendülettel, hogy nyomuljon!, biztatta az öreg, Anti egész súlyával rácsimpaszkodott a kötélre, éjsze jó lösz immár, kössed meg a végit, Anti kötötte, a bogokkal kissé meggyűlt a baja, de az öreg türelmesen kivárta. Kicsit le kéne göröblyélni kétoldalról a szállingókot, mondta aztán, me’ hanem megmondják, mazlagok vagyunk; Anti körülgereblyélte a rakományt, ami összegyűlt, feldobta a szekér tetejére, a szerszámait szintúgy, aztán föladta a gyeplőt az öregnek. Az leült, lába közé vette a rudat, ostort mutatott a lovaknak, s megindultak. Antinak hátraszólt, hogy te égyelőre maradj a szekér mögött, hogy osztán tudd béhúzni a féköt. Arra szükség is volt nemsokára, ahogy a faluba vezető lejtős útra ráfordultak. Az öreg megállította a lovakat, Anti bebújt a szekér alá, s rátekerte a hátsó féket: első fék is volt a szekéren, ami a lovak hámjától volt vezetékelve, így akkor húzott be, amikor a lovak tartani kezdtek, de nagy rakomány és meredek lejtő esetén a hátsó, kézi tekerésű féket is használták biztonságból. Szépen nyugodtan eregéltek befelé, az öreg halk szóval csitította a lovakat, hogy ne induljanak meg túlságosan, hanem tartsák a rakományt. Amikor lankásabb részre értek, újra megállt.
– Immár kiereszthetöd, s osztán te is fölülhetsz, ha akarsz… – szólt hátra.
Míg befelé szekereztek, Anti megállapította magában, milyen jó együtt dolgozni Bíró Jánossal: igazi régivágású ember, ahogy errefelé mondják, ántivilágbéli; nyugodt magabiztosságot áraszt, tudja, mikor mit kell tenni, s csakugyan tudja: Nánás Gyuriékkal néha az volt az érzése, hogy ugyan ők is kapiskálják, mégis vibrál a levegőben valami fojtott idegesség, a lám, sikerül-e izgalma.
Beálltak a csűrbe, s nekifogtak felhányni az istállópadlásra a sarjút. Bíró János adogatta fel a szekérről, Anti rakta szét. Néha nem úgy sikerült megszúrni egy-egy villa sarjút, ahogy kellett volna, ilyenkor kínlódott, tépte a megnyomult kóstot, az öreg nem szólt semmit, főleg, hogy nem is igen látott fel: magas volt az udor, sok széna volt már felrakva. Nem is volt könnyű dolga a feladogatással: magasra kellett dobni. Amíg odakint rakodtak, Anti arra gondolt, az öregnek sokkal könnyebb dolga van, csak szétpaskolja, amit ő fölad, most azonban látta, hogy megcserélődtek a szerepek: ezúttal az övé volt könnyebb. Mégis alig győzte.
– Hátrébb rakjad, hogy férjön a többi is! – szólt föl az öreg.
Majd valamivel később:
– Tapossad is, hogy tömöttödjön, a széleinél bé ügyesön a cserép alá!
Anti taposta, gyúrta, s közben beszívta a friss sarjú lágy-langyos illatát. Azért vannak szép pillanatai is a falusi életnek!, gondolta. Amire elfáradt volna, már végeztek is. Anti elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjon az ő kis problémájával.
– Vóna két buglyácska sarjúm nekem is, azt bé tudnánk-é hozni, János bátyám?
– Hát csak most mondod?
– Miért? – kérdezett vissza értetlenül Anti.
– Fölhajíthattuk volna a högyibe, a rúd fölé, amikor jöttünk bé evvel a terüvel… De mindégy, amikor jövünk a másodikkal, akkor is jó lösz…
– Nem fog lecsúszni a tetejéről?
– Láttam én, hogy mennyicske sarjúd van ott neköd… Nem két buglyácska, inkább csak két fiók… Nem fog lesuvadni… Onnan már igyenöss a hely…
– Maga tudja…
– Tudom hát! De hallod-é, nem azért mondom, de azt hittem, ezt Nánás Gyurival elintézitök!
– Én is…
– Aha! – bólintott az öreg, mint aki érti. Aztán cöccintett, valahogy úgy, hogy megvan a véleménye. – Hadd el, no – legyintett aztán –, jobb is ez így, ne szorulj te másra…
Azzal vizet merített a kútról, megitatta a lovakat, vetett egy kis kóstot eléjük, aztán betessékelte Antit a házba, ahol Mariska néni szalonnás tojásrántottával várta őket.
– Hány tojásból csináltad, te asszony, mert ez a legény eddig olyan éhös, hogy az idegön embört nem ismeri meg! – kérdezte jókedvűen.
– Én hatból, de azt mondom, hogy nyolcból, hátha akkor jobban laktok… – válaszolt tettetett komolysággal Mariska néni, szeretettel nézve Antira.
Jól esett az étel, ahogy csak fizikai munka után tud esni. Paradicsomot faltak a tojás mellé, közben nagyokat haraptak a vastag szalonnataréjból is, ajkukon gyöngyözött a zsír.
– Önni tényleg tudtok, akkor ejsze a dologgal se lehet baj! – állapította meg elégedetten az öregasszony.
Az ételtől kissé elpilledt Anti, ahogy félreült a fásládára, hogy a gazdasszony tudja elrakni az asztalt, érezte, hogy csukódik le a szeme.
– Gyere, mönjünk, később nagy meleg lösz, ráaérünk akkor szundítani… – tette rá szinte gyengéden a kezét Anti vállára az öreg.
Amire másodszor is kiszekereztek Szilosba, Anti már értette, miről beszélt az öreg. Fél kilenc még alig múlt el, de már erősen hegyesen sütött a nap a dombtetőn. Amikor erdőlni mentek, a lombok takarásában fel sem tűnt neki, milyen meleg tud lenni odakint, pláné, ha dolgozni is kell. Csak úgy folyt le az izzadtság a hátán, mire feladogatta az első boglyát. Megivott egy nagy csupor vizet: a meleg is, az étel is kérte.
– Ingöt kell vönni ilyen kánikulába, nem ilyen kicsiblúzot mind a tiéd, mert az szellősebb, ki lehet gombóni, a gallérja a nyakat is védi… – szólt le az öreg együttérzően.
– Sohase szerettem az ingeket, vágják a nyakamat… – kelletlenkedett Anti.
– Így is le vagy égve…
– Nem számít…
– Neköm ugyanvalóst nem… kitelik a foltodból…
– Ki…
– A szalmakalapot pedig immár szóba se hozom… – mondta valamivel később Bíró János, megigazítva a feje búbján az övét.
– Jobb is! – szólt vissza Anti.
A második boglyánál egy kicsit jobban sietett, s mintha az öreg se pipinyált volna annyit odafönt, bár a szekér elején a tűrések ezúttal is példás rendben következtek egymás után. A harmadikra kifulladt kissé, feje elvörösödött a melegben.
– Mondtam, hogy oszd bé az erőd…
– Osztom én, de szorozni kéne…
A boglyahelyek felgereblyélését kissé elnagyolta, arra nem mondott semmit az öreg, de amikor a kötéssel is sietni próbált, már rászólt:
– Evvel hiába sietünk fiam, ha égybe akarunk béérni… Mert ha égyször megsuvad ez a rakomány, az Isten jót adott…
– Tudom… tudom…
– Nem hallottad a mondást: jól kötsz, jól oldsz!
Anti kicsit úgy nézett rá, mint aki pokolba kíván minden mondást, de azért lassított, s amennyire a melegtől ködössé vált agya engedte, igyekezett odafigyelni. De igazából figyelt helyette is az öreg: tudta, az ő felelőssége.
És nem is volt különösebb gond a beereszkedéssel ezúttal sem, a kötés kissé ugyan megfüttyent egy kanyarban, ezért az öreg arra kérte Antit, szálljon le a szekérről, szúrja bele a villáját a rakomány oldalába, s tartson kontrát, amit Anti meg is tett nagy igyekezettel, így értek be az aljba. Itt az öreg intett, hogy minden rendben, már nem kell tartani a szekeret, s hogy a féket is kiengedheti. Anti megkönnyebbülten kapaszkodott vissza az öreg mellé a sarjú tetejébe.
– Égyször…, égyetlen égyször megsuvadtunk itt az ódalba, amikor jöttünk bé a terüvel… – mesélte az öreg vontatottan, míg hazafelé eregéltek – …még fiatalkoromba… azóta erőssen odafigyelök, mert az nem vót jó nóta… dupla munka, fele szórakozás…
– Értem… bólogatott Anti.
Amikor a Lótemető nevű kaszálóhoz értek, Bíró János odakommandírozta a lovakat Anti összehuttyant, kicsi fiókjaihoz.
– Öt-hat villányi az egész! – mondta az öreg kissé talán lefitymálón. – Úgy látom, kicsit penészös már – tette hozzá, amikor Anti adogatni kezdte felfelé.
– A kecskéknek ejszen jó lesz…
– Ha nincs más…
Öt-hat villánál azért több!, gondolta kissé duzzogva Anti, de nem szólt semmit.
Egykettőre végeztek, tényleg nem volt sok, de azért jó magas lett a szekér. Amikor felkapaszkodott, meglepődött, mennyire fent vannak, szinte karnyújtásnyira az égtől. Hanyatt feküdt, úgy élvezte a látványt. Hiába, gondolta, a dupla rakomány, az dupla rakomány: ilyen mutatványt se mindennap látni! Az öreg lassan, csak lépésben hajtotta a lovakat, a szekér lágyan ringatózott velük.
– No, milyen a magoslati levegő? – kérdezte hátra fordulva.
– Még nem feküdtem vízágyban, de valami hasonló lehet… – vigyorgott Anti.
– Pont olyan, csak egészen más…
Gond nélkül megtették azt a párszáz métert a Desági bennvalóig, az öreg javaslatára a csűr földjére hányták le a kóstot, hogy járja át a levegő, az udorba fölhányva mind összepenészedne, magyarázta közben, meg hát, innen is meg tudja etetni a kecskékkel, tette hozzá végül mosolyogva. Volt ebben ismét egy kis odaszúrás, Anti mégis hálás volt, hogy ilyen olcsón megúszta, amiért csak ennyi sarjút vágott.
Továbbszekereztek Bíróékhoz, beálltak a csűrbe, megoldották a rakományt, szusszanásképpen ittak egy-egy pléhcsupor vizet, s azzal nekiláttak a nehezének.
Mert a másodszori elrakodás nem volt leányálom: a cserepek időközben felhevültek a naptól, ontani kezdték a meleget, legalább negyven fok volt odafent, a légtér is egyre kisebb lett, ahogy az udor kezdett megtelni. Anti ezúttal már a sarjú jó illatát sem tudta élvezni, csak az járt az eszében, hogy le innen, mihamarabb. De az öreg egyre csak gyúrta fel a kóstot; mivel már a kakasülők magasságában járt, Antinak egyre nehezebb dolga volt, mert felfelé kellett villáznia, helyszűke miatt annak nyele meg-megakadt, a taposással is le volt maradva, így szégyenszemre le kellett kiáltania, hogy van-e még sok; az öreg hallgatott egy ideig, majd annyit mondott, bár volna. Ez gyötörni akar engem!, gondolta kétségbeesetten Anti, de ekkor végre leállt az alulról jövő sarjúáradat, s nemsokára meghallotta, amint jön felfelé a létrán az öreg; amilyen fájin kóst lött ez, biza jó vóna, ha kétennyi vóna!, mondta közben, majd felérve megszemlélte az eredményt.
– No, ezt jó fölpúpoztad! Mondtam, hogy taposd bé jól a cserepek mellé…
– Tapostam, amennyire lehetött…
– Lehetött vóna azt jobban is – csóválta fejét az öreg, azzal megkapaszkodott a tetőszerkezet egyik keresztmerevítőjében, és korát meghazudtoló lendülettel nyomkodni kezdte le a széleken a sarjút. Most látszott, milyen gyenge munkát végzett taposás szempontjából Anti: az öreg a középen tornyosuló sarjúhalmot egykettőre eltűntette, kétoldalt betömködve.
– No így, no! Még el kell férjön ide vajégy szekérrel… Igaz, túlfelől is van még hely…
– Könnyű annak, aki ilyen jól tud mindent – durcáskodott Anti.
– Én se az anyám hasába tanultam meg…
Amire lekászálódtak, már mindketten megenyhültek, elégedetten szemlélték a végeredményt, miközben ruhájukról leseperték a sarjúszálakat.
Kifogtak, enni adtak a lovaknak, a kútnál megmosakodtak, aztán leültek a tornácon, hogy kifújják magukat. Az öreg kisvártatva bort hozott, melléje kútvizet.
– Ilyen melegben nem jó a pálinka… – jegyezte meg.
Anti bólintott, valahogy úgy, hogy máskor se az.
A hideg víz s a jó hűvös bor viszont jólesett (pedig háztáji, direkttermő szőlőből készült, amit máskor úgy megvetett), átjárta a testét, szinte elfújva a fáradtságot.
Aztán az öreg a karórájára nézett:
– Mondtam én, hogy üdejibe végzünk, alig fél tizenégy…
– S hát bátyám még ezután csakugyan el akar menni templomba?
– A templom inkább az asszony reszortja… De vejégyször én is elmönyök…
– De most? – erősködött Anti.
– Most inkább lefekszöm égy szikrát… – pisolygott az öreg –, mert hágyászkodunk, hágyászkodunk, de én biza úgy elfáradtam, mint égy úri kutya…
Anti úgy megörült e vallomásnak, hogy szinte megölelgette Bíró Jánost.
– Alighanem ugyanabba a templomba fogunk akkor menni! – mondta mosolyogva, azzal az öreg hálálkodását elhárítva elköszönt. Keble csakúgy dagadozott a büszkeségtől, peckesen lépdelt hazafelé, vagy legalábbis magabiztosan: mintha mindig ezeket az utcákat rótta volna. Párszáz méter múlva aztán, ahogy a templomtoronyra felpillantott, kissé lelohadt a kedve: lelkifurdalása támadt. Hogy mindjárt el van telve a nyár, s még nem… Nem volt nagy templomba járó, pontosabban mondva egyáltalán nem volt az, a bérmálás idején megcsömörlött az egyháztól, elege lett a kenetteljes liturgiákból, talán serdülőkori dacból is, de utána évekig nem volt hajlandó templomba menni (nota bene: szülei sem nagyon erőltették), de idejöttekor úgy gondolta, itt ez is másként lesz, merthogy a jó székely hívő… De aztán valahogy itt se akaródzott átlépni Isten házának küszöbét, azzal áltatta magát, hogy az egyetlen szabadnapját ennél fontosabb dolgokkal tölti el, ugyanakkor érezte, hogy kilóg a lóláb… A plébánossal egyszer találkozott: egyik estefelé, Gyuritól hazafelé tartva a plébánia kertjében találta, fát metszegetett. Köszöntötte illendőképpen, s merő udvariaskodásból megkérdezte, a csodálkozót adva, hogy a plébános úr ehhez is ért?; ha Isten akarja, a villanyél is elsül!, válaszolta az, de nem annyira komolyan, mint játékosan, Antit meg is lepte a hangnem, elismerően hümmentett, nem is tudtam, hogy ilyenkor is lehet metszeni!, folytatta aztán, s hangjából némi kétkedés volt kiérezhető (úgy tudta, hogy kora tavasszal, rügybontás előtt kell), lehet bizony, sőt, bizonyos szempontból még előnyösebb is, mert a fa sebei hamarabb gyógyulnak, ilyenkor csak a friss hajtásokat vágom, hogy szellősítsem a lombkoronát, magyarázta a plébános, hangja nyugodt volt, egész lényéből olyasfajta kedélyesség áradt, ami zavarba hozta Antit; mi nem nagyon szoktunk foglalkozni a fákkal, inkább csak hagyjuk, hogy nőjenek, bökte ki aztán; pedig azoknak is kell olykor egy kis igazgatás, mosolygott a plébános. Így van, így van, mondta zavartan Anti, s elköszönt. Csodálkozott, hogy a plébános nem kérdezte a nevét (talán már tudta?), azt sem, hogy miért nem szokott templomba járni. Lehet, az arcára volt írva, még nincs megérve rá. Amikor hazaért, első dolga az volt, hogy elővette kertészeti kézikönyvét (idejövetele előtt vásárolta, de eddig bele se nézett), s átfutotta a gyümölcsfák metszésére vonatkozó fejezetet. Igen, lehet nyáron metszeni: kisebb kertekben, ahol a fák méretének korlátozása is szempont, kimondottan javallott. Ezek szerint én is nekifoghatnék, gondolta, de aztán legyintett. Visszatette a könyvet, kissé röstelkedve, amiért kételkedett a plébános szaktudásában, közben megakadt a szeme a nagyszülei Bibliáján (nem is értette, hogy nem látta meg már akkor, amikor idejöttekor felrakta a saját könyveit a polcra). Nem vette kézbe, de örült, hogy ott van. Aztán, teljesen összezavarodva, ezt az örömét is elszégyellte.
Most, ahogy templomtoronyra függesztett tekintettel ismét végighaladt a Tízes utcán, újólag biztatgatni kezdte magát, hogy menjen el misére. Bár egyszer. Mert el kell menni. És el is fog. Persze, hogy el. De nem most. Még nem. Majd. Majd egyszer…
Amikor a kapun belépett, megszólalt a templomba hívó harang. Máskor örült a hangjának (vagy épp észre se vette), most azonban zavartan összerezzent tőle. Bement a házba, hogy ne hallja annyira, de mit sem segített. Tudta, mit kellene tennie, hogy megnyugodjon, mégse tette meg. És ha kérdezték volna, képtelen lett volna megmondani, miért.
Megjelent a Bárka 2024/1-es számában.