Abafáy-Deák Csillag
Csók sem volt
Csecsemőként sokat sírt, később bármilyen bánat érte, nem tudott sírni. Belenyilallt az állkapcsába, összeszorította fogait. A fogorvosnál szélesre kellett tátania a száját, nyissa ki nagyobbra, hallotta a kiabálást. Műszerekkel feszítették szét a száját. Félt. Valami titkot lesnek ki, belevilágítanak, és nem tud védekezni. Nem volt titka, vagy csak olyan, amire senki se volt kíváncsi.
Nem csak nem sírt, hanem alig beszélt gyerekkorában. Nem volt néma, fogyatékos sem, az óvodában ő mondta legszebben a verseket, jó volt a hangsúly, a kiejtés. Úgy hallotta a saját hangját, mintha nem ő beszélne. Nem is ő beszélt, hanem valaki más. A vers nem az ő szavaiból állt, nem az ő titkairól szólt. Nem próbálkozott saját verssel. Történeteket talált ki, amit a fejében tartott. Amikor leírta az egyiket és bátyjai megtalálták, fennhangon olvasták, csúfolódva skandálták, akkor se sírt. Apró darabokra tépte a lapokat. Nem a könnyei, csak a papírfecnik hullottak kavargó hópelyhekként a padlóra.
Mostohaanyja, amikor belépett a szobába, visítozott, mi ez a szemét a földön, azonnal hozd a seprűt. Szemétlapátra seperte szavait, néhány mégis letáncolt onnan, felemelkedett és visszahullott a földre. Villództak a megcsonkított szavak, néha csak egy-egy betű volt olvasható, a szóközök, a szavak közötti csend. Szétszaladtak a szavai.
Sose kért bocsánatot. Most megtette, telefonon, erejét összeszedve, valamiért, amit el se követett. Kinyomták a telefont. Ötvenhárom hívás. Kicsengetett. Lecsengett? Mégis várta az estét, készült. Napokkal korábban megbeszélték. Nem kellett az este, az éjszaka, és a reggel sem. Hírzárlat. Képes volt becsöngetni. Kinyílt az ajtó. Gombnyomásra. Látja, ahogy a férfi visszaül a forgószékbe, nem is köszön. Festőállványa előtt hintáztatja székét, úgy nézi félig kész művét. Dolgozni szeretne, ismétli közönyös hangon, eléggé elszarta az idejét. Igen, vele csak elszarni lehet az időt, elpazarolni, szemére vetik, mint a nem sírást. Hintázik a szék. Ő áll, függ, miközben fel van függesztve. Búcsúcsókot szeretne, ellökik.
Már ő is forog, szédül, és nem tud felemelkedni. Felülemelkedni sem. Fogoly. De nem madár. Nem repül, vagy mégis repül, mert kirepítik, kipenderítik, mint egy koldust. Fekszik a hideg földön, forog vele a világ. Nem a szoba forog. Nem sír, mégis folynak a könnyei, olajozzák a megállíthatatlan körforgást. Belehasít a fehér szín a szemébe. Lefogják, karján szúrást érez. Vénába, eszébe jut, írói véna, most elapadt, pedig mennyire megindult, minden percben a laptopot leste, talán kemény kritika jön, de jöjjön. Nem kellett szakember, jóbarát, se írótárs, semmi se számított, csak az a válasz, de hiába. Látja a padot a parkban, amit jó ideje elkerült, ha arra járt, elfordította a fejét. Most látja, a földről. A közeli templomban senki. Talán Isten sincs ott. Hőség, a fák rá akarnak borulni. A templom hűs, de nem viszi a lába. Fekszik.
Mostohaanyja sokszor a fejéhez vágta, mintha egy harmadik személyhez beszélne: ez még sírni se tud, így nevezte, ez. Tizenöt éves lehetett, arra emlékszik, hogy bólintott, tudta, igaz a vád. Mostohaanyja mesélte a barátnőjének, úgy, hogy ő is hallja, képzeld, ott állt ez az anyja sírjánál és nem sírt, és képzeld el, bordó kabátban volt, úgy állt ott a sírnál a temetésen! Ez is igaz volt. Nem volt más kabátja. Hideg, szeles márciusi napon volt a temetés, talán havazott is, ott állt tízévesen a sír előtt, és nem értett semmit. Emlékszik a kabátra, a színére, akkor úgy érezte, mintha véres lett volna rajta minden, mintha beborítaná, rászáradna az alvadt vér, keményen. Nem páncél, ami megvédi. Mindenki feketében volt. A kabátot a következő télen is viselnie kellett, hiába nőtte ki. A nem sírást nem nőtte ki. Viselte. Évtizedekig.
A kórteremben hőség. Kérik a papírjait, kérdik, hány éves. Öregnek érzi magát, és kisgyereknek is. Kit értesítsenek. Akire gondol, nem meri kimondani a nevét. Csepeg az infúzió, szíve dübörög. Derekán sérülés, felrémlik, ahogy áthúzták az éles küszöbön, vontatták, mint a halálos bűnösöket, akiket ló vagy szekér után kötöttek. Képletesen is érzi, ahogy torkára fagy a szó, fojtogatja, nem kap levegőt. Csak a fogorvos tudná szétfeszíteni a száját. Mit látna ott? Egy nagy űrt. Rezzenéstelenné dermedt hangszálakat, begyulladt torokban dobogó szívet, hasító fájdalmat az agyban. Mintha nem is égő szeméből jönnének a könnyek. A szeme mögött egy hatalmas feneketlen kút feszíti szét a fejét, kiapadhatatlan és mégis nagy űr.
Táskáját, telefonját hozza a nővér. Kiszáradás, hallja. Közben ömlik a könnye. Sokszor hallotta, valakinek összetörték a szívét. Minden szívdobbanással kis darabok szakadnak le a szívéből. Nagy súllyal ereszkednek le gyomorszájig, majd tovább. Nem eltévedt vesekövek. Szívkövek. Nem kívülről, egy kabátból jön a megkövült, alvadt vér. A szívkövecskék, mint a rákos sejtek elterjednek az egész testében. Szívkővé válik ő is, de nem kőszívűvé, most felolvadna, egyetlen szótól. Csóktól is? Már nem kéri. Mintha kő esett volna le a szívéről. Telefonját keresi, nem telefonálni akar, csak kitörölni valamit.
Megjelent a Bárka 2024/1-es számában.
