Benedek Szabolcs
Sándor utca, végállomás
Az utcának, amelyben Zoltán haldoklott, Sándor utca volt a neve. Merthogy haldoklott, afelől neki sem volt kétsége. Halálsápadtan, köhögve tért vissza ősz elején Pestre, ahol ugyanabban a lakásban jutott kvártélyhoz, amelyben a Tanuló Ifjúság Lapja is működött. Ez az orgánum megjelentette néhány írását. Olyat is, amelyet fordításként közölt, bár Zoltán maga se volt biztos benne, hogy tényleg az-e, avagy egyenesen az ő keze alól született valamelyik lidérces, bódult hajnalon. Végtére is mindegy. A Sándor utca 12-ben már letett mindenről.
Pedig nem is olyan régen szintúgy a természet vadvirágának szerette hinni magát. Mióta az eszét tudta, azt látta, hogy körülötte mindenki ír. Sándor delejétől senki nem bírt szabadulni. Az özvegyi fátyol eldobását követően Júlia is verselésbe és mesefordításba fogott, második férje, a szenvedélyes könyvgyűjtő történész szintén sorra jelentette meg cikkeit, ráadásként ott volt Zoltán anyai nagynénjének hitvese, aki irodalomtörténészi, kritikusi és tanári pályája mellett egy régi udvarház utolsó gazdájaként szintén irodalmi babérokra vágyott. Nem beszélve a keresztapjáról, aki közvetlenül nem szólt bele keresztfia sorsába, de a távolból figyelemmel kísérte izgága, rogyadozó lépéseit.
Ahogy az apjáé, úgy Zoltán lelke se engedelmeskedett soha az iskolai szabályoknak. Más kérdés, hogy mostanára számára is kiderült: beléje viszont bottal se lehetne verni a költészetet. A tűzfészekké vált családi otthonban nem maradhatott, mostohaapja féltette tőle az édesgyermekeit. Nagyapja özvegy, nagybátyja elvált ember volt, mindkettőnek megvolt a maga baja, nem tudták, nem is akarták Zoltán lépteit egyengetni. Amaz óhatatlanul is apja nyomdokait követte, amikor iskoláról iskolára, városról városra repkedett, majd végbizonyítvány nélkül színésznek állt. Körülbelül akkora színpadi tehetséggel, mint Sándor bő negyedszázaddal azelőtt.
Sándor utca – a sors furcsa fintora és egyben keserű játéka. Zoltánról amúgy is mindenkinek elsőként az apja jutott eszébe. Összesúgtak a háta mögött: „Itt van a fia!” Sokan pusztán ezért akartak vele mindenáron koccintani. Ő pedig nem mondott nemet. Hiába küldték tüdejét gyógyítandó előbb a felvidéki Rozsnyóba, aztán a tiroli Meranóba, ha összeszedett is némi színt, az hamar semmivé lett a tivornyák nyomán. A gyógykezelésére kiutalt pénzt is javarészt elitta. Volt, hogy az ország egy távoli sarkában kaparták össze, üres zsebbel, elhanyagolt állapotban, betegen. Ő se tudta, hogy került oda.
Barátai, a lapszerkesztők biztatták, béküljön ki rokonaival, ám Zoltán hallani se akart arról, hogy a nagyapjával és a nagybátyjával találkozzon, miután azok levették róla a kezüket. Végül ők mentek el hozzá, a mostohaapával és a nagynéni férjével egyetemben. Zavartan topogtak, krákogtak a szűk szobában. Zoltán szánalmat érzett, miközben lázas szemekkel nézte őket. Végtére is egyikük se akart szándékosan rosszat. Csupán védték a maguk kis kényelmes életét. István öcsém, azazhogy neked, fiam: István bátyám éppenséggel a hóna alá nyúlt, amikor hol egyik, hol másik gimnáziumban taníttatta annak idején, arról meg nem tehet, hogy Zoltánnak egyikben se volt maradása. A család akkor mély sóhaj kíséretében tudomásul vette, hogy mégis jobb, ha Zoltán szem előtt van. Ám ő a pesti gimnáziumból is lelépett, és szülővárosába tette át székhelyét: Debrecenbe, amelyet az ott töltött emlékezetes tele után Sándor nem igazán kedvelt. Meg is jegyezte egyszer, hogy amennyiben a magyar függetlenség sorsa balul üt ki, az leginkább annak tudható be, hogy Debrecenben kiáltották ki.
Miután István öcsém-bátyám hivatalosan is lemondott Zoltánról, az árvaszék gyámot rendelt melléje, egy nála alig pár évvel idősebb fiatalembert, akinek – a keresztapa vajon mit szólt hozzá? – Toldy volt a neve. Ő se bírt vele mit kezdeni. Zoltán az ország hol eme, hol ama pontján lépett színpadra, de szokás szerint képtelen volt bárhol is megragadni. Legalábbis eddig. Most viszont, úgy látszik, bele kell törődnie könyörtelenül kacagó sorsába: a Sándor utca lesz a végállomás.
„Aki bemegy az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó” – olvashatta nap mint nap a feliratot Sándor a szabómestertől bérelt Harmincad utcai ház kapuján. Megírta ezt is, meg azt az időt is, amelyet a fiával tölthetett. Ebből tudta meg Zoltán, hogy élete mindjárt baljós előjelekkel indult. Előző este férj és feleség Tacitusról beszélgetett, amikor Júliát olyan fájdalmak kezdték gyötörni, hogy Sándor másnapra biztos lett abban, felesége nem fogja túlélni a szülést. Úgy tűnt, a gyerek sem. Apját idézve: kicsiny volt, vékony és gyönge.
Túlélte, és gyarapodni kezdett. „A világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere” lett a keresztapja, a keresztanyja pedig – róla ezt jegyezte föl Sándor – „amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya”. Az újdonsült apa három héttel fia születése után a keresztapához írott levelében tudatta, hogy „a haza elveszett”, és arra kérte a kollégát, hogy mivel neki mennie kell – nem csupán harcolni, hanem mert az anyósával olyannyira összeveszett, hogy „csaknem pofozásra került a dolog, sőt ennél is többre” –, küldje el komámasszonyt vagy két hétre az ifjú anya mellé. Elkél a segítség: amilyen áldott jó gyerek volt Zoltán az élete első két hetében, olyannyira elkanászodott rövid időn belül. Első ágyát két összetolt karosszék jelentette, amelyben szinte azonnal elaludt, nem sokkal később azonban már nem adta ennyire könnyen magát: hosszan kellett álomba könyörögni.
„Mindig elfáradt a háznép, míg valahogy nagy nehezen a szájába tukmálhattuk az emlőt” – amikor Zoltán ezt a mondatot olvasta apja feljegyzéseiben, ösztönös idegenkedés fogta el. Igyekezett nem elképzelni a jelenetet. Se ezt, se azt, amikor Júlia rátalált a második férje pornográf gyűjteményére. Sötét kapualjakban, kávéháznak csúfolt lebujok hátsó traktusaiban, magukat könyvkereskedésnek álcázó zugboltok pultjai alól kínálták ezeket a képeket. Na meg bordélyokban, ahol eleve készültek, és ahova a mostohaapa eljárt, miután – Zoltán erről az anyja egy tisztelőjétől és barátjától tudott – a felesége bizonyos dolgokban nemet mondott neki. A súlyosan beteg Júlia elköltözött otthonról, és hamarosan meghalt. Férje a halálos ágyánál sem volt mellette. De hát ez a házasság már akkor el volt átkozva, amikor megköttetett. Júlia a Sándor eltűnésétől számított egy évet sem várta meg a férjhezmenetellel. Mégse az a tíz nap jelentette az ősbűnt. Hanem az, hogy eldobta az özvegyi fátylat, amelyet nem tudott sötét lobogóul se Sándor fejfájára akasztani, aki a fehéregyházi ütközetet követően eltűnt.
– Azt tudod – kérdezte a nagyapja, kivárva Zoltán újabb köhögőrohamát –, hogy miért különösen nevezetes az a nap, amelyen megszülettél?... Hát azért, mert pontosan kilenc hónappal volt március tizenötödike után. Sose gondoltál ebbe bele?
Zoltán soha nem gondolt erre, és érdekes módon eddig mások se mondták. Pedig pusztán egy gyors számításból kiderül. Igaz, az orvosok szerint a fogantatás és a születés közötti időszak ritkán jelent kereken kilenc hónapot, ezzel együtt ebben az alig fűthető, tüdőbajos szobában különösen szívet melengető volt elképzelni, hogy ő a szó szoros értelmében a forradalom gyermeke. Éppenséggel a születése körüli idő nem volt különösebben vidám. A tél komorságát és hidegét fokozta, hogy akkor látszott először veszni a szabadság törékeny illúziója. A gyönge és tehetetlen, egyesek szerint elmebajos elődjét megpuccsoló, akkor még ifjú császárnak eltökélt szándéka volt, hogy a magyarokat rövid pórázon visszarángassa csukaszürke birodalmába. A téli hadjárat a császári csapatok diadalát hozta. Úgy tűnt, idő kérdése, mikor áll vissza Magyarországon is a régi rend. Európa újra csendes lett, elzúgtak forradalmai.
– Mindazonáltal – a nagyapa továbbra is hiába várta, hogy Zoltán megszólaljon, azt hitte, azért, mert gyöngének érzi magát, holott annak nem volt kedve beszélni, ebből is tudta, hogy közeleg a vég – a vér szerinti apáddal sajnos nem sok időt tölthettél együtt.
Zoltán ekkor föl akart kiáltani, de csak köhögés tört elő újból a torkából. A látogatók zavartan-kényszeredetten másfelé néztek, mintha a szoba szegényes berendezését vagy az üres és a bágyadt őszi fényben még sötétebb udvart bámulnák a repedt ablaküvegen keresztül, ám így is látszott rajtuk a tehetetlen, ugyanakkor most őszintének tűnő aggodalom. Az ősz ember sajnálkozik, holott Zoltán nagyon jól tudta anyja és István öcsém-bátyám elejtett szavaiból, hogy Júlia és Sándor nem kapták meg az esküvő előtt a kért atyai áldást, sőt amikor Sándornak nyoma veszett a csata után, amaz azt mondta a lányának, itt az alkalom, hogy megszabaduljon a férjétől.
– Hét hónapot – szólalt meg Zoltán helyett nagynénjének férje, a neves irodalmár, aki pár perccel korábban álszerény buzgalommal Zoltánnak ajándékozta a nemrég megjelent verseskötetét. Nem lehetett tudni, ennyire érzéketlen-e, vagy még meg is akarja forgatni a beteg és megkeseredett fiatalember szívében a kést azzal, hogy versekkel rukkol elő neki.
– Hét hónapot – visszhangozta István öcsém-bátyám –, ám azalatt mennyi minden történt!
Való igaz, Zoltán már élete első hónapjaiban számtalan helyen megfordult. De legalább a kiszökő disznóra nem kellett többet ügyelni: miután az anyai nagypapa két házat vásárolt Debrecenben, a család elhurcolkodott a Harmincad utcából. (A másik nagypapa, a vén zászlótartó életében csak egyszer láthatta unokáját. A kis szobába toppanó Sándorhoz röpülő nagymamának ennyi se adatott meg.) Júlia visszatért a közéletbe: míg férje Erdélyben csatlakozott vitéz vezére, dicső tábornoka seregéhez, addig ő barátnéivel eljárt az országgyűlés üléseire. Igaz, nem sokáig, mivel átköltöztek Nagyszalontára, a keresztapáékhoz. Onnét a visszafoglalt Pestre mentek, majd miután újra izzani kezdett a levegő – nem csupán a nagy hévvel beköszönt nyár miatt –, Mezőberény felé vették az irányt, ahol Sándornak annál a cimborájánál időztek egy darabon, aki addig is, előtte is több portrét festett róla.
Megélhetésük veszélybe került. Sándor nem szívelte a hadügyminisztereket. Az egyikről úgy vélekedett, hogy beszéljen akármit, nem érdekes, a másikat goromba tábornoknak tartotta. Szokásához híven mindkét véleményének versben adott hangot. Ami túl azon, hogy katonai karrierjét veszélyeztette, anyagi nehézségeket is okozott: a konfliktusokkal járó rangfosztás nyomán Sándor elveszítette az őrnagyi fizetését. Szerencsére A honvéd című költeményéért a kormány gavallérosan 500 forintot utalt ki honorárium gyanánt.
– A verseknek hasznuk is lehet – jegyezte meg a mostohaapa, aki ez idáig csöndben hallgatta, ahogy a másik három egymás szavába vágva múltat idéz.
A neves irodalmár arcán harag és zavar jelei jelentek meg egyetlen szempillantás alatt. Aztán úgy döntött, nem veszi sértésnek a történész szavait, helyette inkább folytatta, ahol félbeszakították, mintha az Akadémián vagy a Kisfaludy Társaságban szónokolna most is:
– A terv az volt, hogy Sepsiszentgyörgyön telepsznek le, mivel az Alföld-rajongó költő ekkorra beleszeretett a zordon Keleti-Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájába. Ám a végzet közbeszólt. Az országé éppúgy, mint Sándoré. Tordán voltak együtt utoljára, tíz nappal a csata előtt.
Úgy is mondhatta volna: napra pontosan egy évvel azelőtt, hogy Júlia hozzáment a másik férfihoz.
Mintha haldokló utolsó, nagy sóhaja volna, szél rázta meg hirtelen az ablakot. Ki tudja, honnét keveredett az udvarba, mindenesetre a hideg levegő besüvített a szobába, és mind a nagybeteg, mind látogatói azt figyelték, mikor pattannak ki az alig zárható ablaktáblák. Zoltánnak az jutott eszébe, hogy a temetésére talán sokan el fognak jönni. Biztosan látni akarják majd a nemzet költője fiának koporsóját. Ez a gondolat gúnyos mosolyt csalt lázrózsás arcára. Meglehet, a legutolsót.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.
