Murányi Sándor Olivér
Hiúznyomon
A vadásztársulat székházában vágni lehet a cigarettafüstöt, amikor belépek. A titkárnő Chesterfielddel akar kínálni, de elutasítom. Az irodában uralkodó homályban halványan rajzolódnak ki az éppen ott tartózkodó vadászok körvonalai. Paci, az elnök összevonja szemöldökét, és rám förmed: – Miért jöttél? – Én vagyok ugyanis a „civil”, aki zavarja őket, mert állandóan beül medvét nézni a leseikbe – méghozzá hol engedéllyel, hol engedély nélkül. Láthatóan lenéznek engem, amolyan félnótásnak tartanak. – Jöttem fizetni, amiért megengeditek, hogy medvét lássak a területeteken – hajtom le a fejemet. Ezzel szeretném jelezni, hogy elfogadom hierarchiájukat. Paci mintha kissé megenyhülne. – Menj a titkárnőhöz, majd ad pecsétes engedélyt, miután fizettél.
Ki akarnék lépni a teremből, amikor egy középtermetű vadász ugrik fel, és hozzám siet. Az arcát már megjegyeztem. Rövid ittlétem alatt ő az egyedüli, aki a komor arcok között vidáman tekint rám. A középkorú, göndör hajú férfi csontos arcára barázdákat vájt az idő. Élénk barna szemeiből őszinte érdeklődés, kíváncsiság, segítőkészség sugárzik. Egész megjelenése rendkívüli erőt, határozottságot, magabiztosságot sugall. Mosolyogva szól: – Ne menj sehová! Gyere el hozzám a Görgényi-havasokba! Nálam ingyen nézhetsz medvét! Kezet fogunk, bemutatkozunk. Ő Lukács. Nincs benne a vadásztársulat vezetőségében, mégis érzékelhető, hogy mindenki jobban tiszteli, mint az elnököt. Ezért sem mer ellentmondani neki Paci. Elköszönök, és nem várok sokat: pár nap elteltével a Görgényi-havasok felé veszem terepjárómmal az irányt. Előtte feltöltöm a fényképezőgépem akkumulátorát, bepakolom a távcsövem, előkészítem a meleg ruhám, mert nagy tél van, a városokban is áll a hó. Lukács vadőr otthonában vár. Bemutatja a családját, majd indulás előtt ebéddel kínál. Meghat ez a természetes kedvesség. Valójában még nem is ismerjük egymást, de már úgy kezel, mint belső barátot. Amikor elfogy az elképesztően finom szarvaspörkölt, átpakolok az ő terepjárójába. Indulunk. Elhagyjuk az utolsó parajdi házakat, az út kanyarogni kezd fel a Bucsin-tetőre. Szóba elegyedünk: – Hiúz van a területeden? – kérdem. Fejével int vezetés közben, hogy van. Gyerekkori álmom, hogy egyszer meglátom Európa jelenlegi legnagyobb macskaféléjét. Eszembe jut, hogy már kisiskolásként gyűjtöttem róla a bélyegeket, és minden képet kivágtam, ami az újságokban, folyóiratokban vele kapcsolatban megjelent. A medvék iránti érdeklődésem csupán ezt követte. Barnabundást már sokat láttam. Hiúzzal korábban szerettem volna találkozni, mint medvével. Lukács vadőr mesélni kezd: – Tavaly kivittünk egy budapesti fotóst a medvelesbe, és egész napra magára hagytuk. Amikor este mentem érte, kérdeztem, hogy mit látott. Szomorúan felelte, hogy egyetlen medve sem járt arra, csak valami nagyobb macska osont át a tisztáson. Amikor megmutatta gépén a felvételeket, egy jókora hiúz tűnt fel rajtuk. Ezt mondtam neki: – Jöhetsz még ide tíz éven keresztül, annyi medvét mutatok neked, amennyit csak akarsz. De ilyet nem fogsz látni többet az elkövetkező tíz évben…
Az út egyre jobban kanyarog. Lukács vadőr rágyújt, úgy folytatja: – A fotósokkal sok gondom van. Kiviszem őket a területemre. Előtte heteken-hónapokon át etetem a medvét. Sokféle körülménynek kell összejönnie ahhoz, hogy megláthassák a nagyvadat. Amikor megtörténik ez a pillanat, először is eltakarják a szemüket egy lencsével, és ahelyett, hogy a látványban gyönyörködnének, önző módon rögzíteni akarják, majd hazavinni magát a pillanatot, hogy másoknak is megmutathassák és – a legtöbb esetben – dicsekedhessenek vele. Ott a medve az orruk előtt, és panaszkodni kezdenek, hogy túl nagy a fű, takarásban van az állat, nem elég jók a fényviszonyok és így tovább. Olyankor megesik, hogy földhöz vágom a kalapomat, és hazaindulnék, ott hagyva őket a térerő nélküli erdőben. Hátha rájönnek, mi az igazán lényeges, amíg visszaérnek a faluba.
Egy kereszteződésnél elhagyjuk az aszfaltutat, és jobbra fordulunk. Később tudom meg, hogy a Kiságnak nevezett erdei úton megyünk felfelé, miután elhagyjuk Áprily Lajos költő kopjafáját. Az emlék helyén állt az a faház, ahol Áprily gyakran megszállt, hogy hallgassa a vadászok történeteit. Az erdő itt még vegyes. Egy viszonylag kis tóra leszek figyelmes. Lukács vadőr megszólal: – Itt vannak a pisztrángivadékaim. Minden évben ide hozom és etetem őket, hogy majd elengedjem a területemhez tartozó patakban. – Megmaradnak? – kérdem. – Nagyon kevesen – feleli. – Legtöbbjüket megeszik a nagyobb halak, vagy, ha egy kicsit nőnek, kifogják őket az orvhorgászok. Nem is olyan rég a falu földrajztanárát kaptam el, hogy törvénytelenül horgászik. – Ha maga, aki a gyerekeket neveli, ezt csinálja, mit várjak a többiektől? – kérdeztem tőle. Elszégyellte magát. Soha többet nem láttam a területen.
A sebesen futó patak mentén elmaradnak lassan a lombhullató fák, helyüket átveszi a fenyőrengeteg. A látványtól az ember kedve is megváltozik. Lukács vadőr vidámabbá válik. – Figyelj oldalra, nehogy én lássam meg a hiúzt helyetted, mert akkor megöl az irigység téged! – mondja. – Megfogadtam: ha meglátom, ki nem józanodom három napig – felelem. – Akkor jó párszor meg kellett volna részegednem ezzel az ürüggyel – neveti. Egy sorompóhoz érünk. Lukács egy kulcscsomót nyom a kezembe, megmutatja, melyikkel kell kinyitnom a lakatot. Láthatóan szerencsétlenkedek, amin ő tovább nevet. Végre kinyitom, hátrahajtom, hogy a terepjáró behajthasson a lezárt területre. – Itt már nem jár se horgász, se gombász, csak a fakitermelők kérik el elég gyakran a kulcsot, mert ők az erdő urai. Sajnos. – A terepjáró kerekei csúszni kezdenek a havon, ezért négyszernégyet kapcsol, úgy haladunk tovább. A fenyves mintha elmaradna, egy vágtérbe érkezünk. Kiszállunk. Lukács vadőr megint rágyújt. – Miért cigarettázol annyit? – kérdem. – Lassan negyven éve vagyok az erdőn. Annyi friss levegőt szívok, hogy muszáj valamivel ellensúlyoznom – feleli egykedvűen, majd csendre int. – Itt gyakran láttam. Ezen a részen követi az oldalon a szarvasokat – suttogja. Kisvártatva hirtelen mozdulattal egy nyomra mutat. Rögtön átvillan agyamon: kedvenc nagymacskám nyomát látjuk. Szemem tágra mered a csodálkozástól. Nem érdekel, hogy hideg van. Nem érdekel, hogy fúj a csípős hegyi szél. A külvilág megszűnik számomra, míg vizsgálom, csodálom a jókora, hosszúkás alakú tappancs nyomát, elején a karmok véste csíkokkal a fehér havon. Csak később jut eszembe, hogy lefényképezzem. Nem tudom, mennyi idő telik el, amikor Lukács vadőr megszólal: – A nyommal csak egy baj van. Hogy ott már elment a vad. – Vajon merre járhat? – kérdem magamban. Elképzelem, ahogy gyönyörű sárga bundájával óvatosan lépdel a havon. Körbenézek. Amerre a szemem ellát, mindenütt fenyvesek. Egy magányos sziklát pillantok meg. Érdekes alakja van, mint egy ülő remete, ki tudja, hány évszázada kuporog a fák között. Eszembe jut, hogy Lukács vadőr többször mondta: a hiúz a sziklás részeket szereti. Esteledik. Tél van, ezért gyorsan érkezik a sötét. A szél erősödik. Indulunk. Nem messze tőlünk egy ág reccsen. Mindketten felkapjuk a fejünket. Az újra beállt csendben Lukács vadőr a vállamra teszi kezét: – Nyugalom. Hogy meglásd, meg kell még érdemelned.
Megjelent a Bárka 2023/4-es számában.
