Márton László
Bilincsfétis, hóhérbűvölet
Az elnyomás metaforái Petőfinél
Nemrégiben dolgom akadt Petőfi Sándor Karaffa címen emlegetett, valójában cím nélküli drámatöredékével. Ez Petőfi egyik utolsó műve, Mezőberényben írta, amit meg tudott belőle írni. Nem sok készült el a tervezett történelmi színjátékból: az első jelenet és a másodiknak az eleje. Ebben a „Második jelenés”-ben harminc vörös ruhás hóhért látunk, „kezökben pallossal”. Az 1687-es eperjesi vésztörvényszék teljhatalmú ura, Antonio Caraffa (Petőfi K-val írja a nápolyi születésű császári tábornok nevét) gyors, pattogó kérdéseket tesz fel, a hóhérok pedig gyors, pattogó választ adnak. Ízelítőül felidézem az első néhány hóhér-replikát.
„KARAFFA. Mi a legkedvesebb italod?
ELSŐ HÓHÉR. A vér.
KARAFFA. Ki az istened?
MÁSODIK HÓHÉR. Az Ördög.
KARAFFA. Mi a legnagyobb vétked?
HARMADIK HÓHÉR. Egy embert egészen agyonüthettem volna, s csak félig ütöttem agyon.
KARAFFA. Melyik a legszebb virág?
NEGYEDIK HÓHÉR. Az akasztófa virága.
KARAFFA. Mit gyűlölsz legjobban?
ÖTÖDIK HÓHÉR. A bűnbánást.
KARAFFA. Micsoda szenvedélyed van?
HATODIK HÓHÉR. Emberkínzás.
KARAFFA. Melyik nap a legnagyobb ünneped?
HETEDIK HÓHÉR. Amelyiken legtöbbet gyilkolok.
KARAFFA. Mikor örültél életedben legjobban?
NYOLCADIK HÓHÉR. Mikor egy embernek a szemét harapófogóval húztam ki.”
Nem érdemes találgatni, milyen dramaturgiai problémákat vetett volna fel és oldott volna meg (vagy sem) a színmű, ha elkészül. Azt is hiába mérlegelnénk, hogyan állít ki harminc hóhért egy korabeli vagy mai társulat. Tartok tőle, hogy nemcsak a műszakot, hanem a jegyszedő néniket is be kellene öltöztetni abba a vörös ruhába.
Fontosabb ennél, hogy észrevegyük, milyen erős és rugalmas a nyelv. Petőfi még arra is ügyel, hogy az egyhangúság elkerülése végett a 3. és a 8. hóhérnak egy-egy hosszabb mondatot engedélyezzen. És már ebből a rövid részletből is kiderül, milyen jó érzéke volt Petőfinek a zsigeri borzadály és a groteszk humor ötvözéséhez. Drámatöredéke, ránk maradt formájában, tekinthető akár az első magyar abszurd szkeccsnek is.
A borzadály groteszkké tételének kulcsfigurája nem a vérbíróvá avanzsáló katonai parancsnok, aki egyszerre zsarnok és udvaronc, hanem a hóhér. Petőfit láthatóan lenyűgözte a hóhér alakja. Mindjárt eszünkbe juthat A hóhér kötele című regény (amelyet én, sokakkal ellentétben, a reformkori magyar próza jeles alkotásának tartok – főhősében, Andorlaki Mátéban akár egy forradalom előtti magyar Athéni Timónt is láthatunk), csakhogy ebben a korai műben nem a hóhér, hanem címszereplőként pózoló munkaeszköze játszik szoros értelemben életbevágóan fontos szerepet. A hóhér személye nem is lép színre, és nem a zsarnokság–szabadság relációban találkozunk a halálos ítélettel, illetve a kötél általi öngyilkossággal.
Annál inkább érződik a hóhér szuggesztió az Akasszátok föl a királyokat! című költeményben (1848. december, állítólag Habsburg Ottó egyik kedvenc verse volt), ahol a hét strófa refrénje azonos a címmel, és amelynek utolsó strófájában Petőfi még a költői mesterségről is hajlandó lemondani a hóhérszerep kedvéért: „Lantom s kardom kezembül eldobom, / A hóhérságot majd én folytatom”.
Ugyanekkor, 1848 decemberében írta Petőfi a Kont és társait, amelyben kilenc strófát szentel a kivégzési jelenet részletezésének és kiszínezésének. Igaz, itt a hóhér nem akaszt, hanem nyakaz, és nem csupán egy, hanem harminc elítéltünk van, ugyanannyi, mint hóhérból a Karaffa-drámatöredékben. Dolgoznia kell az olvasónak is, a hóhérnak is, mire Kont sorra kerül: „A hóhérbárd villan, suhan, / Kont feje is a porba’ van, / Ugy esett le a válláról, / Mint a nap az ég boltjáról.”
Ha már hasonlat, elgondolkodhatunk rajta: mit hasonlít mihez a költő? Itt a lehulló fejet a lemenő naphoz. Viszont a tíz hónappal korábbi (1848. januári) A puszta, télen végén fordítva jár el. Igaz, a szemléleti koherencia kedvéért nem hasonlíthatja a napot levágott fejhez, mindössze véres koronához, ez viszont egy „kiűzött király”-hoz rendelődik hozzá, a kiűzetéstől pedig nem jár messze a kivégzés, és ha a kiűzött király fejéről leesik a véres korona, akkor azt onnét le is kellett, hogy verje valaki. Itt a hóhér nincs említve, alakja csupán odaértetődik a véres eseményhez. Ez külön belső feszültséget ad a vers zárlatának.
Még nagyobb a feszültség, ha a versben felkelő nap szerepel, amelyet a költő ellentétbe állít a lehulló fejjel. Erre példa a Bíró, bíró, hívatalod… (1847. november): „Nap az égre emelkedik, / Ifjú feje földre esik, / Nyaka vére fölfelé fut... / Milyen szép piros szökőkút!” Megjegyzem: a versbeli ifjú nem zsarnoki elnyomás, hanem bírói tévedés, justizmord áldozata. Így is elgyönyörködhetnénk a természeti tüneménynek vagy tájépítészeti kuriózumnak látszó piros szökőkútban, ha ott nem állna az előző versszak végén a figyelmeztetés: „Pallost köszörűl a hóhér.”
Vagyis visszaérkeztünk a hóhér alakjához. Ez a lenyűgöző alak Petőfit már a forradalom első időszakában is élénken foglalkoztatta, lásd A király és a hóhér című verset (1848. április). Utolsó három versszakában a második címszereplő érzelmileg elhatárolódik az elsőtől, noha szakmai okokból mellette marad, miközben „Ing a trónus egyre jobban”. Miért is? Ja, persze. Mert: „Mint a folyóvíz a gátot, / Eltépte a nép a láncot, / S békójának töredéke / Fegyver mostan a kezébe’!”
Ezúttal is érdemes megfigyelni, mit mihez hasonlít a költő. Ebben a versben a felkelő népet a megáradt folyóhoz. De akad olyan Petőfi-vers, amelyben a megáradt folyót hasonlítja valami-valaki máshoz. Természetesen A Tisza című tájleíró költeményre gondolok (1847. február). Utolsó strófája így hangzik: „Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át, / Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!” Itt még nem a nép szakítja el a láncot (bő egy évvel a forradalom előtt vagyunk), hanem egy individuum, aki történetesen őrültként van számontartva.
A lánc tehát ebben a kontextusban nem metafora, hanem konkrét fegyelmezési eszköz. (Gondoljunk bele egy pillanatra: eszerint még a reformkorban is megláncolva tartották az elmebetegeket!) Az árvíz sem metafora, hanem konkrét természeti tény. Vagy ha mégis metafora, akkor sem a forradalomé, hanem a lehetőségként felvillantott világpusztulásé. Mindenekelőtt pedig az ékesszólóan hallgató és hallgatása miatt magasztalt „dicső természet” zúgó-bőgő megnyilvánulása. Ijesztő, mert artikulálatlan megszólalás.
Később, a forradalom lendületében az artikulálatlan, pusztító erő elszakad a természeti ténytől, és ideológiai színezetet nyer. Mondhatnám: allegóriává hanyatlik. Mi több, még a vér is része lehet az allegóriának. Lássuk a kevéssé közismert A gyáva faj, a törpe lelkek… (1848. május) utolsó strófáját: „Mit mondotok, mit tesztek akkor, / Ha a világnak sarkai / Földindulástul, mennydörgéstül / Tőből meg fognak ingani, / Ha összevesz, mint négy vadállat, / És pusztít mind a négy elem, / S én vérbe mártott lantomat majd / Véres kezekkel pengetem!” Itt bizony megfigyelhetjük a szemléleti háttér erózióját. Már a hangszert sem könnyű elképzelnünk Petőfi kezében (ellenpélda Balassi Bálint, az ő kezében tényleg ott a lant), még nehezebb ügy a „vérbe mártott” hangszer (ellenpélda Berzsenyi Dániel, az ő versében szereplő bosszúistennő vérbe mártott tőre plauzibilis kellék). A vérbe mártott lant véres kezekkel való pengetése pedig Hermann Nitsch performanszait juttatja eszembe, mégsem gondolnám, hogy Petőfi az osztrák akcionizmus megsejdítője volt. (Ausztria-gyűlölete, annak verses megnyilvánulásai külön eszmefuttatást érdemelnének.)
A hóhér, a rablánc, a véres kéz és az apokaliptikus világszabadság-vízió felől érdemes egy pillantást vetni A türelemről című, ritkán vizsgált versre (1847. április): „El veled, te élet átka, / El veled, le a pokolba! / Nyeljen el, ki rút pofádat / Erre a szép földre tolta!” Nem az indulati nyomaték a meglepő, elvégre Petőfi türelmetlen alkat volt, és másokban sem kedvelte a türelmet (legyen szó akár béketűrésről, akár toleranciáról), hanem az, hogy kirohanását meg sem próbálja érvekkel alátámasztani. Ezt állítja: „Türelem, te... nem tudom, mi? / Mint gyülöllek, mint utállak! / Mert ahol van kezdeted, ott / Vége van a boldogságnak.” Azt már nem mondja meg, hogy a türelem miért és miképpen semmisíti meg vagy űzi el a boldogságot. Nem is volna könnyű megmondania, ha saját bevallása szerint nem tudja, hogy a türelem micsoda. Annál különösebb, hogy odafordul hozzá, megszólítja, mint korábban a szintén utált Honderű folyóiratot (1845. augusztus). Vagy a királyokat A királyokhoz című versben (1848. március vége). Vagy a Dicsőséges nagyurak… címzettjeit (1848. március eleje).
A költő türelemképe, „a szamarak s birkák dicső erénye” felől nézve a szabadság is új fénytörést kap, mintegy kioltja önmagát. Az 1848 (Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag…) (1848. október-november) utolsó strófájában ez áll: „Egy vallás van a földön: szabadság! / Aki mást vall, rettentőn lakol.” Petőfinek meg sem fordul a fejében, hogy a máshitűek kilátásba helyezett üldözése esetleg nem növeli, hanem csökkenti vagy nullára redukálja a szabadság mértékét. Nemcsak a két emberöltővel későbbi Babits Mihály látta jóval tisztábban ezt a kérdést (Szíttál-e lassú mérgeket?), hanem a Petőfivel egyidős Madách Imre is („Halál reá, ki el nem ismeri!”), igaz, ő már a szabadságharc bukása után vonta le a drámai költeménnyé formált keserű konzekvenciát.
Ha már a szabadságvallásról esik szó, említenem kell annak apostolát, Szilvesztert is. Az apostol (1848. június-szeptember) címszereplője azért szenved sokesztendei keserves rabságot, mert egy szamizdatként kinyomtatott művében azt állította, hogy a szabadság kötelező: „S az embernek nemcsak joga, / Hanem teremtőjéhezi / Kötelessége is / Szabadnak lennie, / Mert aki isten legszebb adományát / Meg nem becsűli, / Magát az istent sem becsűli az!” Ettől aztán „elsápadt a hatalom”, üldözőbe vette a könyvet, amelynek „szerzője rémesen lakolt”. Figyelemre méltó a szóhasználat: itt a szabadság apostola „lakolt” „rémesen”, míg az imént idézett, nem sokkal későbbi versben Petőfi a szabadságban kételkedők vagy másban hívők számára helyezi kilátásba ugyanezt.
Szilveszter rémes lakolása konkrétan tíz év börtönt jelent. Ezúttal sem hiányozhat a rablánc: „S hogy megtörölje izzadt homlokát, / Kezét emelte föl... hah, / Mily csörrenés!... / Megcsördült rajta a nehéz bilincs.” A hóhér sem hiányzik a költeményből. Igaz, Szilvesztert nem a szabadsághirdető gondolatokért nyakazza le „a bakó a / Sötét halálnak fényes pallosával”, hanem az uralkodó ellen megkísérelt merénylet miatt. Szembeötlő, milyen szűkszavúan írja le a költő a kivégzést: „Suhant a pallos, rémesen suhant, / S a fej legördült... Szilveszter feje.” Ennyi az egész.
Petőfi tudhatott és nyilván tudott is a XV. Lajos francia király elleni 1757-es sikertelen merényletről. A tettes, Robert Damiens kését ugyanúgy az uralkodó ruhája fogta fel, ahogy Szilveszter puska- vagy pisztolygolyóját. Csakhogy Damiens nem úszta meg fejvesztéssel, és az ő kivégzése nem egyetlen pillanatig tartott, mint Szilveszteré, hanem órákat vett igénybe. A párizsi főhóhérnak, Charles-Henri Sansonnak és csapatának annyi tennivalója akadt az eleven test marcangolásával, pörkölésével, lovak általi széttépetésével stb. stb., hogy mindezek leírása külön fejezet a Sanson-hóhérdinasztia krónikájában.
Vajon Petőfi miért nem részesítette hősét hasonlóan kegyetlen büntetésben? Miért mondott le a látványos hóhérrevüről? Miért nem akarta ezzel is ellenszenvesebbé tenni a merényletet sértetlenül átvészelő, gyáva zsarnok alakját? Biztosra veszem, hogy ez tudatos döntés volt. Petőfi nem volt sem kiegyensúlyozott, sem mértéktartó költő, de kiváló művészi érzéke volt, és jó ösztönökkel rendelkezett. A borzalmakban való dúskálásnál fontosabbnak tarthatta hőse emberi méltóságának megőrzését. Ha ezt olvassuk: „Néhány nap múlva vérpad állt a téren, / És egy ősz ember fönn a vérpadon”, ez megrendítő és felemelő. Ha egy szétmarcangolt, vonagló húscsomóról olvasnánk, az másmilyen hatást keltene. Petőfi számára fontos, hogy a vérpadon álló Szilveszter sajnálatot érezzen a tudatlanságban tartott nép iránt, és ezáltal lélekben is fölötte álljon. Bármiféle nyílt színi kínzás ezt a lelki fölényt semmivé tette vagy legalábbis rombolta volna. (Egy kis köpködés, rugdosás belefér, már csak azért is, mert alkalmat szolgáltat a Krisztus-allúzióhoz.)
A költő életművében itt húzódik a hóhérmotívum mozgásterének határa. Azt már csak találgathatjuk, hogy a Karaffa-drámában, ha megírta volna, Petőfi milyen feladatokat juttatott volna a harminc vörös ruhás hóhérnak. Annyi biztos, hogy a történelmi eperjesi vésztörvényszék több száz kínvallatással és több tucat rendkívül kegyetlen nyilvános kivégzéssel járt.
A „rablánc vagy kard” kettős toposz, ellentétben a „lant és kard” kettős toposszal, amely az életmű ballasztanyagához tartozik, tanúsít némi szemléleti feszültséget. Nagy általánosságban annyi mondható, hogy kétirányú metamorfózisról (esetleg anamorfózisról) van szó.
A bilincs (1846. szeptember) címszereplője, a kényszerítő-fenyítő eszköz így szól a kényszerített-fenyített „ifjú”-hoz: „Ugye nem ismersz? a szabadság / Csatáiban kard voltam én, / S épen talán a te kezedben / Villogtam a vér mezején. […] / Bilincset vertenek belőlem, / Belőlem, aki kard valék”. Vagyis ebben a viszonylag korai versben a szabadságért vívó kardból készül a rabságot fenntartó bilincs. Amely ráadásul még rozsdás is („Szégyennek és haragnak pírja / A rozsda, amely rajtam áll.”), vagyis az átalakulás régen történhetett. Nem is biztos, hogy életkora szerint valóban fiatal személy az „ifjú”. Olyan örökifjú szabadsághősre is gondolhatunk, mint Szilveszter. A király és a hóhér föntebb idézett részletében ellentétes irányú átváltozást látunk: ott a rabláncból lesz szabadságharcos fegyver.
De ahol nem megy végbe ilyesfajta átváltozás, ott is ezt sugallja a vers logikája. A király esküjében (1848. május) a tőrbe csalt Hunyadi László nem annyira a kényszerítő eszköz és a fegyver cseréjét, inkább a rozsdás bilincsvas tündöklő kardacéllá való átalakulását kívánja. A Nemzeti dal (1848. március közepe) híres negyedik strófájában is, miszerint „Fényesebb a láncnál a kard”, ott lappang az átváltozás mozzanata.
Az ilyesféle átváltozásnak gyógyhatása is lehet. Erről tanúskodik a korai Rabhazának fia (1844. december), amelyben a „beteg szív” „honfiseb”-éről esik szó: „De az ítélet napja / Eljön talán, / S hazám / Bilincseit lerontja. / Akkor sebem begyógyuland”. A Rabság című töredék (1846. június-augusztus) utolsó két sora pedig azt sugallja, hogy a bilincsek karddá alakítása még a lelkét is visszaadná a világnak: „Rab a világ, igen, igen, kezén-lábán bilincs... / Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs – –”.
Hasonló típusú átváltozásra a szabadság–rabság reláción kívül is van példa az életműben. A jegygyürű (1845. október-november) lírai hőse, a megcsalt férj az aranyművessel golyót készíttet a jegygyűrűből, s ezáltal a hűség-hűtlenség erőterébe helyezi: „Ezennel önts golyót / E gyűrüből, barátom!... / ...Fegyverbe töltöm azt, / S szívem, beléd bocsátom!”
Végül egy pillanatig visszatérek az árvízre mint a népfelkelés metaforájára. A Föltámadott a tenger… című és kezdetű versben (1848. március vége) Petőfi a megáradt folyó helyett tengeri vihart vagy szökőárat vizionál. Felvetődik a kérdés: miért tenger? Miért nem elég neki a folyó? Elvégre folyót látott eleget, megáradt folyót is, tengert nem látott soha.
Talán éppen ezért. Saját szemével nem látta, de költői fantáziájával annál inkább fel tudta idézni.
Talán a többes szám miatt: azért beszél „népek tengeré”-ről, mert a forradalom elharapódzását reméli.
Talán azért, mert eszébe jutott egy mondóka, amelyet évszázadok óta minden magyar gyerek ismer: „Egyedem-begyedem, tengertánc...” Tény, hogy táncról, a tenger táncáról beszél: „Látjátok ezt a táncot?”
Örkény István első, 1941-ben megjelent kötete a Tengertánc címet viseli. A címadó novella eredetileg Forradalom címmel jelent meg a Szép Szóban. Örkény a náci hatalomátvételt írja le őrültek forradalmaként, erről rajzol iszonyodó karikatúrát, és a kötetbeli változat végén külön csavar, hogy Olaj, a tébolyult forradalom vezére ennyit és csak ennyit közöl a néppel plusz az emberiséggel: „Egyedem-begyedem, tengertánc...”
Biztosra vehető, hogy Örkény ismerte Petőfi forradalmi tengerversét. Valószínűnek tartom, de bizonyítani nem tudom, hogy a novella írása közben gondolt is rá. Azt is csak valószínűsíteni tudom, bizonyítani nem, hogy Petőfi versötletében szerepet játszott a régi mondóka, amely eredetileg ráolvasás, varázsformula lehetett. Annyi biztos, hogy a késői olvasó nézőpontjából az ősi eredetű rigmus összekapcsolja Petőfi forradalmi lelkesedését Örkény kiábrándult, groteszk iróniájával.
* * *
A jelen írásmű kiindulópontja egy dráma volt, amelyet 2021 őszén írtam a veszprémi Pannon Várszínház Petőfi-drámapályázatára. (Márton László: Caraffa. Történelmi színjáték. In: Karaffa. Drámák. Szerkesztette Géczi János. Pesti Kalligram – Pannon Várszínház, Budapest–Veszprém, 2022., 259–298. oldal. Petőfi drámatöredéke ugyanebben a kötetben: 10–22. oldal.)
Megjelent a Bárka 2023/2-es számában.
