Oberczián Géza
Egyre többször rossz az idő
(andante)
Reménytelenül fúj a szél. Nem megyek ki, itt maradok az ablaknál. Amikor utoljára voltam futni, hiába volt hűvös, alig két fok, a ragyogó napsütésben többnek érződött. A szokásos távon felül lefutottam még két kilométert, meg se kottyant, élveztem végig. A folyóparton mentem, közben azon járt az eszem, milyen volt az óceánnál a nedves homokba bokáig süllyedve szaladni. Hatalmas hullámok, három-négy méteresek, a habjuk csiklandozta a talpam minden lépéskor. Akkor volt a fiam kétéves. Óriási homokvárat építettünk, onnan védtük Afrika partjait a gonosz rabszolga-kereskedőktől. Most jut eszembe, nem hiszem, hogy értette a gyerek akkor, mi az a rabszolga-kereskedő. Csak élvezte, hogy játszunk. Aztán jött a dagály, és elmosta az egészet.
Havazik. Sosem futok hóban, nem jó hozzá a cipőm, a hó alatt jégbordák lehetnek, nem kockáztatok egy elesést. Amúgy is fura a viszonyom a télhez, alapvetően utálom, bár időnként nagyon élveztem. Hómotorozni a barátokkal klassz volt, és síelni, és hótalppal túrázni, de a városi latyakot mindig gyűlöltem. Sosem lett belőlem igazi télkedvelő, inkább begubózom egy jó könyvvel. Főzök egy teát, és nézem a hóesést az ablakból. A kis parkban itt előttünk egyszer hókunyhót építettünk a fiammal, egész délután dolgoztunk megfeszítetten. Annyira jól sikerült, hogy odajöttek a szomszéd gyerekek, és pillanatok alatt le is rombolták az egészet. A fiam sírt, én összevesztem a szülőkkel, hogy nem tudják megfékezni a kölyköket, de kinevettek, csak gyerekek, mondták. Menjetek a picsába, mondtam én. Azóta sem beszélünk sokat.
Ma borult nap van, tegnap verőfényes hideg volt. A lehelet rádermedt a szakállamra, amíg elértem a boltig. A pénztárnál azt beszélték a sorban állók, példátlan ez a fagy, mínusz tíz körül van. Előtte meghallgattam az időjárás-jelentést, figyelmeztetést adtak ki a hideg miatt, és az év legzordabb időszakának kiáltották ki. Ausztriában ez enyhe síelő idő. Az első síleckéket is ilyen időben adtam a fiamnak. Mindenesetre a boltból hazasiettem, és feltekertem a fűtést.
Nézem a tévében az izlandi futókat. Hatalmas hófúvás, az orrukig sem látnak. Emberek bundákba burkolózva feszülnek a szélnek, ők pedig futónadrágban, pulóverben ügetnek a tengerparti sétányon. Régóta futok, van már negyven éve, és sokszor terepen is megfordultam, hegyeken, túraösvényeken, de ilyesféle szélsőségekbe sosem mentem bele. Akkor kezdtem, amikor a fiam megszületett. Kellett a stressz ellen, a munka, a gyerek, az örökké fáradt, kialvatlan feleség mellett ez tartott életben. Azután így maradtam, rendszeres futó vált belőlem. A leghosszabb távom húsz kilométer volt, az átlagos napi adagom öt-hat körül van, heti három-négyszer. Ha nem rossz az idő.
Hirtelen jött a tavasz, egy hét alatt lett tizenöt fok. Sokan már rövid ujjúban járnak, gyerekeket sétáltatnak, meg kutyákat. Szerintem bölcsebb várni, az ilyen gyorsan jött melegekkel jobb óvatosnak lenni. Az a tapasztalatom sokévnyi futás után, hogy ilyenkor a szél még hűvösebb, és ha váratlanul feltámad, könnyen meg lehet fázni. Jobb nem kockáztatni, bár nagyon szeretnék kimenni. Még azt sem tudom eldönteni, mit vegyek fel. Ha túlöltözöm, leizzadok, ha alul, megbetegszem. A fotelből nézem a nagy jövés-menést az utcán, a szép idő sokakat kicsalt. Csak nehogy meghűlés legyen a vége. Elhatározom, ha holnap is ilyen idő lesz, futni megyek. Egy vékony pulcsit veszek csak, és a fiamtól kapott széldzsekit a derekamra kötöm a biztonság kedvéért. Alig várom.
A boltból még elsétáltam a postára, feladtam egy csekket. Reggel korán indultam, verőfényes napsütés volt, de a levegő még egy kicsit friss, alig nyolc fok. Utána futok, terveztem el, végre minden összeáll. Szél sem fújt, érezni lehetett a nap melegét. Ám amikor rövid időre egy felhő eltakarta a napot, egész hűvös lett, éreztem, ahogy az átmeneti kabátom alatt a pólóm hidegen tapad a hátamra. Jövő héten jönnek a fiamék vendégségbe, összevont családi ünnepre, több születésnap és névnap is összegyűlt, szinte mindenkit felköszöntünk majd. Vettem húst, nálunk mindenki húsevő, befagyasztom, és előző este kiolvasztom, reggelre éppen jó lesz. Nem kéne lebetegedni addig, olyan ritkán jönnek.
Böngészem az internetet, mondom nagyképűen, mert legtöbbször nem tudom, mit csinálok, ha keresek valamit. Annyit beszél a tévé és a rádió az általános felmelegedésről (ők globálisnak mondják, de az nem magyar szó, én csak általánosnak hívom, ugyanazt jelenti, csak szebb), hogy tudni akarom, mi az igazság, mert én is úgy látom, hogy egyre többször rossz az idő. Persze csak másfél fokról írnak, mások meg kettőről. Nem tudom, ez tényleg ilyen fontos-e, úgy értem, nem tűnik soknak, de ma például olyan szélvihar van, a rádió szerint valami atlanti ciklon, hogy még az ablakon át is zúg. Nemrég meg árvíz volt, pedig az évnek ebben a szakában nagyon szokatlan. Amikor olvadni kezd a hó a Kárpártokban és az Alpokban, a jeges ár szokott jönni, de hó alig volt idén, most meg aszály van, mondják a szakemberek, veszélyben a gabona. Aztán néhány napja meg annyi eső esett, hogy a környező kis patakok kiléptek a medrükből, így olvastam a neten, ezért a fiamék sem tudtak eljönni a közös ünneplésre. Én is csak két nap késéssel mentem a postára, hogy feladjak egy dísztáviratot, de azt mondták, olyan már nincs is, megszűnt. Helyette küldhetek virágos képeslapot, az még lesz egy darabig, és kérjem elsőbbségivel, akkor holnapra odaér. Végül a két képeslapért háromszor annyit fizettem, mint hajdanán a dísztáviratért. Aztán hazasiettem, mert az anticiklon állítólag esőt hoz, nem jó olyankor kint lenni. De végül nem esett.
Bekopogott a szomszédom, kölcsön akart kérni egy kis lisztet, ám nekem az nincs, sosem főzök olyasmit, amihez kéne. Igazából nemigen főzök egyáltalán. Nem tudom, mi lelte egyébként, harminc év alatt egyszer sem kopogott be, és nem kért semmit. Hiába, öregszik, már nem olyan friss, mint én. Azért behívtam, csináltam egy teát, beszélgettünk. Szerinte az időjárást az amerikaiak bolygatják, szárítják az eget, így mondta, mert ha itt nem esik eső, akkor nem terem búza, és tőlük kell megvennünk, mert az összes esőt magukhoz irányítják. Ennyi a titka a felmelegedésnek. Baromság, mondtam, összeesküvés-elmélet, jelenleg még senki nem tudja befolyásolni az időjárást, csak együtt az egész emberiség, az sem szándékosan. Majdnem felemelte a hangját, de lecsillapítottam. Rájöttem, hívővel nem lehet vitatkozni, neki nem az érvek a fontosak, hanem az, amit elhisz. Nekem meg tökmindegy, hogy szerinte az idő az amerikaiak miatt vacak, vagy az általános felmelegedéstől, vagy csak úgy, akármiért. Az biztos, a boltnál tovább ma sem megyek, lóg a lába az esőnek megint, valami szél is fúj, bár nem erős, azt meg kell adni. A futás megint kimarad, sajnos már túl régóta.
Az idei az egyik leghűvösebb tavasz volt, amire emlékeszem, alig volt lehetőségem kimenni. Most meg itt a nyár, ugyan egész az eleje, de egyik pillanatról a másikra olyan hőség lett, hogy még a lakásban ülve is olvadok el, nemhogy az utcán. Mondta is a fiam, apa, vigyázz magadra, a te korodban már, és ha el is mész a boltba, vigyél vizet magaddal, mert könnyen ki lehet száradni ebben a melegben. Mondtam neki, az én koromban még minden oké, ne aggódjon miattam, nem olyan fából faragtak engem, még futni járok, bár az igaz, egy ideje nem voltam, de amint jó idő lesz, megyek újra. Fogtam is magam, hőség ide vagy oda, elsétáltam a folyópartra felmérni, mikor lesz ebből futás. Megdöbbentő volt, alig volt víz a mederben, a kavicson szanaszét hevertek a frissen elpusztult kagylók, apró halak, amik kis pocsolyákban rekedtek, amikor visszahúzódott a víz, most kiszáradva bűzlenek, mindent beleng az erjedő iszapszag. A levegő nem mozdul, szinte a folyó is megáll ebben a hőségben. Függőlegesen tűz a nap. Persze sapkát nem hoztam, utálom, nagyon rosszul áll rajtam mind. A feleségem valamikor vett nekem szalmakalapot, de abba is beleizzadok, ráadásul senki nem jár már ilyesmiben, ciki így mászkálni. Mégis jól jönne. Megnedvesítem a zsebkendőmet a vízzel, amit hoztam, és megtörlöm a homlokom, kicsit a hajamat is benedvesítem. A fiam mindig mondogatja, hagyjam már ezeket a vászon zsebkendőket, a papír mennyivel higiénikusabb, de azért most csak jól jön, kíváncsi vagyok, mit kezdene ilyen helyzetben egy pézsével, ahogy az unokák hívják. Hazaindulok, alig van levegő ebben a hőségben, lihegve érek el egy árnyas padig, megpihenek. Jól tettem, hogy nem mentem futni, bár régebben, amíg a gyerek kicsi volt, ilyenkor indultam neki ebédidőben, mert ő korán evett és elaludt, és elaltatta a feleségemet is (jókat nevettünk ezen, hogy fordítva működnek, a gyerek még vígan rugdalózik, mikor az anyja már mélyen alszik), nekem meg ilyenkor lett szabadidőm, amit futásra fordíthattam. A feleségem mindig óvott a hőgutától, napszúrástól, de persze sosem lett semmi bajom. Imádtam a meleget. Most is jólesik, az ízületeim kifejezetten élvezik, csak mintha az oxigén mennyisége csökkent volna a levegőben, nehezen lélegzem. Biztos ez is az általános felmelegedés miatt van.
Hirtelen támadt fel a vihar, szinte a semmiből. Egy dörgés, és már zuhogott is. Még a villámok is később kapcsolódtak be a színjátékba. Úgy látszik, nagyon sürgős volt kiadni a mérgét, pár percig esett csak, azután jött egy nagy szél, és elfújta az egészet. Az aszfalt párolog, gőzfürdőt varázsol a házunk köré, fojtó a levegő, a páratartalom felkúszik hetven százalék fölé, ami nagyon ritka errefelé, rendszeresen alig éri el az ötvenet. Ilyenkor nagyon fullasztó futni, az ember izzad, mint egy ló, és alig kap levegőt, fölösleges erőlködés az egész. Amíg szakad, a futóban még él a remény, hogy a víz lehűti kicsit, és jól is esik majd, de hamar kiderül, hogy ez csak ábránd. Jön az izzadás, kiszáradás, ebben a párában az oxigén is kevesebb, szóval tikkasztó élmény, az biztos.
Ma eljött a fiam. Egyedül, a felesége dolgozik, a gyerekek iskolában vannak. Azt mondta, napok óta hiába hívogat, nem veszem fel a telefont, aggódott, ezért az ebédszünetében ideszaladt megnézni, mi van velem. Bejött, köszönt, majd telefonált valakinek, és nekiállt takarítani. Mondtam neki, hogy üljön le inkább, csinálok egy teát, és beszélgessünk, de ő csak a disznóólat emlegette. Mióta anya meghalt, elengedted magad, gubbasztasz itt egyedül, ki se mozdulsz. Mit tudsz te, mondtam neki, hiszen alig látlak, sosem jöttök, én futni járok, ha jó az idő, és sokat sétálok, te bezzeg sosem sportoltál, hiába hívtalak, hogy fuss velem. De apa, mióta egyedül maradtál, egyszer sem voltál futni, csak ülsz az ablakban, és egészségtelen cuccokat eszel, chipset meg édességet, meghíztál, alig dugod ki az orrod a lakásból, és rendet sem tartasz magad körül, nézz szét, milyen rumliban élsz. Anyád tudott rendet tartani, feleltem, néhány dologról azóta sem tudom, hol a helye. A telefonod tudod, hol van, kérdezte, mert nem vetted fel, lehet, hogy elvesztetted? Rámutattam a kisasztalra, ez a helye, most is ott van, csak egy újság van a tetején, mondtam. Megtalálta, nézegette, majd szemrehányón rám nézett: lemerült, elfelejtetted feltölteni egy hete. Többször is jöhetnél, és akkor ellenőrizhetnél mindent, hogy szerinted rendben van-e, mondtam neki. Mert én nem hívogatok ám senkit, csak téged néhanap, meg időnként anyádat, de ő sosem veszi fel. Csak hallgatom, ahogy azt mondja a hangpostára, kérlek, hagyj üzenetet. És hagyok minden alkalommal. Amikor a fiam elment, lekísértem, csak hogy lássa, kimozdulok, még úgysem láttam az új autóját. Az idő vacak volt, felhős, futásról szó sem lehetett. Integettem, amikor elindult. Visszaballagtam a házba, a lépcsőfordulókban megpihentem, nézelődtem kicsit, rácsodálkoztam egy-két virágra, hogy még élnek. A feleségem tette ki oda őket sok évvel ezelőtt, hogy ne legyen olyan unalmas a lépcsőház. Biztos az összeesküvés-hívő szomszédom locsolja őket.
Reggel arra ébredtem, hogy eső veri az ablakot. Ebből ma sem lesz futás, gondoltam, és felkeltem, hogy feltegyem a kávét. De megszédültem és elestem, vissza az ágyra. Ezek a hülye frontok, gondoltam, az ilyen vacak idő kezd megviselni. Újra megpróbáltam, de nem ment, forgott a szoba. Kitapogattam a telefont, és felhívtam a fiam. Mondta, azonnal indul. De nem fog tudni bejönni, jutott eszembe, mert a zárban hagytam a kulcsot. Felkeltem mégis, a szoba pörgött, kapaszkodtam, tettem egy lépést, a fotelba huppantam. Egy kis légnyomásváltozás nem tol ki velem, gondoltam, és négykézlábra ereszkedtem. Nem csináltam ilyet, mióta a gyerekkel kiskutyást játszottunk, olyankor órákon át mindannyian térden szaladgáltunk a lakásban, és labdáztunk, lufit dobáltunk, hemperegtünk, birkóztunk… Az előszoba jó hosszú, megfájdult a derekam, de legalább tudtam haladni, kevésbé akadályozott a szédülés. Végül feltornáztam magam a kulcsig, kivettem, és visszafeküdtem a padlóra, pihenni. Arra ébredtem, hogy valami fejbe vág. Az ajtó volt, a fiam próbált bejönni. Meglátott a földön, és telefonálni kezdett, mint a múltkor is, amikor megérkezett, ez nála valami rossz szokás. Feltámasztott a cipősszekrénynek, de rosszabb volt, kértem, tegyen vissza.
A kórházban azt mondják, a vérnyomásom ugrál, keveset mozgok. Magyarázom, hogy járok futni, ha jó az idő, de látom rajtuk, nemigen hiszik el. Mi a fene ütött ezekbe? Injekciók, tabletták, pár napig bent kéne maradnom, mondják, a fiam buzgón helyesel, meg se kérdez. További vizsgálatok kellenek, hátha van más kiváltó oka is…
Milyen az idő odakint, kérdezem az orvost, az feszengve válaszol, hogy hűvös, reggel már mínuszok voltak, de ne zavartassam magam, itt bent meleg van és világos. Barátságosan megveregeti a vállam, és mellém ül, a látogatóknak fenntartott székre. Legutóbb a menyem ült ott, fogta a kezem, és mesélte, hogy a gyerekek milyen ügyesek az iskolában. A fiam mellette állt, és elbüszkélkedett, hogy elkezdett futni, már három kilométert is megtesz megállás nélkül. A gyerekek felmásztak az ágyra, és a kisebbik majdnem kihúzta az infúziós kanült a karomból. Nem bántam volna. Szóval az orvos a menyem helyén ülve elmondta, hogy találtak valamit, és ez nem jó hír, mert olyan helyen van, ahol nem lehet műteni, de gyógyszerekkel talán visszaszorítható…
A nővérke mindennap elmondja az időjárást. Ma alacsony a légnyomás, szeles az idő, és esni fog. Ma biztos nem fog futni, nevet vidáman, itt fekszik nekem fegyelmezetten, és pihen, meg olvasgat. A fiam az ágy végében áll ezalatt, mindennap eljön, van, hogy reggel is beugrik és hazafelé menet is. Fájdalom van a szemében, nem szólal meg, csak magában szenved. Az ablakra mutatok: ne aggódj, fiam, ilyen vacak időben nem megyek sehová.
Megjelent a Bárka 2022/5-ös számában.
