Fehér Béla
Meghívás karóba húzásra
(Részlet a szerző Mirjam Lacasette és a Kozma kvintett című regényéből)
A lacikonyha sok munkát adott, a próbákat mégse hanyagoltuk. Átdolgoztunk néhány régebbi darabot, az újakat pedig tovább építgettük. Hajnalban keltem, sütöttem a cipókat, Hadacsu és Lebejk szállították a tulkokat, Bese kezelte a tüzet. Néha túl sok vendég gyűlt össze, alig fértek a lacikonyha körül. Ettek derekasan, aztán követelték a zenét. A kvintett nap közben nem állhatott össze, hiszen Kozma olyankor a papírmalomban dolgozott, csak napszállat idején jelent meg, játékra kiéhezve. Fogta a pommert, és szórakoztatta a népet. Kifogyhatatlanul tudott rögtönözni. Főleg a „Szól a fügemadárt”, és a „Három kötés tatár cérnát” szerette csűrni-csavarni, kiforgatni, aztán amikor az emberek felismerték a vezető dallamot, kiáltozva ünnepeltek, énekelték. Ahogy teltek a napok, Lebejk lassan visszanyerte önmagát, kedélye felderült, de mindnyájan sejtettük, csalóka látszat. Nem akartam tudni, mi járt Lebejk fejében, de nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna Mirjamra. Néha sírni tudtam volna.
Egyik délelőtt öszvérháton érkező idősödő férfiúra figyeltünk fel. Szegényes köntös lógott rajta, prémgallérja leszakadva. A feje kúpját borotválta, amúgy vállára omló sárga hajat hordott, egyik lábát kacskán húzta. Aranymedál csüngött a nyakában, mint egy tehetős embernek. Egyenes kardját germán szokás szerint a hátára kötözte.
– Groningeni Szigfrid, aki mindenütt otthon van – így mutatkozott be.
Egy darabig figyelte Besét, amint a rostélyon forgatja a tulokból nyesett koncokat. A nyelvet kérte, éppen akkor sült ki. Falatozás közben be nem állt a szája, egyik történetből csapott a másikba. Az emberek körbeállták, kíváncsian itták a szavait. A szóáradatból lehetetlen volt kiszemezni, mi igaz, mi lódítás. Miután befejezte az evést, ismét Beséhez fordult, érdeklődött melyik az a kvintett, mert beszélni akar vele.
– Gingááááá, cseklesssssz, bááááá bííííí, hőőőőő – vigyorgott rá szegény öcsém, közbe kellett lépnem. Kiderült, hogy Groningeni Szigfridet a gazdája küldte, hogy tíz arany fizetség fejében muzsikálni hívjon minket Rigóvárba.
– Ki a gazdád?
– Pörde fia Szepetnek, a leendő király! – válaszolta büszkén. Várta, hogy leessen az állunk. De nem esett le, mert sose hallottunk Pörde fia Szepetnekről.
– Tíz arannyal szúrná ki a szemünket? Annyiért nem vállaljuk – mondtam hetykén, a többiek helyeseltek.
– Legyen húsz. Pénz nem számít. Szepetnek nagyúrnak annyi az aranya, hogy még sose számolta meg. Indulhatunk?
– Most?
– Máris késésben vagyunk. A holnapi ünnepségre Rigóvárba kell érkeznetek. A karóba húzás alatt már szólnia kell a zenének. Ez a leendő király parancsa.
– Miféle karóba húzás?
– El is felejtettem említeni. Karóba húzzák a Kótya nembeli Peleske nagyurat és az egész családját. Látványosnak ígérkezik. Négy asszonytól tizennégy gyereke született.
Kiderült, hogy Szepetnek és Peleske egy ideje már háborúságban álltak, lerabolták a másik falvait, kardélre hányták egymás katonáit. Szepetnek volt a kitartóbb, a bosszúra éhesebb. Szövetsége lépett az elvetemült, de dúsgazdag Boda fia Alásony országnaggyal. Kegyelmet nem ismerő kumán zsoldosokkal megerősített hadseregük pusztává égette Peleske minden várát, házát, birtokát. Udvarnépét levágta, magát Peleskét és rokonait, hű embereit foglyul ejtették, minden másodikat megvakították.
Groningeni Szigfrid gyanakodva körülnézett, lehalkította a hangját.
– Nem tőlem tudjátok, de a két nagyúr hamarosan elteszi láb alól László királyt. Úgy hallottam, méreggel, az be szokott válni. A király főkostólóját fogják megkenni. Kíváncsi vagyok, végül melyikük fejére kerül a korona, mert Szepetnek és Alásony is rejteget szent krizmát.
Apró szelencét vett ki a köntöse zsebéből, az orrom alá dugta. Mogyorónyi szürke zsírt láttam benne.
– Mi ez? Valami csodakenőcs? – kérdeztem.
– Úgy bizony. A legnagyobb csodákra képes kenőcs. Szent krizma, barátocskám!
– Honnan szerezted? Loptad?
– Persze, hogy loptam. Van a gazdámnak bőven. Jut is, marad is. De tényleg hatásos. Megkenegettem magam vele, másnap kineveztek várispánnak és a földművesek bírájának.
Délután megérkezett Kozma, akkor tudta meg, hogy Rigóvárba indulunk. Tiltakozott, de amikor elárultuk, hogy fejenként négy arany üti a markunkat, ellenvetés nélkül mászott fel a gyékényszekérre. Bese egy darabig kénytelen volt gyalogolni, láncon vezette a medvét. Nem lehetett egyedül hagyni, meg akarta támadni Groningeni Szigfrid öszvérét. Béke volt egészen hajnalig, amikor megálltunk pihenni a börsöni erdőben. Hadacsu forrást talált. Ittunk, de éheztünk, ennivalónk nem volt. Akkor meghallottuk az öszvér halálnyüszítését. Mire odaértünk, a medve már végzett vele, fának dörzsölve az oldalát békésen vakarózott. Groningeni Szigfridet hárman fogtuk le. A kardjával hadonászott, szíven akarta döfni a medvét.
Rossz lelkiismerettel gondolok vissza a rigóvári fellépésre. A krónikás azonban műve foglya, nem temetheti a fejét homokba, nem hallgathat se erről, se arról. Most alázatosan letérdepelek, támogató kézért esedezem, hogy munkámat folytatni tudjam. Kérem ehhez annak segítségét és kegyelmét, ki mindannak, mi a hold korongja alatt és azon túl ezen világon él, a teremtő, megtartó és megváltó Istent. Járjon neki dicsőség mindörökkön örökké. Látjátok feleim, a világ folyásának azon korában kezdtem e jegyzéseket körmölni, amikor magyar a magyarnak a szemét vájja, és még kedvét is leli benne. Nem lesz vége, tart, míg írmagunk marad. Tégy ellene, uram, ha jónak látod. Ámen?
Rigóvár volt az egyetlen hely, ahol tömeges kivégzéshez adtuk a zenei aláfestést. Pörde fia Szepetnek nagyúr kegyesen fogadta a kvintettet, egyenként köszöntött bennünket, a hátunkat csapdosta. A vár melletti mezőn felállított trónszékben ült, királyi díszbe öltözve. Fejét borotváltatta, csekély varkocsot hagyott a tarkóján. Szlávos arcát megnyerőnek mondhatnám, de a gonoszság ráncai, valamint gyógyult sebhelyek nyomai szántották, nyakán néhány sötétlő bibircsók tenyészett. Trónszéke mellé ezüst asztalkát helyeztek, borral teli kancsó és kupa állt rajta. Talpnyalói vették körül, hátrébb pedig népes közönség bámulta, mezítlábas földművelők, gereblyével, ásóval, egyéb szerszámmal. Kénytelenek voltak abbahagyni a munkát, odarendelték őket a kivégzésre. Kezdetben mi voltunk a látványosság, de főleg a medve, azt heccelték nagy hangon.
Amíg Lebejk felállította a dobokat, mi hangoltunk, futamokkal melegítettünk. Közben a várból harminc ruhátlan foglyot, férfiakat, nőket vezetett ki a katonaság. Felsorakoztatták őket a halomban álló kihegyezett karóknál. Négy, csuklyával borított fejű bakó várta a jelet, hogy munkához láthasson. Szepetnek nagyúr felhajtott egy kupa bort, aztán felénk bólintott, rajta, kezdhetünk játszani, a bakóknak pedig intett, kezdődhet a nyársalás. A nagyurak kedvelték a karóbahúzást, mert a szakszerűen felszúrt áldozat nem halt meg mindjárt, így a bosszút akár napokig lehetett élvezni. Hallottam olyan esetről, hogy a felnyársalt szerencsétlen nyolc nap elteltével vízért könyörgött. A lefejezés, az élve eltemetés vagy ha valakit bevarrt zsákban vízbe dobnak, rövid távú öröm a bosszúállónak. Nem vitás, a tűz általi halál és az élve megfőzés a leglátványosabb, de a karóba húzás mindent visz.
„A szentek távozása – bűnbocsánat öt napra” című darabot alkalomhoz illő nyitánynak gondoltuk. Kicsit átformáltuk, a pommer hosszabban szólózott, Bese is nagyobb teret kapott, az ütemet nem a dob, hanem én és Hadacsu játszottuk alá, váltott hangfekvésben. A karóba húzást nem néztük, háttal álltunk. A keserves sikolyokat, jajgatást, a kétségbeesett könyörgést és a nézők borzongató kiáltásait persze jól hallottuk. Lebejk odaszólt, hagyjuk őt játszani, a dob majd tompítja a halál hangjait. A „Vasszegekkel veretel” minden más hangot elnyomott. A zengő tányérral kezdett, a bass drummal festette alá, aztán gyorsult, lassult, hullámzott, lüktetett. A dobok hangja összefonódott, kiteljesedett. Egy pillanatra sem esett ki a ritmusból. Amikor fáradni látszott, egyenként beszálltunk. A fúvósok belépésével a dobszó fokozatosan halkult. A rögtönzésből átcsaptunk az „Ujjászületés fürdőjére”, majd a „Távozzatok haraggal” következett, végül a „Gyanús erények”. Akkor már Szepetnek nagyúr minket figyelt, nem a kivégzést. A földművesek fel-felhördültek, amikor valamelyik szerencsétlennek olyan erővel tolták az ülepébe a nyársat, hogy a vége a száján vagy a feje tetején szakadt ki. Végül felhangzott Kozma szerzeménye, a „Szénán feküdni szenvedve”. Ezen is változtattunk. Az egyházi responzórium mintájára a pommer szólója kétszer megszakadt, átengedte a terepet a nádsípnak, a lira da bracciónak és a tenor cornettónak, hogy közösen táncolják körbe a pommert. Lebejk éppen csak aláfátyolozta a ritmust. Elegáns, kiforrott darab lett belőle, szerettük játszani. Közben végre csend lett a hátunk mögött, az utolsó áldozat, maga a Kótya nembeli Peleske is karóra került, miután végignézte a családja kiirtását. A bakók ezután sorban felállították a nyársakat. Árnyékukat a nap elénk rajzolta. Megnyúlt szöcskék, bot végére tűzve. Bese belekezdett a ráadásba, ez nem volt megbeszélve. Felhangzott a „Mirjam szívdobbanása”. Lebejk behunyt szemmel kísérte, aztán jöttem a nádsíppal, utánam beléptek a többiek is. Abban a keserves percben igazabbnak hallatszott, mint bármikor.
Éjszakára kényelmes hálófülkéket kaptunk a várban, hozzá bőkezű ellátást és fiatal ágyasokat. Az utóbbitól eltekintettünk, Beséhez azonban beküldettem egy vastag lábú, de kezesnek látszót, hadd legyen öröme szegény bolond öcsémnek.
Másnap reggel megkaptuk a fizetséget, induláshoz készülődtünk. Groningeni Szigfrid búcsút vett tőlünk.
– Megkedveltelek benneteket, sajnálom, hogy többé nem találkozunk. Nincs maradásom, indulok a szicíliai királyságba. Ott telepszem le. Semmi kedvem megvárni, míg én is karón végzem.
– Ne vágj fel! Ki húzna téged karóba? – nézett rá Kozma.
– Bárki, aki erre jár – rántotta meg a vállát. A karjait széttárta, minta a világot akarná megölelni.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.
