Kiss László
A titok
Annuska néniék a közelben laknak. Csak végig kell menni a Szőllős utcán, a sarkon befordulni jobbra, és onnan már kőhajításnyira van a házuk. Ha az ember futólépésben halad, perceken belül odaér. De Terike a veleszületett csípőficam miatt sétálni is alig bír. És különben se szívesen jár hozzájuk, mert bár anyuka nővére szolgálatkész, és a humora is jó, a megjelenése zord. Mintha ijesztgetni akarná őket, folyton fekete szoknyát, fekete inget és fekete blúzt visel. Minden fekete Annuska nénin, csak a haja nem. Az hófehér, de kontyba fogja, és fekete kendőbe rejti. Az utcájuk neve azonban csodaszép. Ha Terike kimondja: Epreskert, összefut a szájában a nyál.
Nyár van, zápor utáni péntek délután, de az eső sem hozott felfrissülést. Mostanában nehezebb, sűrűbb a levegő. Anyukáék gyakran gondterheltek, néha indulatosak is. A mai este viszont jónak ígérkezik. A lányok vacsorameghívást kaptak. Annuska néni ura, Gyula bácsi személyesen jött el értük. Klárit kézen fogva vezeti. Sietős tempót diktál. A kishúg szinte szökell. Terike lemarad, a tócsákat kerülgeti. Végigmennek a Szőllős utcán, a sarkon befordulnak jobbra, és hamarosan ott a ház, a széles utcafronttal. Ahogy Gyula bácsi beteszi maguk mögött a szárazkaput, Terike különös dologra lesz figyelmes: nem fut eléjük Hektor. Csak a csaholását hallani. A műhely felől jön a hang. Az apró korcs feszült ínakkal áll a kútnál összegyűlt esővízben, és szünet nélkül ugatja a tükörképét. Hiába szólongatják, csak akkor hegyezi a fülét, amikor ők fellépnek az üvegablakos folyosóra. A plébános, fekete reverendában, már odabent ül.
Nagyszerű ember a pap, csak jót hallani róla. Terike egy-egy osztálytársa mintha szerelmes volna belé. Nem lehet ezt megérteni. De neki is rokonszenves, ezt nem is tagadná, a bérmálás is emlékezetesre sikerült, a mai napig fel tudja idézni minden pillanatát. Ahogy a plébános úr odalép hozzá a templomkertben, kezét atyai mozdulattal a fejére helyezi, majd jobb kezének hüvelykujjával keresztet rajzol a homlokára. Még most is az orrában van a balzsamos illat, és hallja a zengő szózatot: Terézia, megerősítelek téged a hit krizmájával! Amire neki azt kellett felelnie, hogy ámen. Mint az imádságok végén. Terike azóta sokat törte a fejét, vajon hogyan telik egy plébános napja, ha épp nem a hívekkel törődik. Mit csinál esténként otthon. Milyen ruhába bújik, miután hazaér. Hány cipője, hány kabátja van. Kire bízza a titkait. Azt például lehet tudni, hogy többen is élnek a paplakban, és mindenkinek külön szoba jut. Hazautazik-e a plébános úr a szüleihez. Mire gondol elalvás előtt. Vajon felismeri-e még őt ennyi év után.
A plébános úr a lányok beléptére felemelkedik a helyéről, udvariasan meghajol, és csak azután nyújtja a kezét. Erős, mégis zümmögő hangon a nevét mondja. Van a kiejtésében valami jóleső íz. Annuska néni siet leszögezni, hogy a tisztelendő úr rettentően elfoglalt, érezzék tehát megtisztelve magukat, hogy millió teendője ellenére elfogadta a meghívást. Anyuka régóta mondogatja, hogy nővére az utolsó pengőjét is elverné a piacon, csak hogy főzhessen a plébános úrra, bármit is gondoljon erről Gyula bácsi. De hívővel nem vitatkozunk. Annuska néni kislánykorától elemi erővel vetette bele magát a ministráns játékokba, végigjárta a szamárlétrát, buzgalma pedig azóta sem lankadt, számos testi nyavalyája se tántoríthatja el a rendszeres templomlátogatástól. A plébános úr celebrálásai különösen közel állnak a szívéhez, sokszor lelkendezik anyukáéknak, hogy az atya milyen láttató erővel mesél, és hogy olvasottsága, felkészültsége rendkívüli. Ha neki ilyen szép szavú tanárai lettek volna! Hónapokkal ezelőtt egy Pécel környéki lelkigyakorlaton, a gyermekotthon meglátogatása után sodródtak egymás mellé. A plébános úr az Otthon példamutató vállalását ecsetelte, a közösségért végzett önfeláldozó munka fontosságát hangsúlyozta, és a gyermekáldás isteni kegyéről diskurált vele. Jaj, Istenem, milyen hosszan, mesélte a kipirult arcú Annuska néni, zavarba ejtően hosszan. Azon a hajókiránduláson, a kis gőzlapátos korlátjának dőlve határozott úgy, hogy leveti gátlásait, és ahogy mások szokták, ő is meghívja az atyát vacsorára.
A plébános úr visszaereszkedik a karosszékbe, és int, hogy foglaljanak helyet ők is. De nem a házigazda udvariasan fölényes szerepét játssza, idehaza ugyanis Gyula bácsi az úr, aki a fésűjével piszmog a fogasnál, s miután katonásan az étkezőbe lép, kényelembe helyezi magát az asztalfőn. A plébános úr figyelmes mozdulatai gyöngédebbek, alázat van bennük, tartózkodás. Közli a lányokkal, hogy az imént a búcsújárásokat idézték föl Annuskával, a réges-régi, ma már csak elképzelhető nagy búcsúkat, amikor még lápos és mocsaras volt ez a vidék, és messze földről tutajjal érkeztek imádni a Nádi Boldogasszonyt a zarándokok. Azóta a környék sebei begyógyultak, és az Úr kegyelméből ma már összeforrt, ami összetartozik. Majdnem teljesen, teszi hozzá, és ölébe ejti a kezét. Gyula bácsi lesütött szemmel dünnyög. A plébános úr helyeslőn bólogat, nem könnyű most az életünk, de ha büntet is a Mindenható, csupán azért teszi, hogy megtapasztaljuk, a bajból mindig van kiút. Aztán a lányokhoz fordul: reméli, korog már a gyomruk, az övé ugyanis nagyon. Csakugyan bizalomkeltő az ábrázata. Az arca komoly és kedvesen gömbölyű. A szeme mosolygós, de az egyik szemgolyója mintha kisebb volna, mint a másik. Hanem a szemöldöke a legkülönösebb, magasan ível fölfelé, amikor a plébános úr kíváncsiskodik. Márpedig sok mindenre kíváncsi, noha meglepően sokat tud róluk. Elismeréssel szól a lányok tanulmányi eredményeiről, és dicséri Terike énekhangját. Van még hely a Cecília énekkarban, ha érdekli a kislányt. Annuska néni lankadatlanul adja alá a lovat. Terike meg van győződve róla, hogy ha tehetné, már most, a vacsoraasztalnál szentté avatná a tisztelendő urat. A búcsú említése a tavalyi nagy menetelést juttatja az eszébe, amikor a fél városrész átvonult a szomszédos Dobozra. De nehéz volt, Uramisten, de fárasztó! Terike már Gyula határában úgy érezte, hogy kiszakad a combja a helyéből, még szerencse, hogy sok idős is velük tartott, közéjük vegyülve feltűnés nélkül tudta vonszolni magát. Kettes sorokban, magasba tartott zászlókkal, Máriát magasztaló dalokat énekelve baktattak azon a széles, poros úton, és ott folyik a hatalmas Körös a falu határában, és ők fölsorakoztak a kastélykertben, és zene szólt, és beszédek hangzottak el, és Steib János egyenként kezet rázott a németvárosiakkal, akik sosem fogják elfelejteni, milyen jó káplán is volt ő náluk. De a legjobban a megvendégelés esett a diákoknak, a gróf úr jóvoltából mindenkinek jutott kalács és kakaó. Hát hogyne korogna a gyomruk, közli Terike hetykén, amire a plébános úr felnevet.
Anyuka sokszor mondogatja, hogy a nővérének arany keze van. Akármit főz, repetázni kell belőle. A tyúkhúslevesből nem sajnálja az aprólékot, répát, zöldséget és zellert készít a tál mellé egy porcelán kistányéron, van hozzá máj, szív és zúza, a szárnyas húsa pedig a legtompább bicska érintésére is leválik a csontról. A kelkáposztafőzeléket, amit a jó ízlésű elemista akkor is otthagy, ha büntetésből kukoricán kell térdepelnie a sarokban, nem lehet abbahagyni nála, és el kell ismerni, hogy a grenadírmars is finomabb, mint otthon, a tésztacsíkocskák gyorsabban olvadnak a szájban. A piskótájának viszont tényleg nincs párja. Anyukáék évek óta próbálják megfejteni a titkot, de eredménytelenül. Pedig Annuska néni számtalanszor elősorolta már, mi kell a jó tésztához, és hogy nincs benne semmi ördöngösség, a sütemény mindenütt sütemény. És mégsem. Ugyanazok az eszközök és összetevők, ugyanaz a hőfok és időtartam, de az Annuska néniéhez nincs fogható. Anyukáéban érezni a cukrot, ráharap az ember a szemcsékre, az Annuska nénié puha, mint az otthoni vánkos. Mielőtt ma elindultak, anyuka elővette Terikét, és a lelkére kötötte, hogy okvetlen kérdezzen rá a piskótára, hátha Annuska elgyöngül a plébános jelenlétében, és kifecsegi a titkot.
Annuska néni nem hazudtolja meg magát. Kimarad ugyan a leves, de a hálaadás utáni rántott sertésborda és a vajas krumplipüré bőséges kárpótlás. A desszert: női szeszély. Annuska néni csodasüteménye, anyuka liblingje. A világosbarna marcipános réteg ropogósra sült, és hullámzik, mint a dűnék, a habja könnyű és tejfehér, a piskóta meg – nincs benne semmi ördöngösség, hunyorog Annuska néni a plébános úr érdeklődésére, aki egyiket a másik után fogyasztja. Nem győzi dicsérni a háziasszonyt. Mondataiba német szófordulatok keverednek.
Gyula bácsi a poharát emeli: Isten áldja! Terike ezt furcsállja, hiszen miért is kérnénk a Jóistent, hogy külön ügyeljen az atyára. Amikor egyébként is annyifelé kell figyelnie. A világon mindenütt szólongatják. Ő pláne. Ébredéskor, lefekvéskor az első dolga összekulcsolni a kezeit. Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, mondogatja, amikor elalváshoz készülődik, és tulajdonképpen ugyanezt suttogja reggel is, amikor éppenséggel kinyílik a szeme, és anyuka türelmetlenül nógatja, hogy ébresztő. De mit számít egy pontatlanul megfogalmazott mondat, ha a szándék és a szív tisztasága a fontos. Terike meg van győződve erről, és abban is biztos, hogy a Jóisten akkor is megérzi a jó szándékot, ha az ember csak szótlanul fekszik az ágyban, és a plafont bámulja. Talán a kezeket sem kell imára kulcsolni hozzá. Ő azért mindig megteszi, és szorgalmasan könyörög a Jóistennek, hogy vigyázzon anyukára, apukára és Klárira is. Ez mindjárt három ember. Vele együtt négy. Hányan lehetnek még, akik ugyanezt kérik tőle. Hogy lehet ezt bírni erővel. Az vajon elképzelhető-e, hogy a Jóisten figyelme lankad. Vagy annyira kimerül a segítségnyújtásban, hogy egyszer csak nem győzi majd. Vagy, ami rosszabb, elfordul tőlünk. Nem lehet mindig csak kérni. Az atya hálás pillantást vet Gyula bácsira, és ő is megemeli a poharat. Boldog névnapját, Annuska! Gyógyvizet iszik. Kis kortyokban fogyasztja, mintha csak az ízére volna kíváncsi. Annuska néni férje arra, hogy az atya szerint elkerül-e bennünket ez a lassan egy éve tartó téboly. A plébános a második pohár után felel. Aki szurokhoz nyúl, Gyula, szurkos lesz a keze. A suszter a fejét csóválja. De hát nem mi akartuk a háborút. Te biztosan nem akartad, legyint Annuska néni, nyomatékot vetve a megszólításra, amitől majdnem kirobban a nevetés. Marad a feszengő jókedv. Halk kuncogás, duruzsolás, az evőeszközök csilingelő hangja, ahogy Annuska néni szedi le az asztalt. Csakis a barlang sötétjéből áradó világosság lehet hazánk számára a vezéreszme, szólal meg aztán a plébános úr. Mindannyiunk számára, teszi hozzá Annuska néni, és vizet tölt a poharakba. Az atya biccent. Rövid ideig csend lesz. Akkor a plébános úr ünnepélyes hangon közli a lányokkal, hogy hozott nekik valamit. Lehajol a táskájához, előhúz belőle két kis alakú könyvet. Klárié fekete és bőrkötéses, hártyavékony lapokkal, melyek közt sordísz segít majd az eligazodásban, ha a kislány megtanul olvasni. A másik példány igazi, felnőtteknek való imádságoskönyv, celluloidborítással, amelyen Mária mennybemenetele látható: a Nádi Boldogasszony kék lepelben épp elhagyja a földi világot, a feje körül glóriába rendeződnek a csillagok. Terike jól ismeri a történetet a Szűzről, aki a török dúlás idején megjelent a nádasba menekült lakosok előtt, és megígérte nekik, hogy megszabadítja őket az ellenségtől, ha kápolnát építenek a tiszteletére. A templom megépült, a sebek behegedtek, a környék pedig hosszú évszázadokra megszabadult a gonosztól. A plébános úr mindkét könyvecskét kézjegyével látta el.
Későre jár, kislányoknak ilyenkor már ágyban a helyük. Annuska néni búcsúzáskor küldetéses embernek nevezi a plébánost, és szertartásos játékossággal felkéri, hogy tegyen egy kitérőt a Malom utca irányába, kísérje haza a lányokat. Az üvegablakos gangon lóca, az egyiken az Őrszem két példánya hever. Terike felkap egyet. A plébános úr kezet ráz Gyula bácsival, úgy mondja: auf Wiedersehen! Nevetnek. De nem vacsoráznak együtt többé. Hangos zörrenéssel csukódik be a szárazkapu. Sokáig elkíséri őket Hektor panaszos vonyítása. Ballagnak hárman a csillagfényes nyári égbolt alatt, hazafelé.
Terikében csak otthon tudatosul, hogy a piskótára elfelejtett rákérdezni. Anyuka nem haragszik, barackot nyom a szórakozott leány fejére, és miután ágyba parancsolja a nővéreket, még elmesél egy történetet. Tél volt, szakadt a hó, és a plébános úr a sekrestyéből lépett ki, amikor meglátta, hogy odakinn, a templom oldalának dőlve egy koldus hever. Szerencsétlen pára egész testében vacogott, elnyűtt cipőjéből kikandikált a lábujja. A plébános úr lekapta a saruját a lábáról, és felhúzta a kolduséra. Akkor tél volt, most nyár van. Legalább nem fázunk.
Klári már alszik, de Terike szemére még sokáig nem jön álom. Fekszik, tűnődik, szorítja magához az Apor Vilmos úrtól kapott könyvet. Nézné a borítót, Máriát, ahogy a csillagok között az égbe emelkedik, de mindent belep a sötét. Ima nélkül alszik el.
Nem feltételezhető, hogy ennek az apró mulasztásnak bármi köze lehet ahhoz, hogy öt évvel később, nagypénteken Apor győri püspök urat golyótalálat éri, mindjárt három is, amikor a várost felszabadító kiskatonáknak nem szolgáltatja ki a Püspökvárban bújtatott lányokat, asszonyokat. Az Úr könyörületes. Terike, sokadmagával, egy tavaszi misén hall az esetről. Hitetlenkednek, átkozódnak, siratják egykori plébánosukat a németvárosiak. Jóságos ég, mit kell még kibírni. És pont hétfőn, jegyzi meg egyikük, ahogy kilép a templom kapuján, pont húsvét második napján költözött el belőle a lélek.
Megjelent a Bárka 2022/4-es számában.
