Darvasi László
Tóth elvtárs
Tóth elvtárs özvegye márt vagy fél órája topogott a sírok között, amikor belátta, nincs értelme tovább keresgélnie. Nincs meg a férje sírja. Elvitték, ellopták, valami lett vele. A temető gondnoka elővette a nagy, fedeles füzetét, és mutatta, ott kell lenni a sírkőnek, be van jelölve, be van iktatva, Bartáék és a bimbózó korában elhalt Kovács Julika sírja között. De ha azonban nincs ott, akkor az szabálytalan vagy lehetetlen. Tóth István özvegye azt mondta, valószínűleg mind a két jelző helytálló, lehetetlen is és szabálytalan is, a sír nincsen ott, jöjjön vele Béres úr, majd meglátja, hogy nem látja. Hány éve jár ide? Nagyon sok, mondta Barta úr. Volt átalakítás, fölszámolás? Ott, azok a részlegen nem volt. Akkor menjenek. Így is történt, Béres úr sem találta a sírt. Nahát, mondta, és hozzátette, ő már sok sírt gondozott és felügyelt az életében, de ilyen nem fordult elő vele. Ez képtelenség. Tóth Borbálának, aki fölvette a férje nevét, eszébe jutott, hogy ez már a harmadik jelző.
Most mit csináljanak.
Hívják a mentőt?
Inkább a tűzoltókat.
Nem, az nem jó, mit kezd egy tűzoltó egy eltűnt sírral, valaki a múltkor a száraz csokrok közé pöckölt egy csikket, az kemény eset volt. Két fakereszt is lángra kapott. Be kellene tiltani a temetőben a dohányzást. Be, de nem lehet ellenőrizni. A sír nincs meg. Nincs meg. Akkor a rendőrséget hívják! Na, majd pont azokat, a rendőrséget! Van annyi dolguk, épp egy rendesen meghalt, fölboncolt, halálát igazolványokkal tanúsított, elhamvasztott, földbe helyezett ember után kezdjen nyomozást indítani. Nem, nem a halott után nyomoznak, hanem a sírja után. Az nem ugyanaz? Nem ugyanaz. Csakhogy ám Tóth elvtárs volt az utolsó párttitkár a városban! Az már mindegy, ő is csak egy halott a sok száz között.
Így beszélgetett a két ember, ahogy visszafelé tartottak a gondnok házához. Ugatta őket a kutya, mint az idegeneket. Kussolsz, a kurva anyádat. Jöttek el mellettük, dícsértessék. Maguknak is. Mindörökké.
Bartát telefonon hívták, lemaradt.
- Igen, Bécikém, hogyne, Bécikém.
Az asszony lépdelt tovább, nem akart hinni a szemének. Tóth ott ült a kerítés melletti lócán, a lábánál a kannák sorakoztak, az egyik fölborult. Olyan volt, akár egy csendélet.
- Miért nem lett maga inkább magyartanár? – kérdezte az utolsó előtti párttitkár Tóthot egyszer, a november hetedikei ünnepség után, amikor már mind a ketten ittak.
- Bécike, a kurva anyádat, hagyjad már azt a döglött macskát!
Tóth bevallotta az utolsó előtti pártitkárnak, akit Nagybécinek hívtak, hogy soha nem tudott igazán helyesen írni, a kommunistát is rendre komonistának írja, neki valahogy így jön a nyelvére, azaz a tolla hegyére, a kommunista természetellenes, a komonista meg természetes. Mond valamit, mélázott az utolsó előtti párttitkár, és bólintott, majd néhány nap múlva meghalt embóliában. Így lett Tóth a párttitkár, minden elvtárs látta, hogy az utolsó napokban meghitten beszélgettek, és a kommunizmus további ügyes-bajos dolgait az utolsó előtti párttitkár Tóth elvtársra hagyományozta, akiből nem lett magyartanár, bár lehetett volna. Mert az egyáltalán nem igaz, hogy minden magyartanár tud helyesen írni. Tóth elvtárs alacsony, ritkás hajú, fehér bőrű, szelíd ember volt, nem ártott a légynek se, és tele volt nem szűnő, voltaképpen megingathatatlan reménnyel. Egy efféle városban a papra tekintenek így az emberek. Majd meglátja, bátyám, néném, ha győzünk, micsoda világ lesz. Fölemelt fej, fénylő homlok. Ha végleg győz a komonizmus! Az apádnak a faszát,Tóth elvtárs, lesöpörtétek a padlást, a földet bevittétek a közösbe, mondod itten a baromságot. De ilyen vélemény ritkán hangzott el, elég kivételesnek számított, az emberek érdemben nem igen kritizálták a rendszert, és néha volt banán is a boltban.
Minden rendben lesz, minden ki lesz javítva, minden tévedés helyre lesz hozva. A központ támogat, a felsőbb vezetés támogat, a párt irányt mutat.
Tóth elvtárs a rendszerváltás hajnalán, éppen bejelentette megalakulását a helyi kisgazda párt, kérte meg titkárnője, született Sarusi Borbála kezét, aki egy éve röppent ki a közigazgatási főiskoláról, és lám, máris milyen fontos beosztásba került. Tóth elvtárs kérdésére, miszerint lesz-e a felesége, elpirult. Az az igazság, nem nagyon volt előzménye a dolognak. Tóth elvtárs nem udvarolt, nem tett kétértelmű, legalábbis elgondolkodtató megjegyzéseket. Borbála kiment a vécére, amit be is jelentett, rettenetesen pisilnem kell a kérdéstől, Tóth elvtárs, és amikor visszatért, igent mondott. Rázta a kezét. Tóth elvtárs arcára is odaröppent egy hideg, hűs csöpp. Igen, mondta Borbála. Soha nem zavarta a nagy korkülönbség. A következő napon azonban mást is mondott. Félrehívta Tóth elvtársat a pöfékelő kávéfőző mellé, és különösebb kertelés nélkül bevallotta, hogy retteg a férfitesttől. Ezen a Tóth elvtárs elgondolkodott. Az elmélyült gondolkodást otthon is folytatta, miközben a tenyerébe véve nézegette a nemiszervét. Igazán nem tűnt félelmetesnek. Egyszer volt baranyai illetőségű lánnyal, a tatai KISZ táborban, Berta harapott, és két pofont is adott neki, mire Tóth megkérdezte, miért teszi, a lány pedig dohányos hangon azt válaszolta, azt hitte Tóth nézéséből, hogy így szereti. Nem volt nagy élmény. Az ötödik pofon után Tóth fölvette az ingét, és gombolkozni kezdett. Tóth elvtárs egy-két éven belül meghalt, volt áttét is. Egy reggel nem ébredt föl, és a felesége arra gondolt, nem volt képes elviselni a változásokat. Lezárta a szemeket, nem szellőztetett.
Az özvegy már ott állt a lócán üldögélő Tóth elvtárs előtt, és csak annyit tudott mondani, Laci. Tóth elvtárs se mondott sokkal többet, Boriska.
Na jól van, dünnyögte a temetőgondnok, aki addigra odaért, ő már itt felesleges, majd beleszólt a telefonba, megbeszéltük, Béci.
Tóth elvtárs fölállította az eldőlt kannát. Kézen fogva mentek haza. Amíg meg nem halt Tóth elvtárs, így jártak mindenhová, pedig inkább a karba fűzés volt a divat. Öt évvel a rendszerváltás után, tízzel. Sétáltak kézenfogva, nézd már, hogy adja a kivagyit ez a mocskos kominista Tóth, akasztott meg lövetett, és van képe így sétafikálni. Honnan a picsából került ez ide?! Nem a főld alatt eszik a férgek?!
Tóth elvtárs mosolyogva köszöngetett, és néhány idősebb tagtárstól megkérdezte, hogy szolgál az egészsége. Élnek még munkásőrök? Már nem, Laci. Az az igazság, hogy nem mindenki vette jó néven az érdeklődést, de Tóth elvtárs nem kívánt zavarba jönni, akiktől lehetett, bocsánatot is kért. Néhány dolgot elvétettünk. De ki fogjuk javítani. Újragondoljuk.
Bízzon bennünk, elvtársnő.
Higgyen nekünk, elvtárs, és ne a nyugati ármánynak.
A propaganda!
Most, ahogy újra együtt lépdeltek, szemügyre vette a negyedszázada nem látott várost. A fejlődés és a gazdagodás nyilvánvaló volt. A szocialista építési stílus mindig is preferálta az egyszerűséget és a praktikumot. Nem hivalkodni, hanem célratörőnek lenni. A város centrumát régi, úrhatnám polgárházak uralták még az ő idejében is, ezeket a házhelyeket most nagy kockatömbök töltötték be, nyilvánvaló volt a változás. A hatalmas kockák előtt bevásárló kocsik sorakoztak. A parkolókban sok autó várakozott, leginkább modern márkák. Alig jártak az utcán. Akik közlekedtek, kerékpárral, motoros kerékpárral vagy gurulós székkel tették, ez is a nyilvánvaló fejlődés jele volt. A Lenin-szobor eltűnt, valószínűleg renoválják. A nyugati autóknak magyar rendszáma volt, ezt jól megnézte Tóth elvtárs, és jó jelnek tekintette, gazdag és ápolt települést látott, boldog emberekkel, és még kerékpárút is futott a meglepően forgalmas főút mellett. Kínai elvtársak működtették a minőségi ruhaboltokat. Te jó ég, mennyi minden van egy ilyen üzletben, még műfogsor is, de tényleg, Tóth elvtárs nevetett, ahogy kiléptek egy ilyen üzletközpontból. Vett szép művirágot, arra gondolt, jó lesz a sírjára, még a téli fényben is szerte szórja a színeit.
Ekkor botlottak egymásba Bécivel.
Béci az utolsó előtti párttitkár kisebb fia volt, csintalan kisgyerek, kötött macska farkára konzervet is, az nagy mulatság. Most nagy, tagbaszakadt ember, és elég jómódúnak látszott. Milyen vastag az aranykarkötője.
- Bazmeg, Tóth úr, én meg azt hittem, téged eltemettek.
- Elvtárs – jegyezte meg Tóth elvtárs, és intett a feleségének, nem kell közbeavatkoznia, képes kezelni a helyzetet.
Béci hatalmasat nevetett, rengett a tokája, és egyáltalán nem volt ellenszenves. A derű, a nyugalom, a magabiztosság mindig szimpátiát kelt. Egy derűs ember nem akarja bántani a másikat.
- Tóth elvtárs, neked mindig olyan jó kis humorod volt. Mint aki nyusziszart ígér, de csodatököt tol ki. Tudta a faszom, viccelsz-e, amikor viccelsz. Olyan tudósabb fajtaféle vagy, nem? Virágbolt érdekel-e? Nyitok egyet a temetőnél is, de át kéne venni az egész zöldhálózatot. Nem rád gondoltam, de ez isteni sugallat, hogy összefutottunk. Nézzelek már meg jobban. Nem vagy penészes, ugye? Megbízható voltál mindig, szerettek az emberek. Semmi különös dolgot nem kell tenni. Imádkozás után kijön az özvegyasszony, megy haza, te meg bemész a sírhoz, leveszed a virágot, azt még egyszer el lehet adni.
Ezt az eljárást Tóth elvtárs nemigen értette, valahogy hasonlított a tőkefelhalmozáshoz, de önkéntelenül is a háta mögé rejtette a kínai virágcsokrot. Megbeszélték, hogy holnap a Kisvirágban találkoznak, a Kisvirág negyven éve is Kisvirág volt, és most, hogy, hogy nem, Béci volt a tulajdonos. Tóth szája sarkában hamiskás mosolygás játszott. Léptek tovább, és Tóth nem vette észre, hogy a felesége arca elkomorul. De aztán összeszedte magát, és mosolyogva lépdelt a férje karolásában.
- Te most hol dolgozol, Bori?
- A pártban.
- Aha. És mi vagy?
- Adminisztrátor.
Ahogy a hazaérkeztek, Tóth körbeforgott, elnevette magát.
- Itthon semmi se változott.
- Sokat gondoltam rád.
- Mint a mesében! – lelkesedett Tóth.
- Rossz volt nélküled, Laci. Nagyon rossz. Rászoktam a török sorozatokra.
Vacsora közben meghallgatták a híreket. A Kossuth Rádió, Esti krónika. Tóth régi rádiója szólt, a kis Sanyo, amit még a Keravillból hozatott a másodtitkárával, a Kis Ernővel. Él-e még a Kis Ernő? Él, képviselő és bizottsági tag. Kerekes székes egy sztrók miatt. Gutaütés? Most már inkább sztrókot mondunk. Tóth bólogatott. Majdnem elsírta magát. Borbála elővett egy üveg szamorodnit, együtt itták meg, ötször koccintottak. Tóth nézegette a kicsi fehér Kreml tornyocskát, óra is volt rajta. A halála előtt egy nappal megállt az óra.
- Aztán egyszer újra elindult – tűnődött asszony.
- Csak úgy?
- Elemet se tettem bele. Ment néhány évig, most újra áll.
Tóth végig simított az ujjhegyével a tornyocskán, tiszta volt. A környéke is, a kisasztal a régi hamutálcával, a vázával, sehol egy porszem.
- Még mindig rettegsz a férfitesttől? – kérdezte, de nem fordult meg.
- Volt egy udvarlóm, a Somogyi Józsi, tudod, a csirkegyár kereskedelmi összekötője. Egyszer beengedtem a házba. Ő meg két perc múlva lekapcsolta a konyhában a villanyt. Akkor kiszaladtam az udvarra, és fölszólítottam, hogy távozzon. Fölvettem a vasvillát.
- Honnan volt neked vasvillád?
- Akkor vettem, amikor… amikor meghaltál.
- Volt egy szolgálati pisztolyom – jegyezte meg Tóth elvtárs.
- Nem jutott eszembe.
- Megvan még?
- Nem tudom. Talán valahol megvan.
- Nem baj – bólintott Tóth, aki magyartanár is lehetett volna. Végre megfordult.
Sokáig áztatta magát a kádban, régen fürdött. Megvolt még néhány régi ruhája, ingek, nadrágok, a fürdőköpenye. Az ágyban odabújt a felesége mellé. Borbála hatvanéves volt és szűz. Most másodjára sikerült, ráadásul mind a kettőjüknek. Tóth érzett egy kis büszkeséget. Mindennek a kulcsa a kitartás, az ember végtére is nem vaktöltény. Nem játékpuskába teremtették. Kiment az udvarra dohányozni. Egy fiók mélyén talált egy régi Symphoniát, magával vitt egy üveget, vodka lehetett benne. Az asszony utána ment, vitte a két konyhaszéket, a két kis poharat. Ültek, mint két szép szobor, fürösztötte őket a holdfény. Mély és tiszta volt az ég, beragyogta a rengeteg csillag. Mintha egy óriás csillár gyúlt volna föléjük. Tóth régen látta az égboltot. Felettünk is tenger van. Hajók úsznak a magosban, gyönyörű vitorlások, a sötétben sikló madarak halak, a felhők vitorlák, a fák bólogatása sóhaj a világ láthatatlan áramlásában. Ha itt maradhat, majd újra elolvassa a Kommunista Kiáltványt vagy A tőkét. A társadalom megváltoztatja az emberi jellemet. Az emberi jellem idővel, hosszú és türelmes munkával megváltaztatja a társadalmat. Ha a társadalom és az emberi jellem együtt változik, ez a leghelyesebb, akkor a nép, a munkásosztály és a termelőeszközök harmóniába kerülnek, és mindenki, az összes ember a szükségletei szerint él, és a szükségletei szerint is részesül a javakból. Az ember megtanulhatja, mennyi kell neki. A megtermelt javakból mennyire van szüksége. Meg is tanulta. Ez ezen a rövid, hazafelé tartó úton is látszott, megtapasztalta.
- Az a két néger hogy került a városba?
- Holnap kijön a vízszerelő – jegyezte meg Borbála.
- Jól van, jöjjön csak. Kádár elvtárs él még?
- Ellopták a fejét – mondta az asszony. - A sírjából ásták ki.
- Én ezen egyáltalán nem csodálkozom – jegyezte meg Tóth elvtárs. Suhant a szél felettük, mint óriási fátyol, áthunyorogtak szövetén a csillagok. Ó, az idő. A csillag az idő szeme, és az időnek annyi szeme van, ahány csillag ragyog az égen. Az idő látja, mi történt velük. Látja, hogy győztünk. A diadal szép és nagyszerű, nem, nem mámorosodhatunk meg tőle. Nem hullt hiába annyi könny és verejték. Megérintette a felesége kezét. Az ölébe vette. Szorították egymást, most már soha nem fogják elengedni.
Reggel Tóthné kiment a temetőbe. Útközben nem vett virágot, volt nála egy kínai műcsokor. Köszönt Barta úrnak, aki a temetőkapu előtt cigarettázott, várt valakit. Az asszony a sírkőhöz drótozta a virágcsokrot. Nem imádkozott, Tóth elvtárs ateista volt. Kifelé menet éppen megérkezett a teherautó. Pakolták le a faanyagot, már az ácsok is várakoztak. A férfiak dolgoztak, az asszony a közelben állt, félrebillent fejjel figyelte őket.
A picsába, Karcsi, rám baszod az egészet. Nem kellene messze cipelnünk a hulládat. Emeljed már, bazmeg. Jön a Béci, és szétkúrja a segged!
Béci autója varázsszóra meg is érkezett. A férfi kiszállt a BNW-ből. Nem vagytok kész, faszszopók?
Borbála akkor a mattfekete temetői retiküljét kikattintotta, és elővette a pisztolyt. Szép fényes jószág volt, csillogott a mini Makarov. Kibiztosította, ahogy Tóth elvtárs tanította neki régen, nagyon régen, és egyenesen a férfiakra tartotta.
- Tessék azonnal sorba állni. Maga is, Barta úr.
A férfiak nem mozdultak, igazuk is volt, ki tud ilyenkor akárcsak pislantani is.
Az asszony ekkor a földbe lőtt, a dörrenés messze visszhangzott, a közelből galambok röppentek föl, vonyítani kezdett Barta kutyája.
- Te jó isten - szólt halkan az egyik férfi, és már sorba is álltak.
- Családunk van, kérem.
- Borika drága, ne csinálja ezt!
- Térdeljenek le, átkozottak. Mindenki! Földre! – hadonászott a pisztollyal az asszony. Béci elővett egy zsebkendőt, leterítette, arra térdelt. Hat mocskos szájú férfi. Az egyik városi képviselő. Az egyik apja volt az utolsó előtti párttitkár, most meg aranyláncban majomkodik.
Közelebb lépett, de bármelyiket lelőhette volna.
- Így beszélnek otthon is? Ez lett a stílus?!
Senki sem válaszolt, úgy értelmezték, hogy nem is kell.
- Kérdeztem valamit!
- Nem – mondta erre valamelyik.
- De még hazudnak is, mintha olvasnák. Gyülevész népség. Így beszélnek, így mondják, se becsület, se tisztelet. Ezt hallja a gyerek otthon. Mocskos szájúak! Tudjátok, ki vagyok én?
A férfiak hallgattak, Béci homlokán lassan csorgott az izzadság.
- Tóth elvtárs felesége, Boriska néni.
- Pontosan. Az én férjem magyartanár is lehetett volna! Igaz, Béci?
- Igaz.
- Az apád is mondta.
- Igen, az apám is ezt mondta.
- Ha még egyszer ocsmány szót hallok, lelövöm az illetőt. Mint a kutyát. Megértették? Nem értem! Hangosabban!
- Megértettük – morogták a férfiak.
Az asszony végre eltette a fegyvert, és indult hazafelé, néha visszanézett. A férfiak szótlanul pakoltak, bazmeg, ez nem igaz. Meg ne szólalj, visszajön. Barta és Béci azon tanakodtak, hogy hívják-e a rendőrséget. Mégiscsak fegyver van nála, bazmeg. Béci a temető félé nézett.
- Ráadásul drótozza a művirágot, bazmeg.
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.
