Mesterházy Balázs
Mediterráneum-jegyzetek
„Az olyan tengereket is ismerjük, amelyeket soha meg nem látunk, és amelyekben soha meg nem mártózunk.”
(Predrag Matvejević)
(5)
Krk-ön a teraszunk a tengerre nézett. A kis öbölben néhány csónak, vitorlás, színesen imbolygó bóják. A partra, egészen a vízig, árnyékot borítanak a kabócás, cserregő fenyőfák. Az öbölhöz kis út visz le, ezt látni a teraszról, ez adja a bejáratát az alkalmi strandnak. Mindig azt akartad, hogy teraszunk legyen, a vízre nézzünk, és szóljon a zene. Kipakolunk reggel az asztalra, víz, bor, füge, abból pálinka is: rakija smokve. A szomszéd utca végében lévő kis pékségből reggelire burek. Én a sajtos-túrósat szeretem, te inkább a húsosat. Joghurttal. Mindenkinek máshogy. A kredencben talált tarka porcelánban olivát is rakunk ki mellé. Nem szólunk, eszünk. És szól a zene és lecsukod a szemed és az arcodon látom a fényt, a halandó lét végtelenségét. Szemben, az öböl másik oldalán Malinska, légvonalban két, talán három kilométer. A parton sem több ötnél, hatnál. Kicsit távolabb, balra fordulva, a tengertől fátyolos levegőn keresztül látom remegni Rijekát. Mediterrán teraszon lenni, ott tölteni az időt, az lakozás. Teraszozva lakozik az ember. Mondjuk. Létmód ez, elidőzés. Az idő töltésének, a véges idő kitöltésének, az élettel, az annak végességével való eltelés formája. Erre mondtuk azt egyszer, inkább csak ironizálva, hogy a terasz filozófiája. A terasz jól körülhatárolt tér. Szélei tiszták: kezdet és vég. Akár az élet. Játéktér. Ahol megtörténhetnek a dolgok. Az élet allegóriája, ahogy azt egyszer csak belemondod a csendbe. És akkor mintha hirtelen meglebbenne a mozdulatlan levegő. A tenger felől fuvallat jön. A terasz mozdulatlanság és történés. Imbolygó hangulat. Az árnyékban ülve is elérhető fény. Visszahúzódás és kiemelkedés. Itt, ennél a pontnál felállsz. Kifújod a füstöt a víz felé, megpördülsz a tengelyed körül, csinálsz még néhány apró mozdulatot, a karjaidat széttárod, úgy mutatod, hogy ez van, itt élünk. Körülhatárolt, minden további összefüggésből kimetszett tér. Baudelaire csarnokot mond. Azt mutatod, hogy körénk most pont az épül. Színpad, elszigetelt tér ez. Nincsenek rajta túlnyúló ismeretek, következmények, következtetések. A pillanat színpada. Átmenetiség. És az erről való megfeledkezni tudás. Itt sóhajtasz egyet, mosolyogsz, már megint, aztán leülsz, és megtörjük a frissen sült burek héját.
(6)
Ahogy ott ültünk, és néztük a tengert, a teraszon, és éppen elkezdtük a széles, remegő sós levegőben a reggelt, egyszer csak, az alattunk elfutó mirtuszbokrokon túlról, a kis utcácskáról néhányan bekiabáltak, horvátul kérdeztek. Én nem értettem, te sem, de az akkori barátnőd, félig horvát, fordított. Így derült ki, az iránt érdeklődnek, nem vagyunk-e montenegróiak vagy splitiek. Nem igazán volt világos, hogy miért kérdezik, mégis, kinek és miért fontos ez, de mosolyogtak, úgy várták a választ. Mint akik valami homályos, fontos ünnep reggelén várnak az ajándékra. Mondom, soha nem láttuk korábban őket. Egyszerűen csak megálltak, kicsit tanakodtak, és felkiabáltak. Mivel mi nem értettük a kérdést, már ezzel feleltünk is rá: nem, nem vagyunk azok, hiába, mitagadás. De te kérted, kérdezzük meg, mégis miből gondolták, hogy esetleg azok lehetnénk. Ők erre azt válaszolták, hogy napok óta figyelnek minket. Ahogy minden reggel kiülünk a teraszra. Reggelizünk, töltünk a poharakba, aztán végteleneket beszélgetünk, és nem mozdulunk. Hogy még délután is ugyanott vagyunk, egy helyben, ahogy elkezdtük. Hogy micsoda lassúság, mondhatni, nyugalom van a ritka mozdulatokban. És hogy Horvátországban köztudott, csak a splitiekben és a montenegróiakban van efféle, ekkora lustaság. Nem hibaként értve mindezt, hanem és leginkább talán a világhoz való viszonyulás formájaként. Lehet tehát anélkül kirándulni egy másik létezésbe, világba, hogy tennénk akárcsak egy lépést is. Mondom elgondolkodva, és magam elé veszek a tálból egy fügét. Mielőtt beleharapok, vörösborba mártom.
(7)
Az éjszakai vonattal érkeztünk meg Splitbe. Én Budapestről mentem, te a Garda-tó mellől, Rijekán keresztül. Éjszaka kettőre értünk Ogulinba, ahol felszálltál. Elraktam neked egy üveg vörösbort, hogy ha esetleg innál, legyen. De te egy kivájt kókuszdióval a kezedben érkeztél, vigyorogva, és azt mondtad, valami akvaparkban vetted a Garda partján, igazi kókusz volt, a saját levével, benne szívószál. Miután kiittad a kókuszvizet, nem akartad kidobni, magaddal hoztad. Aztán ezt töltetted fel fröccsel az ogulini restiben. Éppen zártak volna, de – így mondtad – még pont becsúsztál utolsó vendégnek. A személyzet majdnem összecsuklott a nevetéstől, amikor a kókuszt felraktad a pultra, és kérted, hogy gemisttel töltsék tele. Az eltett vörösbort így csak hajnalban bontottuk meg, már Kninhez közeledve. Aludni nem akartunk, eldöntöttük, megvárjuk a vörösen felfelé kúszó napot. Kidugtuk a fejünket a sós szélbe, megbolondulunk, lehunytuk a szemünket, és faltuk a pillanatot, hogy elkezdődik, hogy újra a miénk, hogy van ilyen világ. Reggel korán, ahogy leszálltunk Splitben, a fülledt, dalmát mediterrán levegő aztán úgy szakadt ránk, mintha párából szőtt leplet borítana a fejünkre valami kacagó, rendetlen isten. A sós, vibráló levegőben ott rezgett a pályaudvar mellett az öböl, a híres sétány a pálmasorral és a kikötő. Még csak most érkeztünk, de már tudjuk, hogy amikor újra itt leszünk, már visszafelé, majd alig látunk a szemünkbe szökő könnytől. Hogy vége lett megint. Már előre múlt ez a megszokhatatlan jó, ez a tengerkék, elnyíló, vízbe vesző égbolt. Ahogy ott álltunk, csak annyit mondtál, hogy nekünk mindez mindig is csak örökvolt. Már akkor szeretnénk újra visszatérni, amikor még épp’ hogy csak megérkeztünk. A levegőben elér a hajókból fröcskölő benzinszag.
Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.
