Szőcs Margit
Teodóra
A vásár kitárta kapuit.
Teodóra régóta várt erre a napra. Mire a platánfákkal övezett bejárathoz ért, már széles tömeg hömpölygött körülötte, mely úgy ragadta magával, mint tengerparti hullám a homokban hagyott játékszert.
A pultokon szemet bűvölően tarkállott a sokféle áru. Teodóra a finom illatokkal csalogató lacikonyhák, kürtőskalács- és lángossütők hosszú sora után, a tér szögletében egy rögtönzött színpadot pillantott meg, melyen éppen elkezdődött az előadás. Abbahagyta a nézelődést, és leült a közönségnek felállított székek első sorába. Olyan átéléssel adta át magát a színpadi látványnak, hogy nemsokára már nem is néző volt, hanem a történet megannyi szereplője.
A darab végén váratlan fordulatot vettek az események. A főszerepet alakító színész bejelentette:
‒ Kedves nézőközönség, kérjük, maradjanak a helyükön, a műsor folytatódik. A második részben ajándékként szereprögtönzést mutatunk be, ehhez egy bátor lányra van szükségünk.
Teodóra felpattant a székről, és felszaladt a színpadra.
‒ A történet egy hajótörést szenvedett halász csodálatos megmenekülése – mondta a színész a lánynak. ‒ A részletek kitalálását rád bízom. Én leszek a halász, te pedig minden egyéb, ami a cselekmény bemutatásához szükséges. Kezdhetjük is.
Teodóra ijedten pislogott, de hamarosan varázslatos, addig ismeretlen erők, érzések fakadtak benne, melyek úgy diktálták szerepét, mozgatták testét, beszéltették, mintha addigi életét a színpadon töltötte volna. Szélvihart kavart, égzengésként dübörgött, tengerként morajlott, hullámokkal dobálózott, addig tombolt, pusztított, amíg összetörte és elsüllyesztette a halász csónakját. Miután kiőrjöngte magát, lecsillapodott, és sugárzó napként ragyogott a csónakja romjaiba kapaszkodó hajótörött felett. A következő pillanatban már sellőként bukkant fel a víz mélyéből, partra segítette a fiút, összeszedte a csónak maradványait, és nyálával összeragasztotta. Végül a halászra nevetett, és eltűnt a vízben, a halász pedig azóta is csak azt a kedves arcot beragyogó nevetést keresi a tengeri napfelkeltékben.
A szereprögtönzésnek az előadásnál is nagyobb sikere volt. A színészek körülvették Teodórát, a rendező őstehetségnek nevezte, felajánlotta, hogy felveszi a társulatba. Még ott, helyben leszerződtette a következő színházi évadra.
Teodóra a sikertől elvarázsolva folytatta a nézelődést. A közelben egy maszkárus kínálta faágakon csüngő alkotásait.
‒ Tessék, tessék! Minden darab egyedi kézimunka – biztatta a bámészkodó lányt.
A maszkarcok között voltak sírók, nevetők, bánatosak, tűnődőek, kópék, csodálkozók, gonoszak, viccesek, mulatságosak. Teodóra hangosan nevetett az utóbbiakon.
Ekkor az árus a lány mellett termett.
‒ Csodálatos! – mondta elragadtatva. – Nem láttam még ilyen nevetést! Ilyen mindent betöltö ragyogást! Engedd meg, hogy megfessem. Nem kívánom ingyen, meghálálom – kérlelte a maszkárus.
Teodóra nem volt hiú. Nem értette, mi különöset talál az árus a nevetésében. De nem firtatta a dolgot, modellt ült a maszkművésznek.
A férfi gyorsan dolgozott. Hol tágra nyitott, hol öszeszűkített szemmel tanulmányozta a nevető Teodórát, miközben jobb keze sebesen bánt az ecsettel. Amikor elkészült a művel, a lány látta, hogy nem akárkivel van dolga: a kartonról visszanéző arcban magára ismert.
‒ Hát akkor jöjjön a háladíj – szólalt meg a maszkárus, és két, ökölbe szorított kezét Teodóra felé nyújtotta. – Válassz! – mondta.
Teodóra nem várt semmi fizetséget. De élvezte az újabb kalandot, és lecsapott a kinyújtott bal ökölre.
‒ Gondolhattam volna, hogy nem elégedsz meg akármivel – mondta az árus sokat sejtető mosollyal. – Legféltettebb kincseimre esett a választásod. De nem sajnálom tőled. Gyere, megmutatom őket – hívta a lányt, és felnyitotta a széke mellett álló, faragott láda tetejét.
Teodóra kíváncsian nézett a ládába. Arcára csalódás ült ki: a láda tele volt lim-lomnak tűnő, hártyaszerű anyagdarabokkal.
‒ Tudod, mik ezek? – kérdezte az árus, szemét a lányra villantva.
Teodóra nemet intett a fejével.
‒ Maszkok – mondta az árus.
A lány a faágokon lógó alkotásokra mutatott.
‒ Azok ott a maszkok – mondta. – Ezek varrodákban összesepert, hulladékanyagoknak látszanak.
‒ Tévedsz. Nézd csak! – mondta az árus, és kivett egyet a halom tetejéről, hogy az arcára simítsa.
Teodórát megdöbbentette a látvány. Egy teljesen más, idegen arc nézett szembe vele. Gyanakodva fürkészte az átváltozott férfit.
‒ Ne félj! – nyugtatta az árus. – Nincs ebben semmi ijesztő. Születésünk óta rengeteg maszk képződik az arcunkra. Bár némelyek azonosnak tűnnek, ha jól megfigyeljük, nincs két egyforma közöttük. Sokat tanulmányoztam őket, amíg megtanultam bánni velük. Rájöttem, hogyan lehet levenni, föltenni, vagy éppen előhívni őket.
‒ Levenni? Fölvenni? Előhívni? – képedt el Teodóra.
‒ Igen, jól hallottad. Megmutatom, hogyan csinálom – mondta a férfi, és hozzálátott maszkjai levételéhez.
A lány elhűlve nézte, milyen könnyedén, simogatásszerű kézmozdalattal vette le arcáról a maszkjait. A levett maszkok épp olyan hártyaszerűek voltak, mint a ládában levők. Amikor az árus saját, először felsíró csecsemőarcánál tartott, Teodóra felkiáltott:
‒ Elég! A többit nem akarom látni!
Az árus bűvészi ügyességgel helyezte vissza levetett képmásait.
‒ Kinek a maszkjai ezek itt a ládában? – törte meg a csendet Teodóra.
‒ Az el nem játszott szerepeké. Meglásd, illeni fognak hozzád – mondta az árus. ‒ Gyere, simítsam az arcodra őket.
Teodóra nem tiltakozott. Hagyta, hogy történjék, aminek történnie kell. A művész óvatosan leválasztotta a lány legfelső, leheletfinom arcrétegét, és helyébe rakta a ládában levő valamennyi maszkot. Amikor az utolsót is feltette, letakarta őket az eredetivel.
Teodórának úgy tűnt, hosszú évek teltek el a vásárba érkezése óta. A maszkokkal együtt új, addig ismeretlen érzések költöztek belé. Egyszerre örült és aggódott a történtek miatt. Miután elvált az árustól, vásárolt egy zsebtükröt, és belepillantva megnyugodott, hogy feltűnés nélkül hazamehet, nem látszik rajta semmi változás.
A következő években Teodóra hálásan gondolt a maszkművészre. Meg akarta keresni, hogy elmondja neki, mekkora hasznát vette az ajándékának. Sorra járta a vásárokat, kérdezősködött róla, de senki nem hallott felőle. Mi több, a hajdani vásár szervezői sem emlékeztek rá, pedig a kedvéért előkeresték az árusok listáját is.
Ettől kezdve Teodóra az átváltozásba költözött. Volt gyógyító érintés, lobogó tűz, hűsítő szél, ringatás, zsibongó gyerekszoba, imacsönd, harangkondulás, ablakon lecsurgó párakönny, fényre riadó bogárszem, adventi várakozás, vitorla ívű mosoly, kagylóban szendergő gyöngyhomály…
Már majdnem minden maszkját megismerte, csak egy volt még hátra. Sokáig halasztotta a használatát, mintha érezte volna, hogy valami alattomos pusztítás rejtőzik mögötte.
Egy reggel határtalan kíváncsiságában összeszedte minden bátorságát, és előhívta a félelmeteset, mert a teljességre vágyott, minden akart lenni. Így szegődött hozzá a betegség. Ez a maszk abban is különbözött a többitől, hogy ragacsos volt, makacsul tapadt, és szívta az erejét. Évekig küszködött vele, mindent megpróbált, hogy lekaparja magáról. Csakhogy ha az egyik felét sikerült is lehámoznia, amíg a másikkal bajlódott, az előző visszaragadt.
Aztán egy nap elhatározásra jutott.
‒ Beszélnem kell a színészekkel! – jelentette ki, és utolsó erejét összeszedve elindult, hogy megkeresse a társulatot.
‒ Ajándékot hoztam nektek – mondta, amint rájuk talált.
Eléjük állt, mintha a színpadon lenne, és az árustól látott elegáns mozdulattal sorra lefejtette arcáról a maszkjait, míg nem maradt belőle más, csak a ragyogás.
