Czeiner-Szűcs Anita
Banyaverda
Állt a parkolóban egy piros Fiat. Nem tűnt különlegesnek. Rozi, a fiatal boszorkány pont ezt szerette benne.
– Végre valami átlagos – mondta, amikor kinyitotta az ajtaját. Nyit és zár. Nyit, zár… Jó játék! Rozit megnyugtatta a tudat, hogy ehhez nem kell varázslat, az ajtó hókuszpókusz nélkül is működik. Nem úgy, mint a tűzhely a konyhájukban, ami magától főzni kezdett, ha Rozi megéhezett. Nem is úgy, mint a szappan a fürdőszobában, az addig csúszkált a tenyerében, amíg az összes bacilust el nem kergette a kezéről. A banyalakásában minden különleges volt. Rozit mégis fárasztotta a sok bűbáj, szeretett volna olyan egyszerűen és önállóan élni, mint például a szomszédjukban Csabi, aki este sokszor magának főzött vacsorát.
Rozi a nénikéjétől örökölte a járgányt. Náni néni is épp ennyi idős volt, mint most ő, amikor a családi banyahagyomány szerint megkapta a verdát. Náni azonban a seprűnyélen repülés bajnokaként ki nem állhatta a közúti forgalmat, nem tanult meg vezetni. Ezért jobb híján könyvtárnak használta a Fiatot, az anyósülést meg olvasófotelnak. A pohártartóba csúsztatta kedvenc illatgyertyáját, így a kocsi ötven méteres körzetében is érezni lehetett az orrfacsaró ánizsszag kipárolgását. Rozi szerint ez méltatlan egy autóhoz, így amikor születésnapján a nénikéje a házuk előtti parkolóba reptette a Fiatot, az ünnepelt egyik első dolga volt, hogy kihajítsa onnan a gyertyát, szobája polcára rendezze az autóban tárolt könyveket, majd portalanítson. Fél nap sem telt el, és a négykerekű újra a régi volt.
– Így mindjárt más – tette csípőre a kezét a boszi elégedetten a pakolás után. Elhatározta, hogy felavatja a Fiatot, ő bizony kirándulni megy a piros verdával.
Beült az autóba. Magára csukta az ajtót. Markába fogta a slusszkulcsot. Behunyta a szemét, ahogy varázslás előtt szokta. Azt kívánta, induljon be az autó, brümmögjön a motor, ám a Fiat meg sem moccant. Makacsul állt egyhelyben. Rozi újra behunyta a szemét. Megint elmormolta a kívánságát, de ezúttal sem járt sikerrel. Puffogva csapta be a járgány ajtaját.
– Kulcs nélkül nem fog menni – kiabált oda a lógó orrú boszorkánynak az apukája.
Rozi szeme felcsillant.
– Hát persze – csapott a homlokára. – A kulcsot el kell fordítani a zárban.
A motor végre felbőgött.
– De hogyan tovább?
– Jo-go-sít-vány – szótagolta lassan és érthetően Rozi apukája.
– Jo-go-sít-vány – ismételte a boszorka, hátha a Fiat ettől elindul. Nem ez lenne az első eset, hogy az apukája varázsigét súg. – Jo-go-sít-vány, jo-go-sít-vány, jo-go-sít-vány – mormolta Rozi csukott szemmel, ritmusra, újra és újra, mígnem belegabalyodott a nyelve. – Go-jo-sít-vány – nyögte ki végül, de hiába. A verda mozdulatlanul csillogott a nyári napsütésben.
– Ez nem varázsige, hanem a megoldás – hajolt be kuncogva az ablakon Rozi apukája. – Ahogy másoknak, úgy neked is autós iskolába kell járnod, ha vezetni szeretnél. Nem nagy ügy. Amint teljesíted az előírt vizsgákat, megkapod a vezetői engedélyed. Azzal te is igazi sofőr lehetsz, mint bárki más. Hallottad, hogy tegnap a szomszéd Csabi is beíratkozott?
– Nem szólt még – dünnyögte Rozi, és kihúzta az autókulcsot a zárból.
A boszorka izgatottan várta a másnap reggelt, már nyitáskor ott toporgott a Gázpedál autósiskolánál.
Életében először elfeledkezhetett a varázslatokról, olyan dolgokról tanulhatott, amikhez nem kellett hókuszpókusz. Csabival együtt biflázták a közlekedési szabályokat. Tekerték a kormányt, csikorgatták a kéziféket, égették a kuplungot, bőgették a motort.
Itt azonban semmi sem ment varázsütésre. Rozi az egyik órán, amikor tolatni tanult, hátramenetben nekiütközött egy fának. Ó-ó! Reccsenve tört le a baloldali visszapillantó tükör.
– Hogy lesz ebből jogosítvány? – sóhajtott Rozi.
Arra gondolt, milyen egyszerű lenne, ha varázsigékkel megkönnyítené az órákat. De amikor elképzelte, hogy csal, szégyenében rögtön a háta mögé dugta a varázspálcáját.
– Varázstalan Fiathoz varázslat nélkül megszerzett jogosítvány dukál – szögezte le.
– Ilyen balesetek bárkivel előfordulhatnak. Holnap majd jobban megy – vigasztalta barátját Csabi.
Rozi és Csabi szorgalmasan gyakoroltak tovább. Egyre rutinosabban vágódtak a kormány mögé, és őszre megtanultak vezetni. Addigra a közlekedés szabályai meg a rettegett parkolás is a kisujjukban volt.
Eljött a forgalmi vizsga várva-várt napja is. A boszorka biztos volt a sikerben, másnapra kirándulást tervezett. Elhatározta, hogy felavatja a Fiatot. Ő vezet majd az oda-, Csabi a visszaúton.
– Állj! Későn fékezett a piros lámpa előtt, és figyelmen kívül hagyott egy stoptáblát is. Adja át a volánt az oktatójának, ön megbukott. A következő vizsgán találkozunk – közölte a vizsgabiztos a boszorkával szigorú, gépies hangon.
Ez nem egy rossz álom, Rozi tényleg megbukott.
A boszorka a tanulóvezető autóban még tartotta magát, de amikor a parkolóban, a piros Fiat mellett meglátta a büszkén integető Csabit, sírva fakadt.
– Nem sikerült. Megbuktam – szipogta.
Csabi, aki elsőre teljesítette a vizsgát, hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Te viccelsz – hüledezett.
– Nem. Nem vicc. Huss az álmaimnak – zokogta az ifjú banya.
– A következő alkalommal sikerülni fog. Gyere, üljünk be a Fiatba, ott majd megnyugszol – unszolta Csabi.
– Még nem is mondtam: gratulálok a jogosítványhoz. Igazán jó sofőr vagy. Te ülj a kormány mögé. Vigyél el egy körre a Fiattal – kérte Rozi, de Csabi ellenkezett.
– Á, nem! A Fiat a tiéd, és te fogod először vezetni – mondta határozottan az anyósülésről.
– Varázslat nélkül nekem semmi sem sikerül – törölgette a könnyeit Rozi.
– Tudod, van, aminek később érik be a gyümölcse. A barackfánkon például minden évben illatosak a virágok, de csak kétévente mosolyog rajta barack – mesélte Csabi.
Rozi végigsimított a műszerfalon, és megfogadta, nyavalygás helyett pótórákat vesz.
Nem kellett sokáig várni, a következő vizsgát már hiba nélkül teljesítette!
– Gyerünk, Rozi! Ott a Fiat. Mutasd meg nekik, mit tudsz! – kiáltotta a gratuláló koccintás után Csabi.
Beültek a Fiatba. A boszorka elfordította a kulcsot a zárban. A motor brümmögve jelezte, hogy menetkész. Bekapcsolták a biztonsági öveket, aztán rögtön a rádiót is. Rozi feltekerte a hangerőt, és le az ablakot. Beletaposott a gázba, a Fiat pedig végre elindult. Gyorsabban suhantak az úton, mint bármikor, amikor Rozi seprűnyélen szállt Nánival a város felett. A zene dallamára együtt kiabálták a menetszélbe: itt jön Rozi, az első banya, akinek jogosítványa van!
A királynő kutyái
Álmos szürkeség ölelte körbe kora reggel a palotát. Eső és köd kint, nesztelen komorság bent. Csak a szokásos. A nap koreográfiája is az unalmas rend szerint indult. Míg a koronás fők nyújtóztak puha takarójuk alatt, s lustán ásítozva kikeltek az ágyaikból, a komornák és a többi szolgáló már egy órája tüsténkedett. A kukta és a séf keze alatt is égett a munka: csillogtak az ezüst étkészletek, főttek a tojások, pattogtak a pirítósok, és készült a királynő kutyáinak eledele is.
Erzsébet királynő reggeli rutinja szerint elsőként szeretett corgijai szobája felé vette az irányt. Megnyugtatta, ha ellenőrizhette kedvüket és bundájuk aranyló csillogását. Az izgága ebek rendszerint az ajtóban toporogva várták a gazdájukat, hegyezték denevérfüleiket, mikor nyit már be a királynő. Aznap azonban, amikor a brit uralkodó keményített gallérú, csontszín hálóköntösében benézett a kutyaszobába, Susanna és Sandy csak feküdtek borszín bársonypárnáikon. A két életvidám corgi most bágyadtan lógatta az orrát.
– Kiskutyáim! – csapta össze kezét a királynő. – Ki jön a mamához? – csalogatta őket fejhangon.
Ám az ebek csak kedvetlenül és komótosan fészkelődtek.
A királynő nem sokáig gondolkodott, napirendjét sutba dobva az ebekhez szaladt, és pánikszerűen ölébe húzta kiskutyáit, egyszerre a kettőt. Tudta jól, mi a baj. A tegnapi bál miatt kimaradt az esti közös sétájuk. A corgik duzzognak. Vezekelnie kell. Mintha csak kisbabák lennének, aggódva simogatta és ringatta őket, mígnem Susanna és Sandy lassan egyre jobb kedvre derültek.
– A szentekre, végre! Ilyenkor jobban megijesztetek, mint amikor minisztereimről kiderül, alkalmatlanok feladatukra – sóhajtott fel a királynő.
Kihasználva a fesztelen helyzetet, játszani hívta kedvenceit. Pattogó labdáikat gurította eléjük újra és újra, mire ők csaholva kergetőztek a szobában. Óriási füleik egymásba akadtak, így néha szem elől tévesztették a labdákat, ugráltak és kajlán rázták fejüket. A királynő a jeleneten minden egyes kör után egyre jobban kacagott.
– Hihihi! – hallatszott. A felszabadult nevetés betöltötte a folyosót, s visszhangzott az aranyozott képkereteken. A visszafogottságáról híres uralkodó teljesen megfeledkezett magáról meg a szigorú udvari etikettől is.
– Kész a reggeli, itt a finom „corgikása” – nyitott be hirtelen a nevetéstől hangos szobába Mary, a kutyák komornája. Nem számított rá, hogy az uralkodó még a corgikkal van, hiszen ilyenkor már régen a reggelizőteremben tartózkodik. A komorna meg se mert moccanni a meglepetéstől. Az uralkodó jókedvében kikapta az ezüst tálakat a kezéből, és saját maga szolgálta fel a reggelit kiskutyáinak, akik hangos lefetyeléssel adták a jelenlévők tudtára, mennyire ízletes minden falat. Mary még sosem látta ilyen önfeledtnek a királynőt. Meglepetésében az ajtót is elfelejtette becsukni. Susanna és Sandy pedig mintha csak erre várt volna, kifutottak a folyosóra, szlalomozva a lovagi páncélok háta mögött, le a lépcsőn a téli kert felé.
A királynő pedig utánuk. Úgy, ahogy volt, tipegve szaladt kedvencei után, lobogott utána a hálóruha.
– Susanna, Sandy, várjatok meg! Hihihi! – kiáltotta cérnahangon, s gurgulázó nevetésétől visszhangzott a palota.
A személyzet és a királyi család tagjai még sosem voltak tanúi hasonlónak. Csodálkozástól eltátott megnyúlt szájukban akár az őszi légy is könnyen ki-be repkedhetett volna.
A virágoskert bejáratánál a királynő utolérte boldogan kergetőző corgijait, s a rózsaágyást rendezgető kertész nyakába borult.
– Én annyira szeretem ezeket a kutyákat! – sóhajtotta a megrökönyödéstől megkövült kertész fülébe, majd pihegve legyezgette magát. Akkor vette csak észre, hogy ma még fel sem öltözött. Papucsban, hálóruhában, csapzottan, a futástól kipirulva és éhesen nézett körbe.
Addigra már köré gyűlt az egész udvar, s kerek szemekkel bámulták őfelségét, aki csak ennyit tudott mondani: – Oh, excuse me!
(Czeiner-Szűcs Anita portréját Benkő Patrícia készítette.)
