Dér Adrienn
Mindenkinek kell egy csigaház
Messze innen, a térképen is túl, olyannyira messze, hogy arról már az útikönyvek sem tesznek említést, létezik egy varázserdő. Annak a legelvadultabb, leglakatlanabb, legtrombitamadár-csicsergősebb szélére rakták le otthonaikat a csigaházas medvék, mészkőfallal, csigalépcsővel meg minden mással, ami egy csigaházhoz dukál. Ezek az épületek születésüktől fogva velük nőttek, és néha, amikor úgy gondolták, pár fűszálnyival vagy akár egy egész dombbal arrébb araszoltak házastól-medvéstől. Az egyik ilyen araszoláskor esett meg az eset. Azaz a kő a házra.
Zsurmó éppen beköltözött az egyik lombkorona alá. Szép, árnyékos hely volt, mondhatni, királyi. Zsurmó elégedetten törölte gyöngyházfényesre a háza falát, és büszkén szemlélte: gyönyörű otthon, takaros, a legszebb.
Fölötte ugyanekkor, a levelek és az ágak rejtekében a lombhullató-szőrű mókusok tanácskoztak az idei lombhullatásról, amikor is az egyiknek egy elfojtott tüsszentéstől egyszeriben az összes szőre kihullott, pontosan az alattuk lengedező hintakőre. A kő sokkal korábban került oda – egyszerűen odasodorta a szél –, azóta hintázott ott, és minden bizonnyal a környék látványossága lett volna, ha bárki is tudott volna az ottlétéről. Egy vékonyka ágon ült, a leeséstől pedig mindössze egy pókháló tartotta meg. Csakhogy a pókháló egy egész mókusnyi bundát ráadásként már nem bírt el. Elszakadt, a kő meg egyenesen Zsurmó otthonára pottyant. A mészkőfalak ripityára törtek alatta.
A többi medve ijedten csapott magára ajtót, ablakot, zsalut meg ami még zárható volt a házon. Látni sem bírtak efféle szörnyűséget! Egy picit arrébb is araszoltak, mintha a kő továbbpattoghatna.
– Az otthonom! A szép, csodálatos otthonom! – Zsurmó medvényi könnyekre fakadt.
Senki sem sietett a vigasztalására, nem tudták, mit mondhatnának. A csigaházak egyes részei ugyan időről-időre cserélődtek, de a ház maga nem nőtt újra, ha a csigavonal egyszer megszakadt. Itt pedig ez történt.
Zsurmó hetekig, hónapokig magába roskadva élt, hol itt, hol ott: ahova kevésbé esett az eső vagy fújt be a szél, ahol a legvastagabban dudorodott a lombhullató-mókusszőr, ami alá bevackolhatta magát a hideg elől.
Aztán egy nap az egyik tehetősebb medve, amikor éppen semmi tennivalója nem akadt, odapisszegett egy másiknak.
– Pszt! Hallod-e, ez így nem járja! Nem hagyhatjuk egy társunkat így magára. Valamit tennünk kell.
– De micsodát? – brummogta a másik, miközben macskamézet kapart le az egyik fa törzséről.
– Az én házamon hamarosan cserélődnek az ablakok, a kihullottakat szívesen odaadom neki. Ez jutott eszembe – mondta az első medve kissé bizonytalanul.
Meglepetésére az ötletére többen is felkapták a fejüket.
– Én épp készültem kiverni az egyik falat. Túl sokat falatoztam a nyáron, kissé szűkös lett benn a hely – szólt oda egy harmadik.
– Nekem a kémény középső ötöde kezd elmászni – jegyezte meg egy negyedik.
Kiderült, hogy mindannyiuknál akad valami, amitől meg tudnak válni, talán csak egy kis apróság, de összerakva egy egész ház kijöhet belőle.
Lelkesen vágtak hát bele az építkezésbe. A végére már csupán egyetlen oldalfal hiányzott, de némi töprengés és pár elvetett ötlet után ezt is sikerült megoldaniuk: összeszedegették Zsurmó régi csigaházának darabkáit, majd macskamézzel, illetve fenyőgyantával mozaikfallá ragasztották össze.
Kidíszítették, tettek bele mindenfélét: saját kezűleg gyártottak bútorokat, festettek csigavonalas tájképeket, kötöttek meleg takarókat, mígnem készen állt a beköltözésre. Kicsit szedett-vedett lett ugyan, de mégis egy igazi ház, amely már csak a lakójára várt.
Szinte varázsütésre érkezett a fagy. Zsurmó egyre nehezebben talált melegedőhelyet magának, aggódott, hol fog telelni. Az őszi lombullató-mókusszőr akkora már vékony lesz, a hótakaró pedig hiába vastag, ha hideg. A szél is ellene fordult, cudarul fújt, nem foglalkozott holmi fagyoskodó, otthontalan medvékkel.
Zsurmó didergett, vacogott, amikor az egyik medvetársa odament hozzá, és elvezette a csigaházhoz. A többiek körbeállva várták. Izgultak, vajon tetszeni fog-e neki.
Persze, hogy tetszett! Meg sem bírt szólalni meghatottságában. Nem tűntek fel neki a kissé befelé, máshol meg kifelé dőlő falak, a csáléra sikerült ablakok, a véletlenül fejjel lefelé beszerelt bejárati ajtó vagy a kacskaringós kémény. Ő egy igazi, meleg otthont látott, amelyben már jó ideje nem volt része. A többiek odaadásától, a szeretettől, amivel építették és berendezték, még melegebbé vált.
A medvék boldogan kapaszkodtak össze. Melengetőbb érzés volt itt kint nézni Zsurmó örömét, mint elzárkózva figyelni a bánatát.
