Győrei Zsolt
A leghősibb törzsfőnök
Fürge Szikla viharálló főnök.
Nézd csak: kilép a viharba, s állja.
Bölénybőrből nyakában a sálja.
Nem rémítik tájfunok, se főnök.
Rájuk se ránt. Hogyne! Kedve víg van.
Hurrikántól, tomboló, vad husstól
meg sem ing a hajába szúrt sastoll –
míg mögötte fölrepül a wigwam.
Míg fölötte száll egy barna musztáng,
majd a másik, aztán újra negyven,
s harcosok, nők, gyermekek seregben,
moccanatlan áll a puszta pusztán.
Szikrát csihol, s a cifra kalumettel
karikákat ábrándozva füstöl,
míg az orkán fákat tép tövestül,
eljátszik egy hajtincs-amulettel.
Mert nem fogja szél, sőt balta, tőr se!
Harcra bátor, jótanácsra bölcs ő.
Ő lehetne a leghősibb törzsfő,
csak hát sajnos elszelelt a törzse.
Herbert
A nénikém nyula
remegve búj a ketrec
mélyén, ha arra tesz-vesz
a bácsikám, Gyula.
A bácsikám, Gyula
halkan becézi: „Nyuszkó!” –
nem lágyul el e kunszttól
a nénikém nyula.
A nénikém nyula
megérthetetlen jószág.
Ijeszti, mint a kórság
a bácsikám, Gyula.
A bácsikám, Gyula
visz néki sárgarépát,
de egy határt se lép át
a nénikém nyula.
A nénikém nyula
(Herbert) merész egy állat,
nem is rettenti más, csak
a bácsikám, Gyula.
Nem lelsz oly rendes embert.
mint bácsikám, Gyula,
Hát mért utálja Herbert?
Ez némiképp fura.
Zsuzsa néni
Akármiből felelhetek,
mindegy a téma, egy sem izgat,
minthogy nagy, belső tusa némít.
Állok, leckéről mit se sejtve,
hidegen hagy biosz, matek,
a súgó is hiába izzad.
Én megszerettem Zsuzsa nénit –
s ő nem vár, csak süket csevejre.
Megbeszélne prímszámokat,
merengene cseh ásványkincsen,
s hogy mely tájegység Körös-parti,
és mit jelent az, hogy vegyérték.
Engem meg a kín szárogat,
az én szememben más lány nincsen –
hát hogyhogy hol élt Vörösmarty?
Hallgatok s várom, hogy megért még.
A szája szélén gödröcske ül.
A szeme barna. Haja barna.
Az arca lángol. Tán haragszik?
Tán érti már e halk szerelmet,
a sok szót, mi bökdös belül,
hogy övé lennék, ha akarna?
Semmit sem ért. Unja a faksznit.
Már rám se néz. Már mást feleltet.
