Papírhajó - Primér/Primőr

 

 Ecs__di_Orsolya__3_.jpg

Ecsédi Orsolya

 

Békevarjú

 

– Miért hesseget el minket folyton mindenki? – kérdezte Krk az anyukáját.

– Mert varjak vagyunk – felelte az anyukája.

– És az miért gond? – faggatózott tovább Krk. Álmos volt, de nem akart addig elaludni, míg végére nem jár a dolognak.

– Mert feketék vagyunk – simogatta meg a fejét anyja a szárnyával. – És a fekete színt az emberek nem szeretik.

– Miért nem?

– Mert a sötétséget látják benne. Ezért úgy tartják, hogy a varjak szerencsétlenséget hoznak. Bizony, mi vagyunk a halál és a háború hírnökei.

– Micsoda hülyeség! – fakadt ki Krk. – Én inkább a béke hírnöke szeretnék lenni!

– Sajnos az a tisztség már foglalt – nevetett az anyukája. – Azt a békegalamb csinálja. Ő fehér, tudod. Mindenki, aki meglátja, a boldogságra és a békére gondol. A fényre, ami elűzi az éjszakát.

– Mindenki? – szomorodott el Krk.

– Mindenki – válaszolta határozottan az anyukája, és jó éjszakát kívánt.

De Krk szemére nem jött álom. Hajnalig gondolkodott, hogyan túrhatná ki a békegalambot a szerepéből.

Másnap viszont minden ment tovább, pont ugyanúgy, mint addig.

Ahová csak Krk leszállt, mindenhonnan felzavarták. Senki nem örült neki. Hiába kotort a csőrével szép kerek békejelet a sárba, a munkába igyekvők összetaposták. Hiába énekelte az Örömódát az óvoda kerítésén, randa, károgó halálmadárnak nevezték. Hiába lobogtatott fehér papírzsebkendőt a buszmegállóban várakozók felé, elhessegették. Pedig lobogtatás után Krk a kukába is kidobta, hogy ne rondítsa tovább a járdát. Ráadásul a szelektívbe.

Krk rettentően elkeseredett. Az időjárás pedig, mintha a hangulatát tükrözné, komorra fordult. Feltámadt a szél. Egyre erősödött. Hatalmas lökésekkel taszigálta a járókelőket. Aztán a kukákat is felborogatta. A szelektívet is. Az égen olyan sötét felhők gyülekeztek, hogy Krk fejében még az is megfordult, hogy a varjak talán tényleg a katasztrófák hírnökei. Próbált vidámabb dolgokra gondolni, de már késő volt.

A vihar pusztító erővel csapott le a városra.

Krk utolsó emléke az volt, hogy a szél ellenállhatatlan erővel felkapja, és ő hiába próbál csapkodni a szárnyával. A förgeteg sodorja, kavarja, cibálja egyre magasabbra, egyre messzebbre. Aztán elvesztette az eszméletét.

Krk arra tért magához, hogy kiderült az ég. A környék viszont egyáltalán nem volt ismerős. Mások voltak a fák. Mások voltak a virágok. És mások voltak a házak is.

– Most aztán hogy találok haza? – töprengett, és hogy jobban lássa, hová került, szárnyra kapott.

A táj fentről sem tűnt egy pehelytollnyival sem ismerősebbnek. Krk rémülten keringett, és igyekezett kitalálni, hol lehet. Talán egyenesen a világ túlsó felére keveredett! Vagy még annál is messzebbre.

Két nagy csapat embert pillantott meg a földön. Elhúzott a fejük fölött. Elég alacsonyan ahhoz, hogy szemügyre tudja venni őket.

Arra kellett rájönnie, hogy nemcsak a fák, a virágok és a házak mások, mint otthon, hanem az emberek is.

– Nézzétek! – kiáltoztak, és Krkre mutattak. – Micsoda szerencse!

– Az ám, most már biztosan szerencsénk lesz! – hajtogatták.

– Ez egy jel! – kiáltott fel az egyik idős ember, amikor Krk elsuhant a feje felett. – Egyenesen hozzánk jött! Hogy megakadályozza a harcot!

– Igaz! Szállj le, békevarjú! Na, gyerünk! – szólongatták.

Krk nem tudta mire vélni a viselkedésüket. Hová szálljon le? A földre? Hiszen ott könnyedén elkaphatják.

– Ide – mutatott az öreg a két csapat közé, amikor látta Krk tétovázását. – Kicsit gyakorlatlannak tűnsz. Kezdő békevarjú vagy, igaz?

– Igen – károgta Krk szégyenlősen.

– Ne aggódj, hamar belejössz! – válaszolta az öreg a legnagyobb természetességgel.

Krk kis híján elájult. De aztán megemberelte magát. Azaz megvarjúzta. Muszáj volt, hiszen a két csapat vezérei már a kézfogásnál tartottak. Az emberek egymás után eltették a fegyvereiket, és követték a példájukat.

– Miattam hagytátok abba a háborúzást? – károgta Krk megilletődve. – De hiszen varjú vagyok!

– Hát pont ez az! – értetlenkedett a tömeg. – Békevarjú!

Krk már semmit sem értett.

– Ti nem a sötétséget látjátok bennem?

– Dehogynem – válaszolta az öreg. – Persze, hogy azt látjuk. Hiszen fekete vagy!

– És... tudom, hogy furán hangzik, de hogyhogy nem a galamb hozza a békét?

– Micsoda bolond ötlet! – nevetett fel valaki. – Halljátok, mit beszél a békevarjú? Még hogy a galamb! Hiszen az fehér!

Az öreg előzékenyen leguggolt Krk mellé, hogy megkímélje a további kínos kérdésektől.

– Hogy lehetne pont egy fehér madár a béke jele? Gondolkodj már! Hiszen az a fényt jelképezi! És mit csinálnak az emberek nappal? Ébren vannak! Piszkálódnak és háborúznak! Éjszaka viszont minden békés és nyugodalmas. Álmában még senki nem bántott senkit. Logikus, ugye? – simogatta meg az öreg Krk fejét. – Zöldfülű kis varjú vagy, hallod-e! Hiszen ezt mindenki tudja!

– Mindenki? – vidult fel Krk.

– Mindenki – válaszolta határozottan az öreg.


 

Főoldal

2020. június 24.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA