Ecsédi Orsolya
Békevarjú
– Miért hesseget el minket folyton mindenki? – kérdezte Krk az anyukáját.
– Mert varjak vagyunk – felelte az anyukája.
– És az miért gond? – faggatózott tovább Krk. Álmos volt, de nem akart addig elaludni, míg végére nem jár a dolognak.
– Mert feketék vagyunk – simogatta meg a fejét anyja a szárnyával. – És a fekete színt az emberek nem szeretik.
– Miért nem?
– Mert a sötétséget látják benne. Ezért úgy tartják, hogy a varjak szerencsétlenséget hoznak. Bizony, mi vagyunk a halál és a háború hírnökei.
– Micsoda hülyeség! – fakadt ki Krk. – Én inkább a béke hírnöke szeretnék lenni!
– Sajnos az a tisztség már foglalt – nevetett az anyukája. – Azt a békegalamb csinálja. Ő fehér, tudod. Mindenki, aki meglátja, a boldogságra és a békére gondol. A fényre, ami elűzi az éjszakát.
– Mindenki? – szomorodott el Krk.
– Mindenki – válaszolta határozottan az anyukája, és jó éjszakát kívánt.
De Krk szemére nem jött álom. Hajnalig gondolkodott, hogyan túrhatná ki a békegalambot a szerepéből.
Másnap viszont minden ment tovább, pont ugyanúgy, mint addig.
Ahová csak Krk leszállt, mindenhonnan felzavarták. Senki nem örült neki. Hiába kotort a csőrével szép kerek békejelet a sárba, a munkába igyekvők összetaposták. Hiába énekelte az Örömódát az óvoda kerítésén, randa, károgó halálmadárnak nevezték. Hiába lobogtatott fehér papírzsebkendőt a buszmegállóban várakozók felé, elhessegették. Pedig lobogtatás után Krk a kukába is kidobta, hogy ne rondítsa tovább a járdát. Ráadásul a szelektívbe.
Krk rettentően elkeseredett. Az időjárás pedig, mintha a hangulatát tükrözné, komorra fordult. Feltámadt a szél. Egyre erősödött. Hatalmas lökésekkel taszigálta a járókelőket. Aztán a kukákat is felborogatta. A szelektívet is. Az égen olyan sötét felhők gyülekeztek, hogy Krk fejében még az is megfordult, hogy a varjak talán tényleg a katasztrófák hírnökei. Próbált vidámabb dolgokra gondolni, de már késő volt.
A vihar pusztító erővel csapott le a városra.
Krk utolsó emléke az volt, hogy a szél ellenállhatatlan erővel felkapja, és ő hiába próbál csapkodni a szárnyával. A förgeteg sodorja, kavarja, cibálja egyre magasabbra, egyre messzebbre. Aztán elvesztette az eszméletét.
Krk arra tért magához, hogy kiderült az ég. A környék viszont egyáltalán nem volt ismerős. Mások voltak a fák. Mások voltak a virágok. És mások voltak a házak is.
– Most aztán hogy találok haza? – töprengett, és hogy jobban lássa, hová került, szárnyra kapott.
A táj fentről sem tűnt egy pehelytollnyival sem ismerősebbnek. Krk rémülten keringett, és igyekezett kitalálni, hol lehet. Talán egyenesen a világ túlsó felére keveredett! Vagy még annál is messzebbre.
Két nagy csapat embert pillantott meg a földön. Elhúzott a fejük fölött. Elég alacsonyan ahhoz, hogy szemügyre tudja venni őket.
Arra kellett rájönnie, hogy nemcsak a fák, a virágok és a házak mások, mint otthon, hanem az emberek is.
– Nézzétek! – kiáltoztak, és Krkre mutattak. – Micsoda szerencse!
– Az ám, most már biztosan szerencsénk lesz! – hajtogatták.
– Ez egy jel! – kiáltott fel az egyik idős ember, amikor Krk elsuhant a feje felett. – Egyenesen hozzánk jött! Hogy megakadályozza a harcot!
– Igaz! Szállj le, békevarjú! Na, gyerünk! – szólongatták.
Krk nem tudta mire vélni a viselkedésüket. Hová szálljon le? A földre? Hiszen ott könnyedén elkaphatják.
– Ide – mutatott az öreg a két csapat közé, amikor látta Krk tétovázását. – Kicsit gyakorlatlannak tűnsz. Kezdő békevarjú vagy, igaz?
– Igen – károgta Krk szégyenlősen.
– Ne aggódj, hamar belejössz! – válaszolta az öreg a legnagyobb természetességgel.
Krk kis híján elájult. De aztán megemberelte magát. Azaz megvarjúzta. Muszáj volt, hiszen a két csapat vezérei már a kézfogásnál tartottak. Az emberek egymás után eltették a fegyvereiket, és követték a példájukat.
– Miattam hagytátok abba a háborúzást? – károgta Krk megilletődve. – De hiszen varjú vagyok!
– Hát pont ez az! – értetlenkedett a tömeg. – Békevarjú!
Krk már semmit sem értett.
– Ti nem a sötétséget látjátok bennem?
– Dehogynem – válaszolta az öreg. – Persze, hogy azt látjuk. Hiszen fekete vagy!
– És... tudom, hogy furán hangzik, de hogyhogy nem a galamb hozza a békét?
– Micsoda bolond ötlet! – nevetett fel valaki. – Halljátok, mit beszél a békevarjú? Még hogy a galamb! Hiszen az fehér!
Az öreg előzékenyen leguggolt Krk mellé, hogy megkímélje a további kínos kérdésektől.
– Hogy lehetne pont egy fehér madár a béke jele? Gondolkodj már! Hiszen az a fényt jelképezi! És mit csinálnak az emberek nappal? Ébren vannak! Piszkálódnak és háborúznak! Éjszaka viszont minden békés és nyugodalmas. Álmában még senki nem bántott senkit. Logikus, ugye? – simogatta meg az öreg Krk fejét. – Zöldfülű kis varjú vagy, hallod-e! Hiszen ezt mindenki tudja!
– Mindenki? – vidult fel Krk.
– Mindenki – válaszolta határozottan az öreg.
