Halász Bálint
Klíma
(részlet)
Von Vindelwasser méla undorral nézte, ahogy az elsuhanó és megnyúló marhafejek egykedvűen csócsálják a narancsvörös füvet. Nem várta meg, míg az alábukó nap végleg eltűnik a horizontot szegélyező tölgyek mögött, lehúzta a sötétítőt, mire a büfékocsiban utastársai egyként hördültek fel. Von Vindelwasser még csak pillantásra sem méltatta őket, szavait Watsonhoz intézte.
– Marhák. Fogalmuk sincs, mi vár rájuk. Ha a hasuk tele van, biztos szépnek találják a Mie-féle szóródást, egyszerű fizika, nincs ebben semmi költészet. Néha gőgösségünkben és tájékozatlanságunkban... – eresztett meg egy másodpercnyi mosolyt a vagon másik oldalán vacsoráját fogyasztó hústorony felé, aki eddig mit sem törődött a szemben ülő asszony méltatlan grimaszolásával, aki kilók terén nem sokban maradt el tőle. A férfi legfőbb gondja az volt, hogyan gyűrje le tripla húspogácsát tartalmazó hamburgerét, amit bárhogy fogott meg, egy-egy darab mindig kihullott belőle: saláta és paradicsomdarabok borították a viseletes sötétbordó padlószőnyeget. A férfi újból nekiveselkedett, de most a zsömle oldalán, mint egy sebzett vadból, csurgott alá vérvörös ketchup.
Von Vindelwasser átnyújtott egy szalvétát. A férfi hirtelen annyira megzavarodott a gesztustól, hogy az éppen éledező dühe pillanatok alatt semmivé foszlott, és párjának legnagyobb megdöbbenésére még egy „dnyekujemet” is elmormolt a szája alatt. Aztán mintegy engesztelésképpen, átnyújtott egy hosszabb aranysárga hasábburgonyát az asszonyságnak. Watsonnak összefutott a nyála a jelentet látva.
– Folytatnám a gondolatmenetemet, ha nincs ellenvetése – szegezte szúrós tekintetét társára Von Vindelwasser. – A legkisebb porszemnek is nagyobb szerepe van, csak erről sok ember hajlamos elfeledkezni. Azért ez a sokaknak költőinek vélt kép, az úgynevezett naplemente, mert a fény a hullámhosszánál kisebb, 50 nanométernyi részecskéken szóródik, illetve egy részük a 600 nanométernél nagyobbakon. De látom, magát, Watson ez egyaltalán nem hozza lázba! – meredt rá Von Vindelwasser, és valóban, Watson egykedvűen nézett maga elé, néha-néha kisandítva a szemközti asztalra. – Eszébe ne jusson, Watson! Emlékezzen, megfogadtuk, és emlékeztetnem kell, Ön is, hogy csökkentjük a vörös hús bevitelünket. Nem vagyok hajlandó része lenni annak a gépezetnek, amelynek során ezek a szerencsétlen állatok, anyagcsere-folyamataik során előálló metángázzal még egy lapáttal ráraknak a bolygónkat fenyegető másik mikrorészecske-áradathoz.
Mert az értenie kell, bármilyen apró valaki, képes jót tenni vagy ártani. Hogy hol van határ, igen nehéz megmondani. A legnagyobb gondolkodók, Platón, Szókratész, Arisztotelész vagy szent emberek sokasága, mint Mózes, Jézus, Mohamed, Buddha is ezzel foglalkozott. Watson, nem akarok újabb vitát nyitni Jézusról, én megengedem magának, hogy azt higgyen, amit akar, de akkor engedje meg nekem, hogy én is úgy gondoljak rá, ahogy én szeretnék! De most nem is ez a témánk, hanem ez a kis molekula, a széndioxid. Úgy képzelje el, drága barátom, Watson... Kérem, figyeljen már ide, ne mások vacsoráját szuggerálja, ez meglehetősen illetlen, és ha jól tudom, ma már Ön evett. De ha ennyire nem bírja, kérjen egy étlapot! Addig is képzelje maga elé ezt a gyönyörűséget. És most nem steakről beszélek, hanem a széndioxid-molekuláról, ami úgy néz ki, mint egy birodalmi tie-vadász, középen egy szénatom, két oldalt pedig egy-egy oxigén szegélyezi. De ez nem egy olyan irányíthatatlan, imbolygó űrhajó, mint amilyenbe a galaktikus uralomra törő, cselszövő Palpatine kényszerítette szerencsétlen pilótáit! Ó, nem kedves, barátom, ez kikezdhetetlen. És ami még lenyűgözőbb benne, hogy légköri nyomáson gáz halmazállapotú! Fel tudja ezt fogni?! Nehezebb elkapni őket, mint azon a vadnyulakat, amelyekért Ön úgy meg van örülve. Remélem ezzel a barbár szokásával is hamarosan felhagy, tudniillik bármikor az erdőbe visz az utunk, Ön nem átalkodik összekapcsolni ezt az őrült hobbijával, a sportvadászattal. Elismerem, hogy mindenkinek kell legyen valami tevékenysége, amiben örömét leli, de könyörgöm, miért nem jár színházba, olvas vagy sakkozik!
Ez volt az a pillanat, amikor a szomszéd asztalnál, az utolsó falat végeztével a hústorony felemelkedett, és mázsás léptekkel elindult a kijárat felé. A nő még gyorsan összekapkodta és magába tömte a pár megmaradt csipszet, de látva ura szúrós pillantását, ő is kikászálódott – hátsó idomai alig fértek ki az asztal és az ülés között, majd a folyosót is betöltötte. Von Vindelwasser kelletlenül próbált arrébb húzódni, mert már privát szféráját is veszélyeztetve érezte. Az asszony arca grimaszba torzult Von Vindelwasser fészkelődését látva, nyitotta a száját, de az ajtóban topogó párját látva nem szólt semmit, csak megigazította csillámló szőke frizuráját. Vetett még egy becsmérlő pillantást Watsonra, és eltűnt a vagon végében, maga mögött hagyva egy széttaposott vacsora emlékét: saláta zöldjét és paradicsom pirosát a padlószőnyeg liláján.
A vagonban már csak büfésnő maradt, aki szinte kitöltötte az üvegfülkét, mint egy kalitkába zárt hatalmas begyű énekesmadár. Az óráját leste állandóan, láthatóan szeretett volna szabadulni, de csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy még maradnia kell. Így a körmét reszelve bámult kifelé a sündisznóként feltűzdelt nyalókahalom mögül. Merengve vizslatta az elsuhanó sötétségbe boruló tájat, majd az egyetlen vendégen nyugodott meg a tekintete, aki Von Vindelwasseren és Watsonon kívül a büfés kocsi vendége volt. A férfi a söröskorsójába kapaszkodott, és elszántan szuggerálta a párost. Von Vindelwasser tudomást sem vett róla, folytatta a monológját:
– De hagyjuk is! A széndioxid-molekulák olyan aprók, hogy ha erdei rágcsálók lennének, még a maga sokat látott szeme se szúrná ki őket a cserjésben. Aprók, mozgékonyak, mégis mindenütt ott vannak, még a magasban is, igen ott, Watson, ahova mutatok, túl a felhőkön, ahonnan ez a Prága felé robogó vonat nem is látszódik, ahonnan mi olyan apró porszemek vagyunk, mint ezek a kis molekulák. Mi is sokan, ők is sokan, egymást bámuljuk, mi eregetjük fel őket, mint színes szappanbuborékokat, ők meg csak összekapaszkodva várnak. Ki tudja mire, talán, hogy bosszút álljanak? Gonosz sorfalat alkotnak, és nem engedik ki a sok felgyülemlett hőt a hideg űrbe, így mi szépen lassan megsülünk, úgy, ahogy a béka a levesben, észre sem vesszük...
– Elnézést, Ön Von Vindelwasser? – kérdezte tört németséggel a férfi, aki eddig messziről figyelte őket, de most úgy látszik, elég bátorságot gyűjtött, és odalépett az asztalukhoz.
Watson némi gyanakvással mérte végig: a férfi viseletes zakójának vállán a korpaszemek úgy ültek meg, mint az este sötétjében a vonat hálófülkéiben kigyulladó olvasólámpák. A zakó alatt kötött pulóver takarta az évek során felhalmozódó súlyfelesleget, amit egy feszes farmerrel és egy meglepően új és márkás övvel próbált tovább, hasztalan, leplezni. Nadrágja szára alól egy snoopys zokni kandikált ki és tűnt el fényesre suvickolt műbőrcipőjében, ami ormótlanságában minden egyéb végtagján túltett. Bár nem volt magas, alacsonynak sem volt mondható, kezei és lábai mégis furcsának hatottak. Különösen az ékszerek: a csuklóján fityegő arany karkötőt nem lehetett nem észrevenni, ahogy húsos bal gyűrűsujján a vastag aranygyűrűt, rajta egy hatalmas R betűvel. Kevés, fénytelen, valaha fekete, de őszbe forduló haját oldalra fésülve hordta, arca sima volt, makulátlanul borotvált, kíváncsi zöld szeme mélyen ült a kialvatlanságról árulkodó szemgödre alján.
Von Vindelwasser láthatóan zokon vette, hogy félbeszakították, amikor egy olyan témát próbált behatóan ecsetelni Watsonnak, ami a szívügye volt. Ahhoz a stratégiához folyamodott, ami ilyenkor általában bevált: nem vett tudomást az idegenről. Magában pörgette, honnan is vehetné fel újból a fonalat, közben Watson értetlenül tekergette a fejét. A férfi, kihasználva a pillanatnyi csendet újfent megköszörülte a torkát. Von Vindelwasser felnézett a kellemetlenkedőre.
– Ön talán a kalauz? – meredt rá szemrehányóan, és a férfi beleszédült Von Vindelwasser mélykék tekintetébe, főleg ahogy meglátta benne önnön kialvatlan ábrázatát.
– Elnézést, tévedtem – biccentett, hangjában mérhetetlen lemondással.
Watson szemei szinte könnybe lábadtak.
– Ahogy kettejükre nézek, elfog a rosszullét! – fintorodott el Von Vindelwasser. – Watson, adjon helyet Chapek főfelügyelőnek! De azt tudnia kell, Herr Chapek, hogy más esetben nem tolerálnám ezt a modortalanságot! Bár már két órája minket figyel, mégsem tudta észrevenni, hogy éppen egy fontos magánbeszélgetés kellős közepében vagyunk.
– De hát... – húzta össze bozontos szemöldökét Chapek felügyelő, akit láthatólag váratlanul ért, hogy így leleplezték.
– Semmi de. És könyörgöm, ne toporogjon már ott, hanem üljön le!
Watson kelletlenül arrébb húzódott, Chapek megigazította a zakóját, és már lehuppant volna, amikor a büfésnő öblös hangon rájuk rivallt.
– Zárunk, az utolsó rendeléseket vesszük fel!
Von Vindelwasser kérdően Chapekre tekintett, aki kezével nemet intett.
– A tizedik kávé valóban túlzás lenne – bólintott Vindelwasser.
Chapek számba vette az ujjait, a jobb gyűrűst hajlítva be utoljára:
– Honnan tudja?
– Ha nem rendelnek semmit, ne itt diskuráljanak! Zárnék! – csapott le közéjük a büfésnő mély altja. – És felőlem maga lehet a német kancellár is, de a kutyáját legközelebb be ne hozza ide!
– Ez abszurdum – pattant fel Von Vindelwasser. – Watson, jöjjön!
Watson vidáman ugrott le a székről, és farkát csóválva nyargalt Von Vindelwasser után, aki öles, dühös léptekkel vette célba a büfé kijáratát.
– Német vizsla? – lihegte Chapek, utánuk loholva.
– Magyar – vetett egy megvető pillantást a büfésnő felé Von Vindelwasser, majd némaságba burkolózott, amíg be nem értek a fülkéjükbe. – Most pedig mondjon el mindent a miniszterelnököt fenyegető veszélyről.
– De hát honnan... – hebegett Chapek.
– Hagyja már abba az állandó értetlenkedést. Beszéljen!
Chapek leroskadt, Von Vindelwasser egy kék kerámiatálba vizet öntött, egy másik zöld virágmintásba pedig a zsebéből elővarázsolt apró húsfalatokat helyezett. Watson boldogan lefetyelni kezdett. Von Vindelwasser felegyenesedett, és mélykék szemét Chapekre szegezte.
– Marhahús? – érdeklődött Chapek.
Von Vindelwasser lemondóan megrázta a fejét.
– Dehogy! De talán ne Watson diétáját vitassuk meg, hanem azt, amiért jött!
– Rendben. Elmondok mindent, de kérem, árulja el, honnan tudja, ki vagyok, és hogy a miniszterelnök küldött. Ezek minősített információk!
– Hallgatom – mosolyodott el rejtelmesen Von Vindelwasser.
