Ványai Fehér József
Levélrege a hatvanas évekről
Lapszéljegyzetek Sarusi Mihály: Életszomj című könyvéről
Életszomj – ezzel a címmel jelent meg Sarusi Mihály legújabb könyve, levélregénye, levélregéje a Kortárs Kiadónál. A mű a sokat emlegetett hatvanas évek hangulatát igyekszik felidézni főleg a szerzőhöz írt levelek segítségével, azok fontosabb részleteinek nyilvánossá tételével, de mindezt sajátosan egységes szerkezetben, irodalommá nemesítve a hozott és kapott anyagot. Ráadásul a levéltitok sem sérül, és a felvezetések, kommentek csatolása különleges szerkezetet kölcsönöz a szövegnek.
Sarusi szokásához híven megint nagyobb egységben gondolkodik, ugyanis az Életszomj/Levélregény 1961-1971 a Levelesládámból címen nyitott leveleskönyv-sorozata második darabja. Emlékezzünk: az első kötet törzsét a Simonyi Imrétől, Nagy Gáspártól, Ördögh Szilvesztertől, Körmendi Lajostól hozzá érkezett levelek megidézése adta. (S már a bevezetőben ígéretet kapunk arra, hogy a Levelesláda III. majd a szerkesztőktől, íróktól, költőktől, tudósoktól, újságíróktól, olvasóktól származó levelekből áll össze).
Az Életszomj összeállításának technikai részleteibe maga a szerző avat be minket: az anyag a baráti, rokoni, szerelmes, hivatali, szerkesztőségi küldemények számbavétele, illetve azok érdekesebbeknek tartott soraiból szerkesztődött. Hogy összeálljon a kép, jó tudni, hogy a textus szerves részét képezik a címzett reájuk fél évszázaddal később adott válaszai – mert az eredetiek nincsenek meg.
Az Életszomjra könnyű volna ráfogni, hogy szociografikus jellegű korrajz, de érzésem szerint több is, kevesebb is annál. Több, mert – fogadjuk el a szerző álláspontját, mert mégiscsak ő látja legjobban - a szemléletes levélrege meghatározás fejezi ki leginkább a lényeget. És kevesebb abban az értelemben, hogy nem mond ki nagy igazságokat a kor társadalmáról, megmarad a levelezés adta kereteken/korlátokon belül.
Az azonban egészen bizonyos, hogy egyfajta kordokumentumnak megteszi az összeállítás. Régi tételem, talán már kezd unalmassá és közhelyszerűvé is válni (bár nyilván nem egyedül gondolom így), hogy a kádárizmus története még mindig nincs hitelesen, ugyanakkor magas művészi színvonalon megírva. Meglehet, néhány jó művet citálhatunk ugyan, de az a bizonyos asztal még nem szakadt be a produktumok súlya alatt. A kísérletezők között említhetem (a teljesség igénye nélkül) Dragomán György, Temesi Ferenc, Garaczi László, Kukorelly Endre, Zalán Tibor, Bereményi Géza nevét – Sarusi Mihály prózájának, könyveinek tekintélyes hányada szintén e kort veszi górcső alá, köztük immár a levélregény. Ez a műfaj a korhangulatot plasztikusan nem adhatja vissza, viszont feleleveníti a szóhasználatot, a divatos kifejezéseket, a levelezési stílust, és ez sem kevés. A családi levelezés megidézéséből olyan titkokat tudhatunk meg, melyeket eddig csak az író legszűkebb ismeretségi körében ismerhettek, például anyja halálának körülményeit. Mindez ízlésesen tálalva, éppen eltalálva az egyensúlyt, amely a magántitok és a túlzó általánosítás között kialakulhat. Az Életszomj még azok számára is hoz újdonságokat, akik pedig jól ismerik Sarusi életművét, például a Vagabundkorzó köteteit.
A korabeli levelek olyasmikről is tanúskodnak, amely kérdéseket talán nem is akarta centrumba helyezni a művész. Ilyen problémakör számomra az alkoholizálás mint (nép)szokás elhatalmasodása a magyar társadalomban, főleg a katonacimboráktól és a haveroktól érkezett irományokban részletezik ennek örömeit és bánatát. Jóllehet, a borivó nemzet titulus nem véletlenül ragadt ránk az évszázadok során, de a kádári haspolitika részeként megvalósuló össznépi ivászat ekkoriban kezdett elburjánzani minden szinten. De mit tehet erről Sarusi, aki most is „csak” dokumentál? Természetesen semmit. Legbeszédesebb talán a régi idők szlogenje: az értelmiség előtt két út áll(t), már ami az alkoholizást illeti – a másik járhatatlan.
Formai szempontból egy-egy bejegyzés szinte műfaji újítást hoz, mert a szerkezet általában így áll össze: dőlt betűs, olykor ironikus közcím, némi felvezetés, idézet a levélből, komment, az olvasókat eligazító magyarázat, gyakran humoros megjegyzések. A külcsín módot ad a belbecs részletezésére, a szűkebb család életeseményeinek ábrázolására, az ifjúsági szubkultúra szokásainak felelevenítésére (bulik, csajok, némi ellenállás az éppen regnáló hatalom ellenében).
A levelek egyediek (és utólag is jól szerkesztettek), kommunikációs panelek nincsenek, a mondandó nem fullad hétköznapiságba, sőt némelyik filozófikus magasságokba emelkedik, lévén az írójelöltnek érdekes, egyéni hangú barátai vannak. Hiába, nem volt még net és mobil, így a mában is élvezhetjük az írásban a társalgási stílusra hajazó kommunikációt, kicsit a szlenget, szerencsénkre a hivatalos világ szóhasználata alig hatott rájuk. A vagánykodó ifjak törekedtek rá, hogy üzeneteikben az egyszerű, közérthető beszéd uralkodjon.
Ahogy haladok a befogadásban, egyre inkább kirajzolódik számomra a címzett általam részben már ismert portréja, persze a többi szereplőről is sok mindent megtudok, de ami leginkább pozitív, hogy fogalmunk lehet a történelmi közösség sorsáról.
Felmerülhet a kérdés, hogy szükséges volt-e rövidíteni, szerkeszteni a leveleket? Természetesen nem ismerhetem az eredetieket, de talán nem túl merész vállalkozás megkockáztatni az igent. Hiába, nem született minden levélíró titkos Hemingwaynek, másfelől a közhelyeket, helyesírási hibákat, ordító képzavarokat a nyilvánossá tétel gesztusakor muszáj kiiktatni.
Sarusi megint bebizonyítja, hogy nem tud nagyot hibázni, rosszat csinálni, mert az ötven-hatvan évvel ezelőtti anyagokból kihozza a legtöbbet, legjobbat. Leghangsúlyosabban mégis talán az író személyes élete van itt jelen, kis túlzással azt is megtudhatjuk róla, amit eddig nem. Élet és irodalom, író és életmű egybeforrt.
Sarusi Mihály: Életszomj, Kortárs Kiadó, Budapest, 2021., 189 oldal, 2500 Ft
