Megkérdeztük Zalán Tibort
Könyvhétre jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában Zalán Tibor Magyarország Babérkoszorúja-díjas író, költő, dramaturg legfrissebb kötete, az Istenek az árokparton. A százszöveges gyűjtemény alcíme szerint, ahogy a szerző meghatározza: műfajtalan könyv – mindenféle rövidprózai írásokkal.
Imponáló olvasmány ez a több mint 450 oldal! Már lapozgatva is arra gondoltam, hogy a szövegek tükröt tartanak a kornak, az olvasónak. Hogyan szerkesztetted?
Belecsaptunk a pudingba! A szerkesztés vesződséges munkáját nyilván nem vállalhattam fel, lehetetlen életvitelem miatt. A Kiadó felkért a kiadásra, én pedig szerettem volna ennek a felkérésnek eleget tenni. Azt viszont elképzelhetetlennek tartottam, hogy közel negyven év szétszórt írásait – a legrégibb szöveg a könyvben talán a nyolcvanas évek elején jelent meg a Régi Mozgóban, akkor botrányos visszahangot váltva ki –, ráadásul ez idő alatt megjelentettem két prózai válogatást is az írásaimból. Utóbbiakat ki kellett vonni a mindenhonnan előkerülő szövegek nagy halmazából; belegondolni se mertem, nemhogy hozzáfogni! Sára lányom (Zalán-Lipák Sára) sietett a segítségemre, aki remek szerkesztő (írói képességeiről sajnos csak nekem lehetnek tapasztalataim, nem akar publikálni, pedig… és ezt tiszteletben tartom), a Váz című haiku-kötetem is az ő gondos munkájának az eredménye. Ráadásul, életem és munkásságom egyik legmélyebb ismerője. (Nem szeretem a családi vállalkozásokat, de ez esetben hálás vagyok a sorsnak, hogy lehetségesek ilyen szerencsés és tiszta találkozások is…) Keresett, talált, hatalmas kartonokon cédulázta rendszerbe a zavaróan sokféle írást. Már a munkája látványa is lenyűgözött, mintha egy nyomozót láttam volna akció közben, aki a bűnügyben – ez lehet az írói életem – föltalált bizonyítékokat vagy helyszíneket rögzíti a falon, hozza rendszerbe őket egymással. A szándék tehát, hogy mit akart ez a könyv, teljesen a szerkesztőre volt bízva. Talán rendet tenni az évtizedes rendetlenségben, amit én-ként tudnék definiálni. Ha tükör, öröm, ha nem, az se baj. Korlenyomatnak bizonyára beválik…
A fejezetcímekben benne van „Pangea” – Út Pangeába, Pangea homokján felejtett lábnyomok, Rajzok Pangeából, Tűnődések Pangeán, Pangeát elhagyják az angyalok – vagyis az az egykori szuperkontinens, amelyből a lemeztektonikai mozgások révén kivált minden mai kontinens. Mi fűz Pangeához?
A hiány. Az együtt létezhetőség teljességének hiánya, megkísértésének a lehetetlensége. Az ihletben nem hiszek, abban viszont igen, hogy valahány hiteles írás – de akár a műalkotások mindenféleségére kiterjeszthetjük ezt – egy közös virtuális szuperkontinensen születik. Pangea nem létezik, de abban a pillanatban, hogy kimondom ezt a szót, létezővé teszem. Bár az is lehet, az adott pillanatban Pangea gondolt rám, és én nem létezem. A Pangea szót, vele együtt a fogalmat, először a kötetcímbe képzeltem beletenni. Ezek a cikluscím-variánsok valójában feladott kötetcímek. A szerkesztő fantáziája és leleménye emelte vissza őket a könyvbe, teremtve meg azt a különös lebegést – számomra is –, amit az elveszett kontinens nemlét-léte üzen a nemlétben létezőnek.
Az a bizonyos közép című szöveg ízelítőként felkerült a Napútonline-ra. Idézek: „(…) az igazság ingamozgásának megfelelően változik a középnek hitt – vagy titulált – pozíciója. (…) Az igazság nem csak illékony forma, de törékeny is.” (…) Az írót „hagyjátok békén, a maga teremtette békességben – írni! És ha lehet, középen. Akkor is, ha az a közép már nincs.” Szerintem jellemző írói hozzáállásodat fogalmazod meg itt. Jól érzékelem?
Igen, most itt tartok. Figyelem magam, naponta forr – és másként forr – körülöttem a világ, háború van, KATA-botrány és irgalmatlanság, infláció, rossz kormányzati döntések, hazug politikusok kívánnak képviselni, mutogatni rám vagy velem – és valahogy nem érdekel az egész vircsaft. Nem az enyém, még ha el is kell szenvednem! És ez nem az öregedés rezignációja, hiszen több mint negyedszázada jelentettem be – akkor még volt, akit érdekeltek az írói bejelentések is –, hogy kivonulok az irodalomból és a közéletből. Az író feladata, hogy keresse és munkáiban mutassa fel, ha van ereje és tehetsége hozzá, amit igaznak vél, és fontosnak tart teremtés által megosztani. A politika és a pénz azonban – amely az új és újabb kánonokat és rangsokat rendezgeti innen is, onnan is –, kiállást és képviseletvállalást követel. Az, hogy sem a jobb-, sem a baloldal szekértáborában nem akarok jelen lenni, nem jelenti azt, hogy a dolgokról nincs véleményem, hogy nem tudok tájékozódni az események habzásában. Van, és nagyon is tudok. De fenntartom magamnak azt a jogot, bármi árat is fizetek érte, hogy mindig azt mondjam, amit gondolok, és ne azt, amit elvárnak tőlem, a valamit valamiért-elv alapján.
Az első írásokban családi indíttatásról, ifjúkori zenélésről, rajzolásról olvashatunk, ami beindította nálad a határátlépő, összművészeti alkotói ívet. Örömmel olvastam, hogy említed a Binder Károllyal való fellépéseteket a MOMKult-ban rendezett dzsesszfesztiválon (közel húsz év után újra együtt!). E produkciónak én is szervezője voltam. A zenével való kapcsolatod hogyan alakult az idők során?
Jómagam is zenészi múlttal rendelkezem, ha nem is vittem zenészként semmire. Komolyzenészként életem első – és egyetlen – koncertjén elaludtam a megszólalási lehetőségemet a szimfonikus zenekarban. Könnyűzenészként is csak egyetlen koncertig jutottam el a gimnáziumi zenekarommal, utána rögtön betiltották, mi több, a hangszereinket is elkobozták. Fontos lépésváltás és változás volt, hogy rádiószínházas (szerzői) munkálkodásom időszakában olyan jeles zenészekkel dolgozhattam együtt, mint Sáry László, az Új Zenei Stúdió, Szabados György, Dés László, Szigeti István, Binder Károly, Darvas Ferenc és még sokan mások. Sáry Lászlóval (Nagy Zoltán és Török László társaságában) koncerteztünk is együtt, az Ének a napon felejtett Hintalóról „nagy szabad avantgarde verset” „csináltuk föl” a színpadokra. Később Binder Károllyal és Erdélyi Györggyel jártuk a magyar valóságot a Kontinentspiele című közös opuszunkkal. A nagy és harminc éve tartó „mozgó állomás” a Huzella Péterrel történt alkotói találkozás! Neki köszönhetően, ma már talán a sokféle létező vagy kitalált írói titulusom mellé a szövegírót is odatehetem, mert, fontosnak tartom megjegyezni, külön szakma, és nagyon fontos alkotói megnyilvánulás a szövegírás.
Ilia Mihály, Weöres, Sziveri, Mózsi, Fodor Ákos Csáth, Rejtő – hogy csak néhány nevet említsek a kötetből. Tetszett, amit a nyelvről, nyelvújításról, költészetről, drámáról írsz – és szuper, hogy az én Simon Mártonnal készített interjúm után változott meg a véleményed a slam-ről! De most ismét idézlek: „Ami magát a színházat illeti, csak áldani tudom a sorsot, hogy a színház világába sodort, és nem maradtam benne, állig fuldokolva, az irodalmi életben.” – ezzel pályád kulcsfontosságú mozzanatát fogalmazod meg.
Örülök, ha így látod, de pontosítok, hogy te látod. Mindenkit óvok attól, hogy az irodalmat az irodalmi élettel azonosítsa. Előbbi vállalás, utóbbi permanens szarakodás. Nyughatatlan lélek vagyok, sokféle jelzőt aggattak már rám – és aggattam én is magamra. Mind pontatlan, de hát ez így természetes. Annyi bizonyos, egyre kevésbé szeretek valahol is hivatalosan ott lenni. Ez az állandó mozgás, elmozdulás-igény nem csak életben tart, de lehetővé teszi számomra, hogy ne az éveim számával jelöljem meg, érezzem vagy aggódjam túl az életidőmet. A pudinggal kezdtük, fejezzük be az önfarkát megharapó kígyóval. Valami olyasmit kérdeztél a beszélgetésünk elején, milyen szándékom volt a könyvvel. Most válaszolok talán rá, mert most épp úgy érzem, tudok: meg akartam mutatni, hogy mennyi minden féléhez, mindenféléhez ért az ember, vagy nem ért, de megérinti őt, élete és munkálkodása során. Ha csak az utolsó négy novellát jelentetem meg, bizonyára többet érek el íróként – ahogy erre egy nagyon fontos irodalomtörténész barátom hívta föl a figyelmemet. Valóban. De rájuk nem mondhatnám, hogy azok én vagyok. Csak azt, hogy azok is én voltam. Erre a könyvre viszont mondhatom: ez mind én vagyok. És ahogy elolvastam a korrektúrát – megjelent művemet soha nem olvasom el –, végigkövettem a szerkesztői bravúrokat, arra jöttem rá, hogy ezt nem is bánom!
(Kérdezett: Szepesi Dóra)