Márkus Béla
Megkérdeztük Márkus Bélát
Szilágyi Istvánról
A Magyar Széppróza Napjához közeledve a kortárs magyar széppróza egyik legnagyobb alakjáról, Szilágy Istvánról kérdeztük Márkus Bélát, a monográfusát. Elsősorban azokra a Szilágyi-művekre kérdeztünk rá, amelyek a monográfia megírása után jelentek meg.
Szilágyi Isván korábban nemigen tervezte a vallomásos esszéprózái kötetbe rendezését, talán azért sem, amit a Kóborló években ír: „Megnyílok, holott utálok mindenféle kitárulkozást”. A 2019-ben kiadott Katlanváros szövegeinek többségét te bizonyára ismerted már az egykori folyóiratpublikációkból, így a te Szilágyi-képedhez, gondolom, már nem sok újat adott. Az olvasó, a Szilágyi-hívek többet tudhatnak-e meg belőlük az író személyéről, életéről, illetve a főművek háttérvilágáról?
A Katlanvárossal tört meg a szerzői engedetlenség jege: Szilágyi István, akinek hosszú éveken át szinte könyörögtek a szerkesztők s ilyen-olyan barátai, olvasói, hogy gyűjtse össze önéletrajzi jellegű írásait, ez idáig mereven és mordul elutasított minden efféle kérést, míg egyszer csak hozzájárult a kiadásukhoz. Engedett, engedelmeskedett, vagy csupán hagyta, talán fásultan, de semmiképp sem lelkesen, hogy a szerkesztők „megkapargassák” az „asztalfiókját”. Ezzel a magyarázattal a szerző jelenlétében Pécsi Györgyi, az MMA Kiadó vezetője hozakodott elő a Margó Fesztiválon, a könyv bemutatóján. Az egyik jégtörő tehát bizonyosan ő volt, a másik pedig még bizonyosabban Szilágyi-Tamás Júlia, az író felesége, aki korábban is próbálta már jobb belátásra bírni a férjét. Hogy a XVII. századi, hol XIV. Lajosnak, hol az idősebb Dumasnak tulajdonított szólás, a „Cherchez la femme!”, a „Keresd nőt!” illik-e ide a helyzet jellemzésére, mindegy is, akár csak az, hogy az író rugalmasabbá válásában (vagyis: beleegyezését adta az emlékezések, vallomások kötetbe rendezéséhez) laza mozgatórúgóként játszhatott-e bármily szerepet az MMA kiadó Közelképek írókról sorozatában egy évvel előbb napvilágot látott, Szilágyi István munkásságáról szerzett monográfiám. Mindenféle vádat – köztük a szerénytelenségét – kész örömest vállalva azért merészkedem feltételezni, hogy igen, mert a nyitó fejezet, vagyis a felütés vagy belépés épp arra igyekezett ráirányítani a figyelmet, hogy az író pályakezdőként s később, a regényírás „szüneteiben” mennyire otthonosan mozgott a „ráemlékezés terein”. Tőről metszett dilettánsként, aki, ugye, jó óráiban már csak önmagát idézi, hivatkozhatnék s – a vád: öntelten – hivatkozom is arra, milyen „színes és takaros kötet kerekedhetne ki” az életműnek e jelentékeny, a jelentések szempontjából is fontos metszeteiből. Hangsúlyozva azt is, mennyire félrevezető, megtévesztő a Hollóidő szerzőjét a rejtőzködő, a személyességét megtagadó írók közé sorolni. Merthogy a saját élete első húsz esztendeje a családjáéval együtt mind tényekben, adatokban, mind pedig eseményekben és esetekben igen gazdagon feltárulkozik önéletrajzi jellegű írásaiban. Az olyanokban, mint: Katlanváros, Asszonyélet egy sírkövön, Vesztesek, Kóborló évek, Idelenn, odafenn – ezek azok, kivétel nélkül, amelyek az „összekapargatott” kötetet alkotják. A kérdésre, hogy „többet tudhatnak-e meg belőlük” a szerző személyéről, határozottan lehet felelni: igen. Félárva sorsáról, hogy édesapja meghalt a fronton, hogy mekkora erőfeszítésébe került esti tagozaton, miközben a vasútnál dolgozott, érettségiznie, majd a jogi doktorátust megszereznie – megannyi történet, és megannyi (ahogy a könyvbemutatón elhangzott) „segédegyenes” az életműhöz, lehetséges minták, párhuzamok valóságos személyek és regénybeli alakok között. Példának okáért az anyai nagyapára, a vén Zemora és a Kő hull apadó kútba Faggyas Józsijára nézve. Posztmodern okoskodással, persze, firtatható, a művek elemzését, ne adj’ Isten, értékelését „segíti-e” a szerző önéletírása, bármiféle önjellemzése – másképpen: ha a szapora önreflexiókkal (is) a mű írja önmagát, akkor mi szükség van arra, hogy az író is írja önmagát. Hogy dicsekedjek még: franciaországi útjaink során hasonlókon vekenghettünk Cherbourgban, az esernyők múzeumához közeli téren, Roland Barthes szobra előtt, amelyik Debrecent juttatta eszünkbe, két okból is. Egyrészt, mert emlékeztetett Medgyessy Ferencnek a Déri Múzeum előtt álló – azaz, dehogy álló, hiszen ülő – Móricz-szobrára, amely a cívisek némelyike szerint mintha az árnyékszéken guggoló íróról formázódott volna. (Telente, ha a hó, fagy elől védve bedeszkázták, csak erősödött ez a benyomás.) Másrészt, mert az ifjú esztéta járt valamikor, a múlt század harmincas éveiben Debrecenben: a Hankiss János kezdeményezte nyári egyetem hallgatója volt. Ott, fent, Normandiában fejhajtás közben kikívánkozhatott belőlünk a kérdés: ha elfogadnánk a „szerző haláláról” szóló tézisét, cserébe elfogadná-e, hogy érdeklődünk az élő szerző vallomásai, emlékezései iránt. A Katlanvároshoz fordulva vissza: miért ne ragadna meg Szilágyi István sorsa éppúgy, mint teremtett hőseié, Gencsi Annától, Karatna Istvántól, aztán Szendy Ilkától, Gönczi Dénestől kezdve Tentáson, Fortuna Illésen, Baga Rozálon át Deresig vagy Tsomorig, Tompay Wajtháig. Különösen, ha poétikai s esztétikai értékek tekintetében nincs különbség – példának okáért – a Vesztesek és a Kő hull apadó kútba családtörténeteinek elbeszélése között. Mert az, hogy az előbbi Szilágyi felmenőinek sorsát veszi sorra, az utóbbi pedig a Szendy családét, aligha jelentéses. Mindkettő, a Népszava méltatását idézve (horner: Mesés térkép e táj. 2019. szept. 7.) az író (nyelvi) világa, töprengéseinek-kétkedéseinek „világos letisztultsága, a szavaiban rejlő irónia és humor” miatt is „maga alá gyűr és mohó érdeklődést generál”. S még valami – a hivatkozás itt sem skolasztikus alapállású – egy másik recenzió nyomán (B. I. Ugyanarról, másképpen. Magyar Narancs. 2020. febr. 18.) A szemléző a Katlanváros címadó esszéjéből idéz: „Az történt ugyanis, hogy míg két-három emberöltővel ezelőtt, apáink és nagyapáink világra jöttének idején, 4-12 gyermek született Zilahon is, mint Szilágyság-szerte a családok zömében, anélkül, hogy a város lakóinak a száma ettől valamit is változzék, egyszerre csak – mikor már családonként a három gyerek is ritkaságszámba ment – elkezdjen a város sokasodni, s lakosainak a száma megduplázódjék huszonöt év alatt, hogy aztán a harmadik nyolcezerrel való gyarapodáshoz végül öt esztendőre se legyen már szükség”. Ehhez a kommentár: 1974-ben aligha lehetett volna nyíltan írni a még az ötvenes években is enyhén magyar többségű város etnikai arányainak erőltetett megváltoztatásáról. De nem pusztán a szerző „cinkos kikacsintása ez”, mert e „balladisztikus homállyal” Zilah elrománosítása a „történelembe vetett egyén biztonság- és otthonosságérzetének a törékenységéről is beszél”. Summázat: „ezt nevezik mindközönségesen írói tehetségnek”.
A 2018-ban kiadott monográfiád végén A hóhér könnyei című kisregény elemzése kapcsán arra utalsz, hogy készül(t) egy nagyregény, de még nem lehet tudni, mi lesz benne a kisregény szereplőinek sorsa. 2020-ban megjelent a Messze túl a láthatáron című, régóta várt regény módosítja-e, s ha igen, mennyiben a nagyregényíróról addig létező képünket?
Az önéletírások, emlékezések válogatásának kedvező visszhangja aligha befolyásolta Szilágyi Istvánt, hogy annyi év után végre rászánja magát „nagyregénye”, a Messze túl a láthatáron megjelentetésére. (Elszánás? Vagy jobb szó a beletörődés?) A két „jégtörő hölgy”, a feleség és a kiadó vezető szerepe meghatározó volt ebben is: erős és kitartó, mondhatni fáradhatatlan – nem annyira munkájuknak, mint inkább – ösztönzésüknek köszönhető, hogy végül sikerrel jártak. Csak elképzelni tudom, mert nem voltam jelen, hogy ül Júlia asszony, Julika a számítógépénél, és gépeli apránként, fejezetről fejezetre azokat a részeket, amelyeket kiválogattak a férjével abból a hatalmas kézirattömbből, amely talán kétszer nagyobb lehetett – volt szerencsém látni, a kiadás ellen még tiltakozó szerző maga mutatta meg, hogy (nem) áll vele – a végül megjelentnél. A kézírásos – túlzó udvariassággal szólva: gyöngybetűs – kézirat legépelése után vagy mellett ugyancsak nehéz feladatnak ígérkezett, különösen a regény második tömbje, az Amerre a világ esetében a részek, fejezetek összeillesztése, egymáshoz pászítása. Büszke öröm töltött és tölt el, hogy észrevételeink, javaslataink révén Cs. Nagy Ibolyával részesei lehettünk ennek a folyamatnak. Oly annyira, hogy a kritikusok ítélőszéke előtt kész lennék magamra vállalni a felelősséget – cáfolandó és elhárítandó a legsúlyosabb kifogásukat – azért, mert (szerintük, jelesül a legjelesebbek egyike, Gróh Gáspár szerint) „Wajtha mondatainak feszültsége a szöveg egészét nem izzítja át”, és hogy úgymond beigazolódik, ami az Agancsbozótban is: „az epikai feszültséghez nem elég a titok és a töprengés, történet is kell hozzá”. A védelem tanújaként vagy ügyvédjeként ugyanúgy s ugyanazzal érvelnék, mint a harmadikban, a Hollóidő Terebi Lukács papja és Fortuna Illés iskolamestere disputái, sőt, az erdélyi fejedelem prédikátora és Pásztor Péter, Debrecen (Méliusz Juhász Péterre ütő) püspöke hitvitái esetében. (De ide merném vonni még Gencsi Anna és Karatna, a szökött katona eszmecseréjét is.) Csak az előbbi kettőt érintve: ha itt is (a vármegye bíró irodájában) az életidő, miként ott is (fenn, a sziklahámorban) „egy helyben áll”, akkor a feszülten (vagy feszültnek) várt történet nem lehet más, mint az üres idő kitöltése. Ott a kényszeres munkával, a kardkovácsolásáéval, itt a kényszeres meséléssel, boszorkányos, babonás históriák netán tanító célzatú felelevenítésével. De itt is, ott is az önazonosság megtartásának igyekezetével, szolgáljanak erre zenei, képzőművészeti élmények, külföldi turistautak tapasztalatai vagy az embertársak feletti ítélkezéssel, a hivatással járó kétségek megosztási kísérletei. Wajtha nyomozati példái, fejtegetései egy, a maga szemében is „felesleges ember” időtöltésének alkalomszerű megnyilvánulásai, s miként a mesélés vagy a pletykálás sem kívánja, hogy egyik történet a másikkal „passzoljon”, vagy azonos feszültséget teremtsen, itt sem várható el. Ha feszültség, akkor azt a szellemi izgalom táplálhatja – s az elbeszélő nyelv, a stílus páratlan gazdagsága, színes, szemléletes volta.
Deres, illetve Tompay Wajtha történetének kurta összevetése félig-meddig már válasz is lehet tán arra, hogy a Messze túl a láthatáron mennyiben vagy miben módosítja a „nagyregények írójáról” eddig alkotott képünket. Először is az tűnhet fel, hogy az új alkotásnak mennyire szoros a kapcsolata a korábbiakkal, mind az elbeszélés „objektuma”, a történés, mind a szubjektuma, a hős hasonlósága tekintetében. Mindegyik valamilyen válsághelyzetet idéz föl. Az Üllő, dobszó, harang a második világháború végnapjait, a városi, kényelmes környezetét az isten háta mögötti falura önként felcserélő tanítónő, Gencsi Anna tisztázatlan jövőjével. A Kő hull apadó kútba főszereplője, Szendy Ilka egy idejét múlt, „fölbomlott” életforma képviselője, akire „új jelenek, más rendet kicsikaró idők” várnának, ha volna ereje s hite egy másféle életkeret, létezés kialakításához. Az Agancsbozót hőse, Deres, akinek a valódi neve sem ismeretes, megelégelve városi munkája „uniformizált állapotra” való redukálását, életvitele változtatásán töprengve, abszurd helyzet szereplője lesz, a fantasztikus irodalom díszletei és kellékei között kell küzdenie s helyt állnia önmagáért. A Hollóidő „ördöngös praktikájú”, a mások gondolataiban olvasni tudó deákja, Tentás a viták lejegyzőjeként szemléltetője a Mohácsot követő „török világnak” s a „keresztény világot szétmorzsoló újhites törekedés”, a reformáció „magunkemésztő széthúzást” okozó társadalmi-történelmi következményeinek. És a Messze túl a láthatáron: az idő itt is a „dúlásos évek”, „az ország dolgában való fölindulás”, a háborúskodás ideje, múltbeli eseménysorként idézve a Rákóczi-szabadságharc vagy, ahogy a regény alakjai emlegetik, a „kuruc zajdulás” idejét, s aztán a szatmári békét követő évtizedeket, a „megállt az idő” képzetével.
S ami az új regény két tömbjét, részét epikai elemként összekapcsolja, a titok motívuma, az a többi „nagyregény” cselekményének is szervező eleme, szerkezeti vázának alappillére. Itt Tompay Wajtha felesége eltűnésének, illetve rejtélyes halálának oka s okozója a felderítendő, az előző alkotásokban, futólag említve: hogy fény derül-e a katona kilétére, múltjára; hogy kitudódik-e Szendy Ilka titka, gyilkos volta; hogy Deres megmenekült-e a sziklabarlangból, s az ő emlékezete idézi-e fel a kovácsműhely világát; hogy Fortuna Illés élete tényleg a lehető legszorosabban összekapcsolódott-e a Tentáséval (merthogy az apja lehet). Az sem mellékes, hogy a titok motívuma elválaszthatatlan a bűnétől. Lehetne sorolni – de ehelyett inkább a Messze túl a láthatáron fogadtatásának igen gazdag és igen sokrétű példatárából szemelgetnék. Az írások jó része terjedelmében is túllép a szokásos kritikák határán, tanulmányértékű. A sort azért Csordás László elemzésével kezdem (Horizontok metszéspontján. Szépirodalmi Figyelő, 2020/3.), mert ugyanő emellett kitér a két válogatásra is (Katlanváros, A hóhér könnyei) a hamarosan megvédendő PhD-disszertációjában (A peremlét zátonyán. Az idegenség dinamikája Szilágyi István regényeiben). Aztán, esetleges sorrendben: a már citált Gróh Gáspár A titok poétikája és metafizikája címmel írt a regényről, az önéletrajzi válogatásról szóló méltatásának pedig a Szemérmes kitárulkozás címet adta (mindkét elemzést bevette az Irodalmi hullámlovaglás című, a Nap Kiadó gondozta 2021-es kötetébe.) Taxner-Tóth Ernő ugyancsak két, igen alapos tanulmányt adott közre, az egyik A hóhér könnyei című kötetet (tehát nem csak az új regény „ősszövegének” tekinthető címadó kisregényt) vizsgálja, elbeszélésmódjuk változatossága, nyelvi jellegzetességei alapján („És miért sír a hóhér...?”. Hitel, 2021/11.), a másik (Szilágyi István regényvilága a láthatáron innen és messze túlról. Hitel, 2021/1.) összegző jellegű, a valós történelmi és szellemtörténeti háttér rajzával, a motívumok vizsgálatával. Förköli Gábor A bőség zavara címmel írt az általa „kísérleti jellegűnek” tartott regényről, csattanónak szánva, hogy noha ez nem fogja elfoglalni a Kő hull... és a Hollóidő helyét, mert „valamelyest halványabbnak” „tűnik”, „De így is ragyog” (Tiszatáj, 2021/1.) A Helikonban Antal Balázs azt hangsúlyozta (A bíró könnyei. 2020. júl. 25.), hogy Tompay Wajtha szerepében „valósággal lubickol” a szerző, „a figura mondatai, attitűdje, világlátása és világtapasztalata valószínűleg a legteljesebb esszenciáját adja nemcsak a Szilágyi-hősöknek, de egyáltalán mindannak, amit Szilágyi István valaha is írt”. Hasonlóan vélekedik Kolozsi Orsolya (Az értelem fénye és a világ sötét sarkai. Bárkaonline, 2021. febr. 11), amikor úgy tekint a regényre, mint amelyik „akár az életmű szintéziseként is értelmezhető”, „minden szálával a megelőző írásokhoz kötődő”. A mű címének egyik lehetséges „megfejtésével” szolgál a második részről szólva: „filozófiai eszmefuttatásai, kérdései a bűnről, Istenről, a félelemről, a földi és égi igazságszolgáltatásról messze túlmennek azon, ami emberi ésszel még belátható, felfogható vagy megítélhető”. A lényeget tekintve egybevág ezzel Forgách Kinga összegző véleménye (A hit, a hiedelem és a hihetetlen. Élet és Irodalom. 2020. okt. 30.): „Olyan regény született, amely nem aktualizál, sőt, épphogy távol visz a mostani világtól, túlmutat a mi horizontunkon, hogy ősibb igazságokat kapargathasson meg”. A regény Isten- és Krisztus-képének a bűnnel és a megbocsátással kapcsolatos vonásait összevetve Bodnár Dániel arra a következtetésre jut, hogy a mű Wajthájának öngyilkossága „egy olyan, egész életében az igazságot, létünk értelmét kereső ember tragédiája, aki nem képes feloldani az élet ellentmondásait. Talán nyugalmat talál a másvilágon, ahol megadatik neki a színről színre látás kegyelme” (Új Ember, 2020. aug. 2.). A teológiai megközelítés helyett az inkább nyelvit, nyelvészetit választó Józsa Márta ajánlása (Kuruc kori énidő. Magyar Narancs, 2020. dec. 3.) szétszálazhatónak újra összerakhatónak tudja azt a nagyepikát, amit Szilágyi István „imponáló magányában művel”, a regény pedig szerinte olvasható „történelmi fikciónak, kriminek, eszmetörténeti elmélkedésnek vagy kis túlzással etimológiai csemegetárnak is”. Épp ezek miatt javasolja, hogy a „visszalapozásra hajlamos, egy kötetben sokáig otthon lenni szerető, az etimológiai szótár helyett regényben ínyenckedő olvasók feltétlenül tegyék a kandalló mellé”. Hernády Judit is töpreng a cím jelentésén, sugallatán (A beláthatatlan mélységek vonzása. Pannon Tükör, 2021/1.), hogy vajon mi húzódik messze túl a láthatáron. A lápvidék-e, amelyik magába temette a hős feleségét. Vagy „a racionális emberi elme által beláthatatlan mélységek világa? Esetleg a lélek tudatalatti rétege?” A válasz: mindhárom lehetséges értelmezési irány, ám, ha „a történések díszletei egy rég letűnt kort” idéznek is elénk, a mű írásmódjának szuggesztív nyelvi erejével és szépségével ma is aktuális témákra figyelmeztet. Végül három, a szerzőről szóló valamikori tanulmánykötet nélkülözhetetlen darabja, legfeljebb két mondatot kiemelve belőlük. Horváth Péter: Szülőföldre emlékező néma harangszó. (Hitel, 2021/11.): az új regény „érdeme, hogy a múlt mélyébe alászálló közösségi identitás genealógiai emlékezetét végigkíséri egészen addig a pontig, ahol az saját eredetét az anyag keletkezési helyében találja meg.” „A szülőföld az, ami magában hordozza a közös származáson alapuló kollektív identitás anyagi eredetmúltját”. Borcsa János: Nagyregény – nagy regény (Székelyföld, 2021/7.): a regény „tételmondata ez lehetne: ’Ha jól reá figyel az ember, a világ valamennyi nyomorúsága, gyarlósága egyszerre és egyazon ügy gubancában megtalálható’. A mű „epikai világa ezt a gondolatot mindenképpen kézzel foghatóvá teszi”. Aztán Balázs Imre József: Tíz mondat az ítélkező terheiről (Transindex, 2020. okt. 28.): „2. ... olyan mű, amelyet közel két évtizede várnak az olvasók, s amely talán Szilágyi István korábbi regényeinél is mélyebb betekintést enged a szerző gondolkodásmódjába”. „5. A könyv szinte váratlan aktualitása három újabb, a korábbi regényekben kevésbé jelenlevő témához kapcsolódik: a pestiséhez, a besúgáséhoz és a boszorkányüldözéséhez”.
Hihető talán, hogy nem a kérdések elől óhajtottam kitérni a kritikákból, esszékből szemelgetve. Mint ahogy az is hihető, mennyire meglepett – s „örült a lelkem” – a fogadtatás bőségét, az írások számát és színvonalát megismerve. Hogy maga Szilágyi örvendett, örvend-e, kétséges − másféle alkat. A korábbi méltatások „messzi távolban” voltak attól, hogy hatásukra elbizakodott legyen. Ezután sem fog azzá lenni.
Tavaly, 2021-ben végül nyolc hosszabb-rövidebb prózai írás is megjelent a válogatásodban, éppen A hóhér könnyei címmel. Többségükről a monográfiád végén már értekezel, miért láttad, láttátok szükségesnek ezeknek a szövegeknek a kötetbe rendezését, azok után, hogy a szerző maga, korábban, ennek sem igen látta értelmét?
A hóhér könnyei megjelenése az előző kettőéhez képest simán ment, nem mondta a Mester megfellebbezhetetlenül a maga zordságával, hogy „no, álljon meg a menet!”. Régebb mondta volna, mert – nemhogy „nemigen”, hanem – egyáltalán nem látta értelmét az egybegyűjtésüknek. Hogy én viszont, aki a könyv szerkesztője lehettem, miért láttam évekkel, ha nem évtizedekkel korábban is, erre az említett monográfia végén olvasható a feleletem. De hadd feleljenek mások is. Bak Róbert (http://ekultura.hu/rss): „mindenképpen örömteli dolog, hogy összeállhattak és egy kötetben megjelenhettek ezek a sokszor bő negyven éve íródott Szilágyi-szövegek”. Hozzáteszi, amivel, persze, nem értek egyet, hogy noha minőségben elmaradnak a Bolygó tüzek című kispróza-gyűjteménytől, de „elsősorban nyelviségük miatt mégis igazán eredeti és kimunkált darabok”. Lakner Dávid (Törökvilág, Jajdon-kor. Magyar Hang, 2021. jún. 11–17.): „Szilágyi úgy kanyarintja a szavakat, úgy fordít egybe archaikust és mait, hogy még a puszta olvasása is élvezetet jelent. Mintha csak egy idegen nyelvben vesznénk el, megfog minket a szöveg zeneisége, majd újra is kell kezdenünk, hogy a jelentést bogozgathassuk. Mégsem fáradunk bele, sőt, végül már jobban is vágyunk ezekre a sűrű szövésű összetett mondatokra, mint az egyszerűbbekre”. Majd a zárlatban: „Három év alatt ez már a harmadik Szilágyi István-kötet, igazán rendkívüli dolgunk van”.
Szilágyi István művészetének számtalan erénye, értéke közül most csak egyet kiragadva: korábbi szépprózai műveiből is már oly sok mindent megtudhattunk, többek között a hatalom és az ember természetéről. A tárgyalt művek mennyiben, hogyan árnyalják, gazdagíthatják ebben az értelemben az életművet?
Szerencsésnek tartom magam, magunkat ennek a „rendkívüli dolognak” annyiban-amennyiben nem csak szemlélője-élvezője, hanem cselekvője is lehettem, lehettünk. Ugyanakkor nehéz lenne megfogalmazni, milyen érzés tölt el az emlékezés-kötet dedikációjának olvastán: „Katlanváros kóborló lelkeit hagyom rátok. Ibolyának és Bélának Pista”. Nem különben az agg főbíró, Wajtha mélabús komorságú szavainak „hallatán”: „öreg korban mind kevesebb tücsökhangot hall az ember, s mind több harangszót. A tücsök hangját végül már akkor sem, ha füledbe cirpel, a harangét meg immár akkor is, ha rég nem kondul”. Hatalom és ember természetéről, még inkább viszonyáról, a láthatáron túli világ kiismerhetetlen és elérhetetlen horizontjáról lehet-e ennél meghatóbban, visszafojtott érzésekkel beszélni? Kérdéssel felelnék az utolsó kérdésre.
(Kérdezett: Elek Tibor)
