Megkérdeztük Tomaji Attilát
„Hol a keserves istenben van az, ami / miatt éltem én is, mint a szarvasok. / Nem marad utánam semmi, se valami, / csak betelt jóslatok. Meg a csillagok.”
Legújabb köteted Folyóhang címmel jelent meg a Fekete Sas Kiadónál. Sok benne a Dunával kapcsolatos vers, és megjelenik lakhelyed, Zebegény… Folyóhang. Mit jelent ez a cím? Lehet, hogy a folyó „diktálja” a verseket?
Bizony, még az is lehet, bár a „diktálás” azért túl erős szó. Inkább azt mondanám, hogy mint általában a folyó mellett élő embereknek, nekem is erős a kapcsolatom a nagy vízzel (a nap mellett maga az életenergia), amely olykor „súghat” is akár, ha sikerül átadni magam az áramlásnak és a meder feletti fény erejének. Ez utóbbinak inkább a festők köszönhetnek sokat, főleg a levegőfestészet művészei, mint Szőnyi István vagy egyik tanítványa, Kórusz József. De azért élnek itt költők is, talán kevesebben tudják, hogy évtizedekig Zebegényben alkotott Rákos Sándor, akinek költészetéről sajnos alig esik szó manapság. Korábbi köteteimben is sokat beszélek a vízhez fűződő, meghatározó élményeimről, ahogy a tengeri létről is. Kamaszkoromban én akartam a legnagyobb magyar folyó- és tengerköltő lenni, mára ez a hübrisz oda szelídült bennem, hogy próbálom a Dunának és ennek az egyedülálló tájnak a csodáját megmutatni a versre még szomjas maréknyi olvasónak. Ezért is szeretem annyira a hetekben tovább áramló Kántor Péter vagy a rám korábban nagy hatást gyakorló Dobai Péter vizes költészetét, most nem beszélve Rilkéről, Kavafiszról és Pessoa-ról. Ami pedig a kötetcímet illeti: kaptam, ajándék Molnár Krisztina Rita költőtől, aki a kéziratot elolvasva ezt a címet javasolta. Nagyon megörültem ennek a szép szónak, mert nem csak a folyó hangjára utal, de magára a folyó hangra is – valami mondja magát kiapadhatatlan, mondja és mondja – amelynek erőterébe lépve, különös kegyelemként, néha megszólalhattam én is. Első pillantásra szabadnak tűnő verseim formája is talán mutatja ezt az áradást. A hivatalosan a Könyvhétre megjelenő Folyóhang kötetbemutatója egyébként a Nyitott Műhelyben lesz, szeptember 17-én.
Nem olyan régen figyeltem fel a verseidre, és fel is merült bennem a kérdés, vajon miért nem találkoztam korábban a költészeteddel? Talán azért, mert ellenáll a divatoknak? Feltűnik, hogy magas megfigyelőállásból vizsgálod az élet dolgait… A Kámor című versben ez benne is van; „mindig a világűrben vagyunk.” – mondta a fiú az apjának. Szerintem ez egy kulcs a költészetedhez…
Köszönöm a jó hírt, jólesik, mert még Hajnóczy Péternek sem hittem el, hogy nem érdekli, olvassák, vagy nem olvassák. Könnyű eltűnni manapság, hiszen nagyon sok verseskötet jelenik meg, de hogy költők írták-e ezeket, majd eldönti az idő, ami ugyebár szintén folyó. Divatokkal, kritikai elvárásokkal, költői iskolákkal stb. sose törődtem. Ha törődtem volna, talán előbb felfigyelt volna a szakma a verseimre, amelyek akkor viszont nem az én verseim lennének. Várady Szabolcs írta egyik kötetem ajánlójában, hogy „Tomaji Attila elszántan úszik szembe az árral”, igaza van, anélkül, hogy ez valamiféle tudatos igyekezet lenne. Így s ilyet tudok írni, alig is tehetek róla. Azt is be kell vallanom, hogy nem áll szándékomban „magas megfigyelőállásból vizsgálni az élet dolgait”. Mindig épp ott vagyok, ahonnan a versem, sok kínlódás után, meg tud szólalni. És mindig épp az vagyok, akin keresztül a hang kimondja önmagát. Az idézett sort pedig mintegy mellékesen Győrffy Bernát, a Folyóhangot szerkesztő Győrffy Ákos 9 éves kisfia mondta. Ilyenkor az apák lehajtják a fejüket és összetörik a ceruzájukat, mint Prospero a pálcáját, mert az ilyen időtlenül tovább muzsikáló varázsszavakat mintha már csak a kisgyerekek ismernék.
A kötetben főként életrajzi, visszatekintő, összegző verseket találunk, amelyekben a rezignáltság szerves egységet alkot az ifjonti hevülettel, érzékiséggel. Hogy mi áll érdeklődésed középpontjában, arról a fent idézett versrészlet is hírt ad – egyébként ezt emelte ki Győrffy Ákos is a fülszövegben. Hogyan alakult a kötet?
Ez a kötet a 2020-as év termése, azé a rettenetes és ugyanakkor számomra boldog időszaké, amely épp egybeesik a pandémia apokaliptikus és tragikus korszakával. Egy bő éven keresztül online végezhettem a civil munkámat, és mivel megszűntek az iskolák, délelőtt elláttam a gyerekeimet, tanultam velük, etettem-itattam őket, de a délután az enyém volt a parton vagy az erdőn, este pedig gyakran verssel vártam haza a feleségemet. Kaptam egy lehetőséget a Pannon Tükörtől, hogy 2020. Költészet Napjára megjelentetik a Moszkva tér című versemet, amit felolvastam a Youtube-ra is, aztán jött a felkérés Az utolsó indiánkönyv egyik szerkesztőjétől, Wirth Imrétől, és megírtam az Apacsok című verset. Ez a két hosszúvers indította el bennem a gyerek-, kamasz- és ifjú felnőtt életem újraélését, és az eddigiektől eltérően, mikor 5-6 év is kellett egy újabb kötet összeállításához, teljesen szokatlan módon mintegy 70 versem íródott. Győrffy Ákos ezek közül válogatta ki a Folyóhang 51 versét, kíméletlenül kidobva 15-20 verset, bár ezek egy része egyébként megjelent különböző folyóiratokban. Gyorsan beláttam, kitűnő munkát végzett és igaza volt.
Érdekes módon, verseidben megjelenik az otthon és az elvágyódás ambivalenciája. Az Otthon című vers így kezdődik: „Itt lélegzik ez a völgy, ez az édes bevágás, aránytalan / jutalom s büntetés, szenvtelen hasítás a hegyek felől / a folyó felé…” – és hosszan folytatódik a vallomás. De itt van a Daimón című vers, idézek: „Súgja fülembe egy hang, egy elkínzott, szétivott, / láncdohányos hangja, hogy menj tovább, egyre / csak tovább, látni újabb városokat, tornyokat, …” Ugyanakkor kulcsversnek érzem a Nem mennek tovább-ot is: „Ül a parton, a szórt fényben… a lengő fű suhogását, / a ringó évek lassú suttogását hallgatni maradtak ezen a parton, kiüríteni szívüket a vezeklő tájban… a víz szemében tükröződve ülnek a parton… ” Szóval az otthon és az elvágyódás. Ez az interjú levélben készül, mert a tengeren nyaralsz a családoddal. Adódik a kérdés, hogyan ihlet a tenger?
Ezeket a válaszokat most éppen Dalmáciában írom, 200 km-re Hvartól, ahol Ladik Katalin, egy különös és jelentős világot teremtő költő él (legszívesebben átúsznék hozzá), és ahol évtizedekig írt férje is, Keszthelyi Rezső, aki szintén „ellenállt a divatoknak”. Nagyformátumú költészete alig is ismert, pedig a Fekete Sas Kiadó sorra jelentette meg a köteteit. Hiába, tékozolni mindig remekül tudtunk és a látencia-korszakaink is elhúzódnak, sőt, gyakran tartósnak bizonyulnak. Ez a tapasztalatom. Az otthon és az elvágyódás számomra nem ambivalencia, hiszen mindig az után vágyódom, amit ismerek. Olyan alaptapasztalatom ez, amit már gyerekkoromban felismertem. Ha vidékre mentem a szünidőben, a Dísz térre vagy a Logodi utcára gondoltam, azokra a grundokra, ahol játszottunk, ha otthon voltam Budán, Nagykáta rétjein, nagyszüleim titokzatos házán járt az eszem. Hamar kiderült, hogy ha idegenben vagyok, jobban figyelek, ezért nyilván jobban is értem, mi történik körülöttem és bennem. És ezzel együtt jobban tudok senkise lenni, mert levetkezem azt az átkozott személyiséget, ami uralja, mérgezi és tönkre teszi a világunkat. Egész életemben mindig utazásokra költöttem a pénzemet. Az utazás a spontaneitás és a tudatosság egyensúlyának megteremtése, akár a vers. Persze veszélyekkel is jár. A 80-as években váratlan örökséghez jutottunk az öcsémmel. Ő lakást vett belőle, én elutaztam. Első feleségemmel lapról lapra végig jártuk az Utas és holdvilágot, aztán mire hazaértünk, elváltunk. De nem csak a test utazik, hanem az elme is. Ehhez viszont tudás kell, hosszú évek tudása, amikor már megérted például ezt a sort Poundtól: Heavy with weeping, and winds from sternward / Sírástól nehezülve, sodorta hátszél (Géher István fordítása). Sokszor érzem úgy, hogy otthontalan minden tengertelen nép, főleg a miénk, aki elveszítette a jól ismert kijáratokat a végtelen felé, a horizont vég nélkülinek tűnő tágasságát, elveszítette az otthont, az Anyát, ami a tenger. A tengert egy iszonyatos erő tartja a földön, de mozgását mégsem akadályozza. A tenger tisztaság és világosság, legyőzi a függőleges dimenziót, mindenütt egy és szilárd, de sokféleképpen egy. Számunkra itthon már csak fölfelé vezet út, ha ellenállunk a lemerülés halálos szirénhangjainak, az ég felé, ami szintén tenger. Ihlet a tenger, ihlet az erősen megélt élet, ahogy ihlet más szerzők és más korok költészete is.
Említetted az Apacsok című verset, amelyet A magyar indiánozás nyomában című kiállításhoz kapcsolódóan Az utolsó indiánkönyv antológiában publikáltál. A tárlat a PIM-ben december 31-ig látogatható. Mi ragadott meg az indián életérzésben?
Apám kisgyerekként sokszor elolvasta a Winnetou-t, Kosáryné Réz Lola 1927-es kiadású könyvét, amit egyik karácsonykor szépen újrakötve megkaptam tőle. 10 éves lehettem, befaltam a majdnem 2000 oldalt. Csodálatos volt ebben a könyvben és az ezután elolvasott összes indiánkönyvben felismerni, amit akkor már alighanem tudtam, hogy létezik természetszeretet, szabadság, barátság, igazmondás, hűség, és azt is sejtettem, hogy mindez veszélyben van. Később aztán jött Erdély, a székelység, a rezervátumlétre kényszerített magyarság tragikus korszakai, a Cseh Tamás- és a Baktay Ervin-féle indiánozás, de ez már a felnőttkor. Baktayék egyébként sok időt töltöttek itt Zebegényben, művészközösséget létrehozva és indiánozással is múlatva a nyarakat. Abban a házban, ahol akkor éltek, és ahol unokahúga, Amrita Sher-Gil is gyakori vendég volt, most egy festő házaspár él. (https://www.facebook.com/zebegenyifesteszetiiskola/videos/892868601440114) Egyikük, Csilléry Orsolya szépséges, a kéziratot olvasgatva készült festménye adja a Folyóhang borítóját. Ennyit az evidenciákról. Egyébként az indiánozásról beszélgettem Házi Hunorral, ha érdekli a kedves olvasót, itt meghallgathatja: https://mediaklikk.hu/kossuth-radio/cikk/2021/05/28/felfedezo-nyelvrol-irodalomrol-zenerol-magyar-indianok/
Mióta élsz Zebegényben? Ismered Grandpierre Atillát? Ő is ott él. Nemrég beszélgettem vele, a Könyvhét című folyóiratban volt egy interjúnk A Selyemút őstörténete és a magyarság szerepe Eurázsiában – Milyen volt az ősi Magyarország? 12 tudomány legújabb eredményeinek alapján című könyvéről, és nagyon megragadott a szemlélete…
Bár Budán születtem, a Várban, mégis sokáig kerestem a helyet, ahol élni akarok. Az Őrség, Zala és Somogy megye, a Balaton-felvidék kecsegtetett eleinte megfelelő helyekkel, aztán Zebegényt választottam, mert itt minden megvan, ami máshol csak részletekben. Víz, völgy, hegy, erdő és a különösen erős kulturális gyökerek, minden. Két gyerekem az ötből már ide született. Mára felelősnek tartom magam ezért a helyért, „az egyetlenegy helyért”, ahogy Pilinszky írja, amit megszereztem. Atillát pedig jól ismerem, barátomnak is mondhatom. Az élet teljességét megragadni akaró és tudó művészete, életvitele, kozmikussá növesztett tanító gondolkodása erőt és távlatokat adhat nehéz időszakokban. Sokat dolgoztunk együtt, jelentős könyve, az Ősi Magyarország nyelvészetről szóló fejezetét én lektoráltam.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)