Megkérdeztük Beregi Tamást
Legújabb regénye, az Egyszer egy kutya, személyes élményanyag és a képzelet egyfajta összefonódása. Lulu kutya igazi társ, segíti az alkotni és önmegvalósítani akaró főhőst, és a betegsége, elvesztése által átélt trauma sok mindent megváltoztat az életében.
Vajon mi a műfaja, kutyaregény vagy felnövéstörténet?
A kettő egyszerre, talán egy kis város-regény vonulattal kiegészítve, hiszen rengeteg budapesti helyszín, anekdota, különc is felbukkan a könyvben. A főhős, Bertram kissé megcsömörlött, felnőni képtelen, de szerethető alak, akit menhelyről befogadott kutyája, Lulu kiemel a vergődésből, új értelmet ad az életének. Az más kérdés, hogy Bertram továbbra sem tud igazán felnőni, egészen a regény végéig. Ami a kutyaregény műfajt illeti, semmiképp sem szerettem volna „az én kutyám így látja a világot és az embereket” típusú cukiskodó könyvet írni. Ahol Lulu szemével látjuk a világot, inkább impressziókat, hangulatokat, villanásokat, érzéseket kapunk. A történet fókuszában két lény, a kutya és a csetlő-botló gazda kapcsolata áll, mikrotörténések sora, melyet minden kutyás átél, s amelyek aztán fokozatosan sokkal nagyobb horderejű létkérdésekké mennek át.
Magával ragadott a sok valóságelemet tartalmazó, meseszerű stílus, nemkülönben az illusztrációk. A könyv címe – Egyszer egy kutya – egy dalocska kezdete, amely egy kutyáról szól, aki ételt lopott, ezért a gazdasszony kést vág bele, a többi kutya eltemeti, a sírjára pedig ráírják a történetét – és ez így mehet a végtelenségig, akárcsak egy láncmese… Talán ez lenne a lényeg itt, az örök körforgás, az élet értelmének, a világegyetem misztériumának a keresése. Jól érzi az olvasó?
Igen! Van egy filozófiai kerete a történetnek, amely az „örök visszatérés” gondolatára épül, és ad(hat) egy fontos értelmezést a regénynek. Bertramot megszállottan foglalkoztatja a kérdés, miközben nagy műve létrehozásával küszködik. És igen, a visszatérő dalocska is ennek az örök, akár kozmikusnak is nevezhető ismétlődésnek, illetve variálódásnak az egyszerű leképezése. De a lényeg talán nem is ez, hanem a sok apró öröm, az élet szépségeinek felfedezése, amire megtanítja Lulu a gazdáját. Mert örök körforgás, misztérium ide vagy oda, a kutyák mégiscsak a jelenben élnek, az élet örömeinek és részben ettől olyan csodálatosak, bölcsek, szerethetők.
Folytonosságot, összefüggéseket fedezhetünk fel a regényben: kedvemre való, hogy benne van az is, a szerző hogyan írta meg az Opus Magnumot (minden bizonnyal előző könyvéről, a Noctambulóról van szó, ami sokunk számára óriási olvasmányélmény) – derűs részletek a kiadókeresésről, aztán a narrátor gyerekkora, közelmúltunk közélete és szubkultúrájának ironikus ábrázolása. A Noctambulo megírása után úgy tudom, nem ennek a könyvnek a megírása volt tervben…
Nem, Izlandon töltöttem pár hónapot egy alkotói ösztöndíjjal, és tettem két utazást Grönlandra is, ezekből az élményekből szerettem volna írni egy regényt. De rájöttem, hogy nem tudom addig megírni, amíg fel nem dolgoznom a kutyám elvesztése miatti traumát. A kis emlékkönyv terv, amelyet kezdetektől fogva Kumi Obata japán grafikus képeivel együtt képzeltem el, így nőtte ki magát az M. Nagy Miklós főszerkesztővel történő beszélgetések során egy nagyobb regénnyé. Az a furcsaság történt, hogy bár mindenkiről szerettem volna írni az új könyvemben, csak saját magamról nem, végül mégis belekerültem a történetbe, hiszen gazdi nélkül nehéz kutyáról írni. De a regényben a valóság szerencsére sok fiktív elemmel van átszőve. Csak Luluval történt meg minden úgy, ahogy az meg van írva. Lulu persze Lola, a volt kutyusom, akivel kilenc évet éltünk együtt, és akinek a megbetegedésekor hosszú ideig harcoltam – harcoltunk – a gyógyulásért. Bár a történet súlyos kérdéseket érint, mégis tele van humorral, iróniával, életszeretettel – és remélem, van benne azért katarzis is. Visszatérve a korábbi regénytervre és Izlandra, az ottani kalandok végül mégis bekerültek a regénybe – igaz, kicsit másként, mint ahogy eredetileg gondoltam.
Idézek: „A kutyák féllények, félig állatok, félig emberek, egyszerre tartoznak mindkét világhoz, vagy egyikhez sem.” Az okoseszközök világában az embernek mégis hiányoznak a személyes kapcsolatok. Azért is vágyunk annyira egy kis „féllényre”?
Igen, részben ezért. Ebben a kaotikus világban, ahol egyre nehezebb elválasztani az igazat a hamistól, a valóst a virtuálistól, ahol mindent a fogyasztás és az ego ural, ahol életünk minden mozzanata fölött okoseszközök próbálják átvenni az uralmat, a kutyák egy olyan világot képviselnek, ami átlátható, romlatlan, ami a zsigeri személyes élményre, kapcsolatra, önzetlenségre épül. Mintha saját magunk elfeledett gyerekkorát, saját jobbik énünket hoznák vissza arra a kis időre, amíg velünk vannak, hogy megmutassák a maguk egyszerű, gyermeki módján, milyennek kéne lennie a világnak.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
