Megkérdeztük Fekete Vincét
A Halálgyakorlatok költeményei egy közeli hozzátartozó elvesztésén keresztül a halál eseményszerűségét mutatják meg, a test tusáját és a lélek lehetőségeit, a gyász visszatükröződéseit, a két part – élet és halál – közötti hullámtöréseket, érzékcsalódásokat és horizont-összeolvadásokat; a kötetnek keretet is adó metaforákkal: az apályt és a dagályt – fogalmazott a szerkesztő, Szegő János.
Legújabb verseskötete, ez a százoldalnyi vers elég nagy merítés ebből az apályból-dagályból, a címe – Halálgyakorlatok. Miért lett ez a címe? Úgy gondolom, gyakorolni kell a halált, hiszen kikerülhetetlen, barátkozni kell vele, főleg ha már túl van az ember élete delén. Talán ezért?
Valamilyen formában már születésétől ezeket a gyakorlatokat végzi minden ember, csak később válik az érzés sokkal tudatosabbá és intenzívebbé, és nem feltétlenül az „élet dele” után, elég egy súlyosabb betegség, valami tragikus esemény az életében, és rögtön a legmélyebb bugyrokig sikerül aláevickélnie magát. T. S. Eliot írja egyik versében, akinek a kötete épp a napokban került a kezembe a budapesti Központi antikváriumban, és épp ehhez a két sorhoz nyílt ki, amikor fellapoztam: „Amit kezdetnek mondunk, az sokszor a vég, / És véget vetni annyi, mint kezdetet kijelölni.” (Little Gidding) Már a legelső versek megszületése pillanatában megvolt a Halálgyakorlatok főcím, és nem is változott a kötet utolsó simításakor, rendezgetésekor sem. Fel sem merült sem bennem, sem a szerkesztőben, hogy egy más, jobb cím kellene/illene a verseskönyv élére. Ütős, úgy gondoltam, és pont azt fejezi ki, amit a szövegek a kötetben megpróbálnak körbejárni. És igen, leginkább megszelídítésről van itt szó: közelebb hozni, megbarátkozni a gondolattal, és ezzel a Valamivel, ami annyira félelmetes és elkerülhetetlen.
A költői megfogalmazások – csak két példa: „Jaj, összedőlt a kincstár”; „A többi néma csend” – szavakba öntik azt, amit nehéz szavakba foglalni, mert könnyen közhely, giccs vagy pszichológiai szakszó („gyászmunka”) válik belőle – bár ezek is sokat segítenek, konkretizálnak, helyre tesznek… Mi a véleménye erről?
Ez egy olyan ismeretlen terület, amelyre nincsenek szavaink, vagyis a szavak nélküliből kell híreket hoznunk a verbalitás eszközeivel. Ehhez pedig nekem – ebben az esetben – az tűnt leginkább „kézenfekvőnek”, hogy megpróbáltam „megélni” azokat a tapasztalatokat, amelyeket a legmélyebb magányba és kiszolgáltatottságba jutott hőseim él(het)nek meg a mindennapjaikban. Költői eszközökkel hozni fel azokról a helyszínekről valamiket, amelyek az ő tapasztalataik lehetnek csupán. Nagyon közeliek ők hozzám, szinte testközelből tapasztalhattam/tapasztalhatom a fogyásukat, a metafizikai magányt, a rettenetet és kiszolgáltatottságot, amibe jutottak. Úgyszólván a szemem előtt ment végbe egy fokozatosan lefelé tartó, elképesztő fogyási folyamat, ahogyan előbb a szavaikból, a nyelvből kihátrálnak, majd a tudatuk is cserbenhagyja őket, az értelem legutolsó szikrája is kihuny belőlük. Alámerülni az ő életükbe, plusz ebbe a bomló tudatba, és felhozni onnan a legutolsó tükörcserepeket is. És ezekből a cserepekből rakni össze azt az egykori világot, ami az otthonuk, az életük volt. Ha nem ilyen közeliek, nem évek, évtizedek kötnek össze bennünket, nem vagyok biztos, hogy ugyanígy sikerülhetett volna ez a művelet.
A kötetében az ragadott meg, hogy valahogyan egy éterizált nyelv által kíséreli meg az emlékek, az események darabjait összerakni egy új valósággá. Bár ez a nyelvezet nem idegen a költészetétől, hadd kérdezzem meg, hogyan alakult e kötet versfolyama?
Mint ahogy általában minden verseskönyvé: rá kellett találnom – a téma egy hosszabb otthonlét után szinte felkínálta magát – magára a nyelvre. A kötet nyelvére és az ő nyelvükre is ebben a nyelvtelenségben, vagyis inkább az ő nyelvhiányos állapotukban. Beszélgetések, találkozások, telefonbeszélgetések, amíg ez utóbbi még működött. Még ez utóbbiakból is kívánkozott szöveg a kötet versei közé. Addig volt késő, amíg a legelső darabok megszülettek, utána már szinte generálta magát a versfolyam. A végtelenségig írhattam volna őket, mert csak úgy bugyogtak fel a szövegek.
Érdekes, hogy a címek zárójelben vannak. Mintha a zárójel egy külön világot jelezne, elzárt, mégis hozzáférhető – a vers szakrális térré válik… A nyelv botladozik, töredezik, de érthető – egy másfajta értést hív elő. Meg kell kísérelnünk a megértést másképpen, mint eddig, és ehhez nevet kell adni a dolgoknak, különben nem léteznek. Ehhez kapcsolható az orpheuszi alászállás?
A versek apró kis egységek, egy nagyobb tudatfolyam részei. Monológok, álmok, rémálmok, képzelgések, emlékek, a valóság elemeivel keveredve. Folytatják, kiegészítik egymást, de a saját lábukon, önálló versekként is megállnak. Állandó újrakezdés és állandó folytatódás, viszik tovább, görgetik maguk előtt az újabbak az „élményeket”, és vonják maguk után a régieket. A költő pedig alászáll abba a pokolba, abba a seolba, ahol a hősei kényszerülnek/kénytelenek létezni, bár nem biztos benne, hogy sikerül-e feltámasztania, felhoznia őket is azokból a mélységekből. De megkíséreli. Ennyit tehet csupán. Ezek az ő feltámasztási kísérletei.
A halál és a szexualitás két egymáshoz közeli határátlépéses élmény – a kötetben van vers az egyesülésről, a születésről is. Miért?
A legmélyebb érzéki élmények, a születés és a halál és a gyönyör valahol ugyanott, ezekben a dimenziókban találhatók. A fogalmi gondolkodás számára szinte szűzföldnek tekinthető, szavaktól érintetlen intim szférában van mind a születés, mind a halál, mind a gyönyör. A kötetet nem véletlenül ez az apálydagályos, dagályapályos két vers keretezi, hiszen előbb a halálról, a végén pedig a születésről mint mégis-reményről olvashatunk. A gyönyör-vers, az egyesülés-vers pedig az egyik figura képzeletéből (emlékeiből) bukkan elő nagyon nagy erudícióval.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
