Kritikák

 

 T__rey_J__nos_Boldogh-h__z__K_m_utca.jpg

 

Pál Lukács Zsófia

 

A holtak első elitcsapata

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca

 

„S nem tart építményt elsöpört alap.”

(Térey János: Az Ikrek gyászbeszéde)

 

Az önéletírás, vallomás jól ismert műfajörténeti, elméleti és befogadásesztétikai háttérrel rendelkezik, jelenléte Szent Ágoston Vallomások című művétől egészen a kortárs irodalmi szöveghagyományig meghatározó. A mai magyar irodalomban a gyermekkort, a korabeli társadalmi, kulturális és családi életet bemutató nagy önéletírások sora számomra Márai Sándor Egy polgár vallomásai című könyvével kezdődik, majd beékelődik ebbe a láncolatba Bereményi Géza Magyar Copperfield, Nádas Péter Világló részletek, Orvecz Imre A rög gyermekei vagy Vida Gábor Egy dadogás története című műve – ha csak az utóbbi egy-két év meghatározó szövegeire gondolok. Az önéletírások szempontrendszerét most Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca című műve gazdagítja. A fülszöveg és a mű paratextusai alapján e kézirat egy cívis vallomásait tartalmazza, „az író debreceni gyermekkorának és ifjúságának majdnem két évtizedét beszéli el”.

Térey munkáját elsősorban az különbözteti meg a felsorolt szerzőkétől, hogy töredékes, hogy nem őt illette meg az ultima manus joga – posztumusz könyv, melyen dolgozott még halála előtt pár nappal. A töredékesség itt nem esztétikai elv, inkább a kidolgozatlanság metaforája lehetne, hiszen egyre szaggatottabb lesz a szöveg, ahogy távolodunk a gyerekkortól. A mű struktúrája, motívumai végigkövetik a hiányt, a rend megbontását, amit a könyv paratextusai is tudnak bizonyítani: a borító belső felén a romos szülőház képeit szemlélhetjük, narrációs szinten pedig (miként verseiben) az elhallgatás, elhallgatásos szerkesztésmód a meghatározó. A töredékesség, hiány egyértelműen befolyásolja a szöveg minőségét, tartalmi szempontból is kérdéseket hagy maga után. S mivel ezek mellett lényeges kiindulópontja lehet az olvasásnak, hogy milyen módosulások vannak az eddigi Térey nyelvhez-poétikához képest az új könyvben – melyhez szintén egy részleteiben kevésbé kidolgozott vagy lezárt memoár révén tudunk csak közelíteni –, még inkább érdemes újragondolnunk az ezzel a félbehagyott szöveggel kapcsolatos olvasói válaszainkat, reflexióinkat. A mű recepcióját figyelve Pál Sándor Attila Fenséges rom című írásában igen találóan foglalja össze észrevételeit: „A helyzet az, hogy egyáltalán nem ez Térey hangja, pontosabban eddig úgy tudhattuk, hogy nem ez, ez a közvetlen személyesség, ez a közelengedés, ez a nyílt confessio idegen az eddigi művektől (akár a gyónás a kálvinistáktól).” Egyetérthetünk azzal, hogy a kidolgozás hiánya megmutatkozik a részletekben, a gyermekkor és ifjúság debreceni „száraz története, végtelenül szubjektíven, talán néhol eleganciáját vesztve” tárul az olvasó elé, amit az első rész, az Etelka-földöv poétikai és tartalmi megformálása ellenpontozhat.

A kiadói és szerkesztői intenció szerint a Boldogh-ház, Kétmalom utca tétje a debreceni gyermek- és serdülőkor megírása, ami természetesen nem függetleníthető a családtörténettől, a családtörténetben ért sérelmektől, vagy az adott szociokulturális közegtől.

A cím a családfa egyik oldaláról érkező Boldoghok nevét hozza helyzetbe. Az írásban Térey melléknévként is értelmezi, s mint tulajdonságnak vagy életminőségnek a hiánya lesz érdekes: „Láttam ebben némi isteni morbiditást, hogy éppen a mi őseinket hívják boldogoknak! [...] Mosolygós családi képeiket nézve nem tudok nem gondolni rá, micsoda keserves és kegyetlen irónia veti itt szét a repedező falakat.” (212-213.) Az ilyes megállapítások gyengítik az idealizált családi öntudat, azaz a „nagy” múlt köré építkező narratívát (amely mint kiindulópont jelen van a szövegben!), és a hanyatló jelenre helyezik inkább a hangsúlyt, ahol az elbeszélő mint mindentudó narrátor voltaképpen a saját nézőpontjából rekonstruálja a család egész fellelhető történetét. Noha hitelesen formálja meg a különbözőség és elkülönböződés útját ettől egészen a budapesti tanulóévekig, az alcímben mégis a cívisek körébe sorolja önmagát (Egy cívis vallomásai). Ismeretes, hogy elsősorban azokat a debreceni őslakos gazdálkodó és iparos családok módos, tehetős polgárait nevezik cívisnek, akik meghatározták a település gazdasági és társadalmi életét. A latin eredetű szó használatos volt más mezővárosokban is, de később csak Debrecenre lett jellemző, amit ma is neveznek cívis városnak. Lényeges szempont lehet az értelmezések számára, hogy milyen viszonyban állnak a cívis mivolttal járó jogok a térbeli elhelyezkedéssel, illetve a térrel mint alapkategóriával, mivel e kettő a szövegben is egymást értelmezi. Az ókori Róma fennállásának időszakában például a cívisek mint a városállam teljes jogú tagjai a főtéren gyülekeztek, tehát a tér itt egy státusszimbólumot jelképezett. Téreynél szintén különleges jelentősége van a térnek, csak éppen megfordítja az erőviszonyokat, a tér összezsugorodik, és egy szűk járattá válik a családkutatással járó traumák, szimbólumok között. Pontosabban ehelyütt a kút lesz jelentésformáló, ezt emeli ki a könyv fülszövege is, s ez határozza meg a mű egész belső struktúráját. Nem mellékesen, a kút főnévből képezzük a kutat igét, ami ebben az esetben a gyerekkor felől értelmezhető családtörténetnek a felgöngyölítését jelentheti (miként Sziszüphosz görgeti maga előtt a sziklát, úgy dolgozik ezzel az emlékanyaggal Térey, majd rendelkezik saját életével és a család múltjával, nevet változtat, és eladja a debreceni szülőházat.)

De alapvetően is szűkek ennek az önéletírásnak a terei. Szülővárosát a következőképpen jellemzi: „Debrecen épületeinek jelentős hányada nem arról nevezetes, hogy létezik, hanem hogy valami másnak a helyén áll.” (192.) Többletét talán a szellemi tőkéje adja: felvonulnak mindazok az irodalmi szereplők, akik valamilyen módon kötődnek a városhoz. Közel kerül Csokonaihoz (szinte összeért a családok kertjeinek hátulja), Fazekas Mihályhoz, vagy Borbély Szilárd emlékét idézi egy temetői látogatás során, de találkozunk Tar Sándorral (alkatbeli hasonlóságot lát az apja és Tar egyes figurái között), Szabó Magdával (igaz, kicsit ironikusan), Hajdu Szabolcs filmrendezővel. S kiegészíthetjük a sort Szilasi László nevével (aki tanulmányt ír a Jelenkorban Térey költészetéről), vagy Szirák Péter irodalomtörténésszel, aki a könyv bemutatóin beszélgetőtárs volt Budapesten is, Debrecenben is. Debrecen azonban városként (ahogy a családi élet másik fontos helyszíne, Vámospércs) „roncsolt környék”, egy abszolút véges hely, a nyilvánosság sajátos tereivel, lakótelepekkel, intézményekkel, fontos élettörténeti mozzanatok helyszíneivel – ahonnan, ugyanúgy, miként a családi otthonból, elvágyódik. Mint kisgyereknek, először a jobb életkörülmények és életminőség iránti gondolatok lesznek a vágyódás tárgyai, a gyermeki perspektíva pedig sérülékeny: „Ha valamiről nem tehet az ember, akkor az a saját gyermekkora.” (295.) Ágoston Zoltán a Jelenkorban megjelent nekrológjában kiemeli, hogy az életműben Térey valójában saját életéről akart megtudni valamit, elsősorban azt, hogyan építkezik „a személyiség meghatározottsága”. A történetmesélés és a történet belső struktúráját vizsgálva azonban megbicsaklik ez a (szerzői, szerkesztői?) intenció. Az lehet a benyomásunk, hogy mégsem működik jól a gyermeki perspektíva, a kiszólások, felkiáltások, a felfedezés elemi öröme mind-mind inkább a felnőtt narrátor hangján szólalnak meg. Térey számára a gyermekkor inkább csak kiindulópont, időbeli távlat, ahonnan elindulhat a múlt felidézése: „hirtelen mohó leszek, telhetetlen ivadék, akinek semmi nem elég” (133.).  Így nyerhet kifejeződést később a gyermeki ragaszkodás és szeretet helyett a szégyenérzet súlya, amelyet az apja miatt érez.

A kézhez kapott szövegvariánsban amúgy is egyértelműen az apa figurája köré épül a narráció, az ő alakja a történet alfája és omegája, a „végleges alámerülés jelképe” (15.). Az első fejezet rögtön Apám karácsonya címmel jelenik meg, ez a szövegegység legkidolgozottabb része. Az alcímekben többször láthatjuk központi szerepét, így az Apám és a fegyelem, Apám nyaral című fejezetekben. Hamar kiderül, nincs tekintélye a családban (lekezelik, vitáznak vele), „alig alkalmazkodott másokhoz” (25.), de láthatjuk őt olvasás közben, megismerhetjük szegényes érdeklődését, vele lehetünk a kerttakarítás keserves pillanataiban, és gyakran mellette állhatunk a megalázó helyzetekben, például amikor a felesége táskájában kutat pénzért. Ehhez viszonyítva méltánytalanul keveset foglalkozik a szöveg az anya megformálásával, nem tudunk meg sok részletet például az anya mint (orvos)nő hétköznapjairól, kapcsolatairól, mozgásáról, világba vetettségéről. Egyértelmű, hogy itt sem idealizál Térey, ennek viszont az lesz az ára, hogy egy kevésbé kidolgozott érzelmi kötődésről tud csak számot adni, mintha a történetmesélés kiszorítaná a belső munkát.

Megrázó képsorok indítják útra ezt az emlékezést. A testvér, Anikó tragikus halála, a temető mint helyszín meghatározzák az elbeszélés uralkodó hangulatát, a melankóliát. A fő motívumokat figyelve a könyv különösen sokat foglalkozik a halállal. A „Csendes elhunyta” című fejezet például címbe is emeli, de Térey idéz halotti anyakönyvi kivonatokat, csecsemőhalálokat vesz sorra, máskor a névadás paradox ismétlődéseire figyelmeztet: „Eszébe jutott-e ükapámnak a harmadik Ferkó mosolyát látva az első Ferike arcocskája, gügyögése, vagy a másodiké, aki már érthető szavakat is mondott, és átfordult a hímzett takarón heverve?” (161.) Máskor a halál – és ezt már az olvasói válasz mondatja velem – közvetett utalás, például saját betegségének apró töredékeiben, feljegyzéseiben, a betegséggel, megbetegedésekkel kapcsolatos gyerekkori emlékek felidézésében, vagy a fiatalkorát is kicsit meghatározó szívbetegségre utaló jelek összesítésében. Mikor nagyapjára és az államosításra emlékezik, a következő párhuzamot látja saját és nagyapja akkori életkora között: „A test állaga ebben a korban még lehet tökéletes, de küldhet szapora vészjeleket is – kihagy a lélegzet, szívtájékon szúrás, erős nyomás a máj körül.” (215.) A halállal való találkozást a szöveg végén az anya halála zárja. Így ér véget a gyerekkor története, amelyet a jelen feljegyzései mint zárórészek csak kiegészítenek. Így ismerkedhetünk meg a Térey, egykori Macsi Tóth család történetével, akiknek ugyan „Nem voltak kastélyaik és váraik, nem vívtak csatákat, sem párbajokat, nem alapítottak vallást vagy gyárat, nem vezettek kávéházat, fogyasztani is ritkán jártak máshová, mint a saját asztalukhoz” (177.), mégis, valamiért számot kellett vetni a múltjukkal és az ebben kirajzolódó saját múlttal is.

 

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca, Jelenkor Kiadó, 2020.

Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.


Főoldal

2021. május 07.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA