Kritikák

 

Kiuzetes-Fecske-Csaba.jpg 

 

Oláh András

 

Uram, a kezedet kerestem

(Fecske Csaba Kiűzetés című verseskötetéről)

 

Kesernyés felütésű születésnapi verssel indítja Fecske Csaba legújabb válogatott gyűjteményét. Az öniróniától sem mentes (30 évvel ezelőtti keletkezésű) szöveg első olvasatban a csalódottságot, a magányérzetet erősíti: „az ember így negyven felé már belátja / erénye talán nincs is csak hibája / tudja megcsalta szerelme barátja / s egyedül van mint egy úszó jéghegy / többé nem lesz szállása szenvedélynek / szinte észre sem vette elmúlt az élet” (Negyven felé). A záró szakasz azonban sok ponton finomít ezen a megközelítésen, s egy önmagával és helyzetével szembesülni szándékozó, a problémákat feltáró, és azokra megoldást kereső ember portréja vázolható fel, aki már „elég tapasztalt s bölcs ahhoz hogy belássa / legjobb ha ami kincse volt azt kiássa / – hiszen csak az marad meg amit másnak ad”.

A fájdalmas lemondás és a szelíd szomorúság diktálta ezeket a sorokat. Ahogy mindazon verseit, amelyek az élet mindennapos gyötrelmeiről és a szaporán múló időről szólnak. A kötet írásai mintegy szintézisét és sűrítményét adják egy zaklatott életnek: „… miféle út ez miféle út / folyton kicsúszik alólam” – kérdezi egy pesszimistába hajló, bizonytalan pillanatban.

A betegséget és az abból fakadó megpróbáltatásokat az Istennel folytatott játszma sportszerűtlen epizódjaként írja le: „ez övön aluli ütés volt / részedről Uram” (Játszma). Állapotával szembesülve a beszélő számvetést készít. S amikor a „tűzveszélyes vágyak” foglyaként álmodott reményeit összeveti a sors könyörtelenségével, már beletörődő természetességgel fogadja el a rámért csapásokat: „halni tanultam egész életemben” (Az ébredés nehézségei). De a legfájdalmasabb, legtörékenyebb pillanatban sem adja fel: „túl nehéz volt a kereszt elestem / ó Uram a kezedet kerestem” – mondja ugyanezen vers másik gondolategységében. Mert az embernek kapaszkodókra van szüksége. S a legbiztosabb kapaszkodót a hit nyújtja. Súlyos állapotban, életveszélyben van („az út végén egy angyal áll / hogy kövessem csak arra vár”), de e ponton szembesülnie kell azzal, hogy még feladata van eme földi világban: „volna még itt annyi minden / hát hogy mehetnék el innen”.

A felismerés átszabja az életét, és e pillanattól nem hagyja nyugodni az „ami lehetne még” érzése. Nem véletlen, hogy egyik kötete címéül is e gondolatot választotta Fecske Csaba. Mert hiába tűnik úgy, hogy „már nincs hely ahol / a fény boldogan elidőzhet” (Láttam őt), s hiába „felszakadó seb minden út” (Skicc), a reményt az emberből kiölni nem lehet. A remény az éltető erő: „ősz van nagyon de még nincs veszve / minden” (Anyegin elkallódott levele).

Az élet-halál kérdésének filozófiai aspektusát vizsgálva keserű iróniával jegyzi meg: „minden lehet ami van / és elpusztíthatatlan ami sose volt” (Ami sose volt). Mindemellett a mulandóság „kijátszásának” vágya is motiválja a szerzőt, aki valamilyen módon jelet akar hagyni az utókor számára: „hogyan is játszhatnám ki az időt / ezt az örökké hűtlen szeretőt” – kérdezi, de mindjárt hozzá is teszi, hogy az embernek tudomásul kell vennie a megváltoztathatatlan tényt: „az Isten fényűzése hát a lét / nekünk pedig robot szenvedés / és a nemlét ezen csupán a rés” (Elmúlt).

A múlttal való hiteles szembenézést azonban veszélyezteti a tudatalattiban működő önvédelmi reflex („az emlékezet nem törődik a ténnyel”), épp ezért különösen fontos az a rövid beismerő megállapítás: „elfogadtam ami adódott”. Olyanféle embert mutat ez a mondat, aki kezdettől rábízta magát a Gondviselésre, és a rámért csapások elől sem próbált kitérni, hanem megbékélt a sorsával. Amíg élünk, az olyan „mintha idő nem is volna” – szögezi le. Más megközelítésben viszont „nem az idő múlik” – mi múlunk el. Fecske ezzel a köznapi evidenciával ábrázolja halandóságunkból fakadó kiszolgáltatottságunkat. Mert az idő nagyon is kézzelfogható, mérhető. Mértékegysége az emberi élet. („…itt kéne maradni de nem tehetjük” – sajdul fel a vers utolsó sorában a fájdalmas felismerés.)

Az ember azonban – természeténél fogva – kevésbé beletörődő. Lázasan keres, kutat, ám amikor „a kíváncsiság leporolja a tényeket”, mindig „mást talál”, mint amiben reménykedett, s ezért már „minden kérdésben a félelem matat” (Mindig más).

A szerző – aki egyik versében a mitológiai Endymionnal azonosítja magát – mintha csak most ébredne egy álomvilág bódulatából, s a valósággal szembesülve, az elégedetlenség sajgó érzése fut át rajta. Ráeszmél az elmulasztott, elszalasztott lehetőségek által támasztott fájó űrre, s hogy ami eddig történt, az csupán „megesett” vele – ő maga nem ment elébe sorsának, hagyta, hogy történjenek vele a dolgok: „mint vízbe dobott kő a mélyben / lapultam voltam mintsem éltem” – állapítja meg szomorú bűntudattal. Marcangoló önvád kínozza a meg nem történtek miatt, s hogy a lét gyönge láncszemeként kellett szembesülnie önmagával: „vagyok kis rés törékeny üvegen / a világ sérülékenyebb velem” (Endymion).

Ábrahám, Mózes, Dávid megidézésével a szakrális témákat feldolgozó szonettekben is a jelenben bizonytalankodó ember kérdéseit, kételyeit fogalmazza meg („csak a kételkedő ember lehet szabad” <Ábrahám>.) De az ember és az idő viszonyának kérdése ezekben az alkotásokban is központi szerepet kap: „mi volt még egyszer megtörténhet-e” (Mózes).

A fent leírtakból kiderül, hogy az idő mint lételméleti kategória fontos szerepet játszik Fecske költészetében. Több kötetének címében is utal az időre, valamint a végesség tudatával élő ember időhöz való viszonyára (Jelölni tűntömet, Ami lehetne még, Első életem, A visszalopott idő). Gyakran idéz régi eseményeket, azaz visszalopja magát a múltba – vagy a múltat csempészi át a jelenbe.

Ugyanilyen fontosak azok a versek is, amelyek a teremtés és a Teremtő által ránk osztott szerep értelmét kutatják. A lehetőséget. A feladatot. Ennek vannak vallásos-szakrális elemei, de összességében a versek mégis a jelenvaló lét és a mulandóság kérdéseit firtatják.

„Aprópénzként gurulnak el a napok / utánuk kapok annyi élnivaló / lenne de kezemből minden kifolyik / a veszteséget számolni vagyok itt” – állapítja meg a Szeptember című versében.

Az ember sérülékeny – és magát kiszolgáltatottnak érzi. Ezért gyakran mozdul a könnyebb ellenállás felé: leginkább a Teremtővel, a sorssal takarózik. Ugyanakkor reménykedik is: „amint lesújt rád elvakít / és megtisztít a szenvedés / Isten arcát világítja / meg a semmi falán a rés // bár mindig csak bántottad őt / reméled fiául fogad / s mint puha meleg kabátot / adja majd rád halálodat” (Isten arcát).

Fecske nem behódoló típus, nem egyszer perlekedik is a Teremtővel, mindezt azonban nem a kételkedés, hanem az őszinteség jegyében teszi. Létét – némi iróniával – a teremtés hibájaként rajzolja meg („Isten mint hibát elkövet”). Kérdései azonban mindannyiunk kérdései: „aki hívott mért hívott ide / ha végül magamra hagyott” (Kérdés). Számtalan próbát kiállt, s veszteségeit méltánytalannak érzi: „tán meghagyhattad volna kincseim / mutogathattad volna hogy szeretsz engem / valóban hogy miként a testi kín / otthonra találj puszta szívemben” (Jób éneke). Végül azonban beismeri: „szenvedésem is hasznomra vált”. Mert épp a szenvedés (a rámért súlyos betegség) tanította meg az alapvető bölcsességre: nincs semmi fontosabb, mint a szeretet. Az élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozva, félig lebénulva, megfosztva mindattól, ami számára az életet jelentette, sem menekül valamiféle önsajnálatba, hanem az életigenlő örömöt keresi és találja meg: „s a bőröm bőrödnek susogta / mindazt amit a nyelv már képtelen / olyan jó hogy öledben pihenhet béna félkezem” (Kerub).

Az elmúlás kérdése régtől foglalkoztatja a költőt. Egyetlen biztos pont van az életünkben: a halál. Földi jelenlétünk ekként nem más, mint versenyfutás az idővel, az egyetlen dimenzióval, amit talán sohasem érthetünk meg igazán. Csak azt tudjuk, hogy létünknek határokat szab. A költőt betegsége, a gyógyulásért folytatott harca, később pedig szülei elvesztése szembesítették a végesség tényével, s neki már „nem a test mulandósága fáj / bár az is az élőnek hogyne fájna / de a lélek végső és teljes halála / midőn minden kötelék mint pókfonál / szakad szét s az élő többé nem találja / nyomunkat…” (A szögligeti temető).

Ahogy az életből, úgy Fecske Csaba költeményeiből sem hiányozhat a szerelem és az érzékiség. Szinte egy szerelmi önéletrajz bontakozik ki A hús pogány éneke címet viselő ciklus versei nyomán. Olykor sejtelmesen, máskor nagyon is elevenen – az együttlétek villoni pajkosságú leírásával színesítve –, a gyermek- és kamaszkori erotikus élményektől az érzékiség időskori megéléséig.

Az idő bizonytalanná, pontatlanná teszi az emlékeket. Így szövődne az álmok, ábrándok és a valóság kusza halmazából az Árnyas kertben szövegdarabjai. Az örömök és csalódások, a tévedések, elszalasztott lehetőségek, a mulasztás soha sem pótolható sóvár áhítata keveredik a gyermekkor tisztaságával.

A ciklus egyfajta rekviem is. A gyermeki lét elmúlása mellett a szeretett szülőföld pusztulásának kísértetét rajzolja meg szívszorítóan. A kisemmizettség, az elárvulás fájdalma csendül ki a ciklus verseiből. A mulasztás jóvátehetetlenül sajog, fojtogat: „ülnék apámmal kint az udvaron / a kecskelábú asztal mellett (…) és azt mondanám / amit még sohase mondtam de ki kellett / volna mondani rég / mégse mondom  mert már nincs kinek” (Nincs kinek). Hatalmas teher ez, amitől szabadulni nem lehet.

A kötet befejező szakaszát képező újabb keletkezésű költemények a korábban felvázolt témák egyfajta összegzésének is tekinthetők, és egyúttal válaszok is az azokban megfogalmazott kérdésekre. Ugyanakkor pesszimistább a hangvétel, s erős csalódottság olvasható ki a sorokból: „Istenem hát ez vagyok én / csupán egy folt a kirakat üvegén / kopott ősz hajamba belekap a szél / aki megszólít nem az én nyelvemen beszél” (Az este közelít).

Az idő múltával egyre több ugyanis a veszteség. A múltba rendszeresen visszatekintő költő így az emlékek kiüresedése mellett a kiszámíthatóan szürkülő jövő képét festi meg: „apánkat emlegeti mintha az én apám / az ő apja (is) lenne / odavágyik hozzá a mályi temetőbe / ahová úgy készül izgatottan / mint lánykorában moziba / ahogy járókeretével kicsoszog a szobából / mintha már egyenesen oda tartana / a kő alá a szeretett halotthoz / az egyetlenhez akivel még / igazán szót tud érteni” (Az utolsó stáció).

A végesség tudatosulása felnagyítja a tévedéseket, a botlásokat, a ki nem került csapdákat is: „ez a föld hamarosan elbocsát engem is / jaj visszaút nincsen csak út kacskaringós / gyötrelmes út melynek egy pontján szembesülsz / majd azzal mit kellett volna másképp” (Dávid király könyörgése).

Elénk tett versei azt mutatják, hogy Fecske Csaba önmarcangoló, vívódó költő, aki szelíd iróniával kezeli saját kiszolgáltatottságát, védtelenségét, így nyújtva esélyt a szembenézés kibírhatatlan fájdalmának méltósággal történő elviseléséhez.

Jó érzékkel válogatta össze és tematizálta korábbi írásait. Néhány esetben újragondolta, átigazította a szöveget. Volt, ahol kurtított az eredeti tartalmon, máshol egy-egy szócserével tette plasztikusabbá és feszesebbé a mondanivalót. A leginkább szembetűnő azonban a formai egységesítés: immár minden költeményben mellőzi az írásjeleket és a nagy kezdőbetűket, ezzel is lehetőséget teremtve az olvasó számára a szövegek újraértelmezésére.

 

(Fecske Csaba: Kiűzetés. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2017.)

 

Megjelent a Bárka 2018/4-es számában.


Főoldal

2018. augusztus 07.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Márton László tárcái Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcái
Versek
Fekete Vince: ProfilképKántor Zsolt: Tandori Dezső 80 gombjaKerényi Kata verseiVörös István: A Hamletgép vándorévei
Prózák
Kontra Ferenc: A két fogolyHernyák Zsóka: TobzoskaTóth Krisztina: A csizma öltöztetSándor Zoltán: Jelenetek egy kivándorló életéből
Kritikák
Hamleti halogatás mint generációs sajátosságCsehy Zoltán: Színek könyveBejárni az írás terét - Krasznahorkai László: A Manhattan-tervMegtalált kötet - Csillag Tamás Megtalált országáról
Esszék, tanulmányok
A néző identitása: Mi József Attila Hamletnek?Hamlet: drámák és szövegkönyvek Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításárólObjektív helytörténet szubjektív szemszögből
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA