Koncz Tamás

Történet sárról, vérről, csendről

Grecsó Krisztián: Jelmezbál

Egyre jobban tudni egy történet azt is jelenti, hogy megértjük: egyetlen igazi történet nem létezik. Csak az idő-és tudatbeli metszéspont behatárolható, ahol az olvasó – mint egy metszettel – találkozik a cselekményszálak, szereplői és elbeszélői narratívák egymásra épülő hálózatával. Az elbeszéléssel életre hívott világ magában hordozza előzményeit, a várható következményeket, de a befogadótól függően kap új és új többletjelentést. Ettől önazonossága is kétségessé válik – olyan lesz, mint a hindu mese elefántja, amit a vak bölcsek falnak, oszlopnak, csőnek gondolnak, attól függően, hogy az állat melyik testrészét tapogatják.

Ilyen, folyton újraértelmezhető és hízó szövegelefántot nevelget több mint tíz éve Grecsó Krisztián is a sárasági történetekkel. 2005-ben, az Isten hozott című mágikus-realista regényében írt először a viharsarki Sáraságról, az álmos, időtlen fiktív faluról, amihez azóta is ragaszkodik: módszeresen formálja, füstszagból, sárból, kutyaugatásból, dohos albumokból gyúrja a vidéket, és ha látszólag eltávolodik tőle – mint a 2011-es Mellettem elférsz című kötetben – csak azért teszi, hogy városba szakadt szereplőivel visszatérhessen hozzá.

A kezdetben márquezi ködben derengő Sáraság így fokról fokra testet öltött. Szennyes, vágyaktól és szégyentől terhes falu lett, de éppen ezek a terhek kötik össze egy életre a regény figuráit, és adnak tetteiknek indítékot, akár 50 év távlatából is. Grecsó legújabb kötete, a Jelmezbál kétségkívül csúcspontja ennek mitológiának. Amellett, hogy leírásai, falusi (vagy külvárosi) életképei pontosak, különböző szögekből láttatja ugyanazokat az eseményeket – néha olyanokból is, amik teljesen megkérdőjelezik bármilyen elbeszélés és vagy visszatekintés hitelességét. A közösnek vélt történet így szálazódik szét félreértés, tagadás, de főként az elhallgatás által tucatnyi, egymást érintő narratívára.

A Jelmezbál szerkezete szerint novellafüzér, de kihagyásos, időben váltakozó történetszövése ellenére regényként olvasható: minden elbeszélés találkozik, minden, az első látásra levegőben lógó utalás értelmet kaphat egy másik novellában – a kulcsfontosságú eseményeket pedig csak több szöveg egybeolvasásakor érthetjük meg.

Ez azért izgalmas, mert a kötet krimiként is működik: bár az alcím szerint Grecsó Krisztián egy családregény mozaikjait építgeti, szerkesztéskor bevallottan a Ponyvaregény struktúráját vette alapul –  és ha az áldozatokat nem is szamurájkarddal vagy uzival mészárolják le, a Jelmezbálban meglepően sok vér folyik. Összesen öt (sejtetett vagy egyértelmű) gyilkosságot számoltam össze a kötetben, nem számítva a többször felemlegetett abortuszokat vagy a Sáraságból elhurcolt zsidó családok tragédiáját. Döbbenetes, hogy ennyi bűn bújhat a falu és a helyi vagy a közösségtől már elszakadt szereplők emlékezetében, de megbújik, néha évtizedekre is. Grecsó teljes természetességgel simítja a sztoriba, az elbeszélők, családtagok viszonyaiba az elhallgatás vattáját, ami alól csak megkésve robban ki igazság, mocsok, akkor viszont elég egy sértő szó, egy rosszkor meglátott régi arc, és minden megváltozik.

A lefojtás tétlen feszültsége sugárzik már a nyitónovellából is, ami egyúttal felvázolja a dráma kereteit: két régi földi, Károlyi Imre és Szoloványi János fut össze véletlenül a Lehel téri piac emeleti kocsmájában – üldözöttek, akik egészen Pestig menekültek a faluból, hogy a paneldzsungelben rejtőzzenek el emlékeik és tetteik elől. Grecsó leírásában szinte megelevenedik a kis bádogsöntés, ahol cekkeres nyugdíjasok és kereskedőfeleségek hörpölik a vásárlás szünetében kirendelt szilvát vagy rumot. Itt találkozik a két öreg, tétova egymásra ismerésük azonban cseppet sem örömteli. A múlt, nagy, bolyhos éjjeli lepkeként terjeszti feléjük szárnyait,és felidézi a sárasági családok – Weisek, Dánielek, Bernátok – történetét,ahogy a falut megrázó gyilkosságsorozatot is: két lányt meggyilkoltak és megcsonkítottak, egy harmadikat, Kiss Annát megcsonkítása után pedig elraboltak a negyvenes évek végén. Az eltűnt nő az akkor még rendőrként dolgozó Szoloványi igaz szerelme volt. A találkozás nehezen megfogalmazható gyanút ébreszt a férfiben – a felébresztett múlt pedig nem maradhat következmény nélkül.

A sejtetések játéka innen indul, hogy eluralja a kötet egészét: szinte minden szereplőre igaz, hogy a sajátjuktól eltérő életvitelt próbál alakítani, mert nem ismeri vagy megtagadja valódi lényét – és ettől válik igazán szerencsétlenné. A Pesten színésznői karriert építő Szél Erika szégyelli vidéki múltját, miközben azt is fájlalja, hogy nem illik családjába – az árvaházban nevelkedő Vera viszont épp azért költözik a Sáraságba, hogy visszatérjen gyökereihez, de megnyugvás helyett csak illúziókat, csalást és csalatást talál.

A hiátusos, idősíkban és narrációban váltakozó történetszövés sajátossága, hogy egyetlen életút sem teljesedik ki az adott főhős saját novellájában. Múltjuk, jövőjük részleteit más sorsok tükrében ismerjük meg, amiben mellékszereplők, pletykák tárgyai maradnak. Az csak egy rendőrségi kihallgatás (A látogató) elejtett félmondataiból derül ki, mi történt végül a kötet elején megismert Károlyi Imrével és feleségével – a miértre pedig egy harmadik elbeszélésben kapunk magyarázatot. Épp ezért, a nyomozó alaposságával érdemes végigböngészni a könyvet, hogy minden megkezdett fonal szem előtt maradjon – a grecsói próza kedvelői számára afféle easter egg lehet, hogy a Megyek utánad, vagy a Tánciskola karakterei is feltűnnek az elbeszélésekben.

A szerző profizmusát jelzi, hogy bár tucatszám pörgeti a szálakat – a Jelmezbálban több mint húsz szereplő életét követhetjük végig – kontroll alatt is tartja őket. Nem követi el újra korábbi botlásait: nem akar a szükségesnél több utalást, értelmezési síkot belezsúfolni az eleve telített szövegbe, és azt sem hagyja, hogy a felvázolt belső viszonyok önérdekűvé váljanak. Nagy váltás az előzménykötetekhez képest, hogy a szerző a férfi beszélők után rátalál a női narratívára, hitelesen, érzékenyen szólal meg a kisvárosi díva, a kollégájával rivalizáló tanárnő vagy a falusi néni hangján is.

A Borravaló fele című novella például a kötet egyik legjobbja – minden mondatának íze, helyi levegője van. A töredék nem csak két özvegyasszony barátságának megingásáról szól, de beviszi olvasóit azokba az alacsony mennyezetű házakba, ahol Móricz óta csak kevesen fordultak meg – ahol a negyven wattos izzó vaksi fénykörén, a poros pásztorlánykás nippeken túl sötét családi titkok erjednek. Az özvegyek közötti konfliktus kitörésével pedig visszatérünk a regény alapvetéseihez, az elfojtás és szembenézés ellentmondásos erkölcsi parancsához: szabad kimondanom, hogy a férjed  pedofil volt, még ha meg is bántalak? Vállaljam, amit faluszerte csak pusmogtak, hogy fűvel-fával csaltam a sajátomat? Bevallhatom, hogy kiürült a kapcsolatunk, hogy elvágyódom innen és csömöröm van –, és ha igen,  mit szabadítok magamra az igazsággal? Egyszerű kérdések, egyszerű ellentmondások, de majd szétfeszítik a regényt, végig mozgásban tartják a forgatagát. Grecsó új kötetével úgy lép szintet, hogy közben el sem szakad a füstbe-ködbe burkolózó tájtól – egyre mélyebben tudja a Sáraság történetét, és talán nem túlzás azt mondani, hogy eddigi legjobb regényét írta meg a Jelmezbállal.

Magvető, Budapest, 2016.

Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.

Főoldal