Kritikák

 

 a_tortenesz_muhelye.jpg

 

Erdész Ádám

 

Ahány műhely – annyi recept

 A történész műhelye

 

A kolozsvári Korunk körül kialakult szellemi kör meghatározó része a történész műhely. A lap szerkesztői különös figyelmet fordítanak a múlt kutatására, a történettudomány új eredményeinek bemutatására, s maguk is gyakorta felvetnek új kérdéseket. Önmagában az is érdekes, hogy a Korunkban megjelenő történeti tárgyú írások a szakfolyóiratoktól lényegesen eltérő kontextusba kerülnek. A múlt kérdéseit vizsgáló tanulmányok és esszék ugyanazon témát más tudományágak látószögéből felvillantó írások és szépirodalmi szövegek mellett jelennek meg. A tágabb horizont kibővíti az értelmezési mezőt, ugyanakkor arra készteti a szerzőket, hogy a szakmán túli közönségre is gondoljanak írásaik formába öntésekor. A lap történeti tematikájú számainak összeállítása során a szerkesztőség alighanem találkozott mindazon problémákkal és konfliktusokkal, amelyek a mai magyar történetkutatást meghatározzák. Maguk is közöltek olyan tematikus összeállításokat, amelyek a történettudomány újra és újra előbukkanó aktuális kérdésire keresték a választ. Például a 2015. évi 8. számban a Történelem – (történelmi) regény című összeállításban az „igaz történet”– fikció kérdéskörben mondták el a maguk gondolatait. Az elmúlt évben a folyóirat főszerkesztője a lap keretein túlnövő vállalkozásba fogott: a magyar történetírás aktuális helyzetének, legfontosabb problémáinak számbavételét kérő körlevelet intézett a Korunk-műhely tagjaihoz.

A felkérő levélben Kovács Kiss Gyöngy felvetett néhány, a szakma számára kihívást jelentő alapkérdést: például azt, hogy milyen következményekkel jár a történettudomány Európacentrikusságának megszűnése? Utalt a modern nyelvfilozófiai nézetekre, amelyekre hivatkozva egyes teoretikusok kétségbe vonják a történettudomány „valóságra vonatkoztatott referenciális jellegét”. Azaz kérdésként vetik fel azt, hogy a történész a múlt valóságát tárja-e olvasói elé, avagy csak egyet a rekonstruálható múltak közül. Nem kevés gondot okoz a tudomány számára az is, hogy a kommunista történetpolitikai kánon összeomlása után kialakult vákuumban a történetírás módszertani és etikai elveit teljes mértékben figyelmen kívül hagyó irányzatok komoly népszerűségre tettek szert. Ráadásul az internet világa tág teret ad a különféle sarlatánságoknak. A felvetett problémák után a főszerkesztő nem szigorú, pontokba szedett kérdéseket tett fel, hanem egy, a válaszolók számára szinte teljes szabadságot adó kérést intézett kollégáihoz: „… mondják el a történetírás aktuális dilemmáival és/vagy szorosabban vett kutatási területük historiográfiai helyzetével kapcsolatos gondolataikat, továbbá – ehhez kötődve – saját történetírói ars poeticájukat”.

A felkérést húsz, a Korunkban gyakran publikáló történész kapta meg, tizenkilencen vállalkoztak a kérés teljesítésére. Azután végül a virtuális Korunk-műhely tizennégy tagja küldte meg írását. A válaszolók névsora a következő: Csorba, László, Egyed Ákos, Fodor István, Gyáni Gábor, Hermann Róbert, Kovács András, Kövér György, Marosi Ernő, Miskolczy Ambrus, Rainer M. János, Romsics Ignác, Sipos Gábor, Tomka Béla, Zsoldos Attila. Valamennyien a magyar történész társadalom kiemelkedő alakjai, akadémikusok, az Akadémia külső tagjai, a történettudomány intézményrendszerének mai vagy egykori vezetői. Többségük nevét a történelem iránt érdeklődő, szakmán túli szélesebb közönség is jól ismeri.

Az első, ami az érdekes és szellemes írásokat végigolvasva eszünkbe jut, az, hogy tartalmi és formai szempontból mennyire eltérő helyzetelemzések születtek. A válaszok között van esszé, pályarajz, a saját munkásságot historiográfiai szempontból értelmező „ego-történet”, programadó írásnak tekinthető tanulmány, hadtörténetről készített historiográfiai összegzés, sőt még öninterjú is. Közvetlen ars poeticát senki sem írt, de azok, akik pályarajzot (is) adtak, közvetve nagyon is pontosan és világosan megfogalmazták a maguk történészi hitvallását. Például Csorba László színes történetként meséli el az olvasónak, „hogyan kezdődött”: miként ragadták meg a fantáziáját a könyvekből megismert történetek, s mint vált egyre biztosabbá abban, hogy rá vár a nagy titok, amelyhez a múlt tanulmányozása nyomán juthat el. A könyvek mellé inspirációt adtak az őt körülvevő festmények, amelyeknek egy részét történetesen üknagyapja, Barabás Miklós festette. S egyszer csak világossá vált számára, hogy fikció és történet nem ugyanaz. Sőt, ennek is, annak is lehet több olvasata. Egy hősiességet sugalló kuruc történetről figyelmesebb olvasás nyomán kiderülhet, hogy a szerző éppen azt akarja „üzenni”: a szabadságharc gazdasági, politikai szempontból nem volt megalapozott. S már benne is vagyunk a nyelvfilozófia bizonytalanságot sugalló kérdései között. Ricoeur és Georges Duby gondolatain keresztül jut el Csorba László a számára legfontosabb megállapításig: „A történész … nem szabad.” Kötik a források, kötik korának tudományos paradigmái, s ha ezt tudomásul veszi, a zárt rendszerű játékon belül újra elnyeri a kutatás izgalmakat rejtő szabadságát. A zárt játékrendszer szabályait betartva úgy mesélheti el a legjobb tudása szerint feltárt történetet, hogy akarva akaratlanul belerejti az egykorú eseményekkel kapcsolatos magyarázatát. Erre a folyamatra utal az írás címe: A gúzsba kötve táncolás mámora. Sokak számára elfogadható, kézenfekvő magyarázat: széles forrásismeret, korrekt forrásfeldolgozás, szakirodalmi ismeretek, jól strukturált világos szöveg. – Megnyugtató, hogy Csorba László lényegesebben hosszabb, a kételyeket érintő út után ugyanide jutott el.

Hasonlóan érdekes a többi pályarajzba épített probléma-gereblyézés is: Kovács András Hogyan lettem művészettörténész? című írásában azt meséli el, a személyes és a historiográfiai szálakat mesterien összefonva, hogy az 1970–80-as évek mostoha romániai viszonyai között egy fiatal művészettörténész hogyan kereste meg a kutatható, európai művészettörténethez kapcsolódó témát, történetesen az erdélyi reneszánsz történetét, s a viszonyokkal dacolva miként építette fel pályáját. Kövér György Tiszaeszlárról szóló könyve módszertani kérdésein keresztül vette sorra a számára fontos kérdéseket. Sipos Gábor a maga pályájának fontosabb pontjait érintve elsősorban az erdélyi történetírás elmúlt huszonöt évéről beszélt. Ugyancsak személyes pályája és a magyar őstörténet kutatás 1945 utáni történetének szálait sodorta össze Fodor István. Szellemes, helyenként szarkasztikus hangú írásában kimondottan nagy teret adott a tudomány belügyeibe avatkozó politikának, felvillantva a szakmai és morális kisiklások tipikus példáit.

Még izgalmasabb kérdés, hogy a történetkutatás dilemmáit más-más nézőpontból megragadó történészek írásaiban milyen közös pontokat találunk. Noha távolról sem minden írásban esik erről szó, de a kötet markáns üzenete, hogy a történettudomány pozíciói romlottak. Romsics Ignác a maga munkássága kapcsán kirobbant vitát idézve a következőket állapította meg: „…a kiélezett és azóta sem mérséklődött identitáspolitikai küzdelemnek a körülményei között az a szakmai álláspont, amelynek a képviseletére mindig törekedtem, s amelyet a rendszerváltást követő húsz évben széles körben méltányoltak, veszített relevanciájából, és mint politikailag használhatatlan, kiegyensúlyozott álláspont, a szellemi lövészárkok között a senki földjére került.” Romsics tovább megy: megállapítja, hogy a magyar társadalom – ellentétben a kiegyensúlyozottan fejlődő társadalmakkal – nem erős kohéziójú közösség. A jobb- és baloldali emlékezetközösségek harca rombolja a társadalom mentális állapotát és megfoszt bennünket a nemzeti múlt közös átélésének lehetőségétől. Romsics Ignác az általa leírt helyzetből eredően további súlyos következményeket prognosztizál. Rainer M. János úgy látja, a látványosan feléledt nemzetközpontú mitikus, kultikus történetek – kommunikatív emlékezet – megerősödéséhez nagyban hozzájárult a történettudományban 1989 után keletkezett vákuum és az, hogy éppen ekkor kezdték éreztetni hatásukat a tudományág magabiztosságát aláásó episzetmológiai kételyek. Ő is, Fodor István is utal arra, hogy a politika 1989 után bejelentette igényét a történelemre. Tomka Béla is hasonló véleményt fogalmazott meg: az utóbbi években a politika sokkal közvetlenebbül akarja befolyásolni a történeti kutatásokat, mint a rendszerváltás utáni két évtizedben. A sötétnek tűnő kép részleteit szemlélve persze arról sem érdemes megfeledkezni, hogy, ha helyes is a megállapítás, csöppet sem új tényezőről van szó. S nem is csak az 1989 előtti időkre kell utalni, Miskolczy Ambrus esszéjében Szekfű, Hajnal István és Makkai László példáját idézve villantotta fel azt, hogy a történész milyen furcsa kanyarokat jár be, ha önként vagy akarata ellenére a tudomány és a politika erőterébe kerül. Azok közül, akik mérlegelték tudományterületük helyzetét, Hermann Róbert fogalmazott meg a borús összképpel ellentétes véleményt. Ő hangsúlyozta, hogy szűkebb szakterülete, a hadtörténet a rendszerváltozás nyertese lett. Nem is szorul magyarázatra, hogy a szovjet befolyás alatt álló országban miért volt marginális helyzetben a hadtörténetírás.

A tudományra települő politika emlegetésével összefüggenek a kutatás kereteinek kijelöléséről szóló viták és megjegyzések. Nevezetesen: jelen körülmények között a történeti kutatásoknak továbbra is keretet ad a nemzet, avagy célszerűbb elmozdulni a globális vagy szubnacionális szint felé. Gyáni Gábor egész írását e kérdéskörnek szentelte. A nemzeti versus szubnacionális történetírás dilemmái című tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a nemzeti tér – lineáris idő kategóriában való történelem értelmezés megdől, ha kétségesnek látszik az a teleologikus tétel, hogy a történelem a nemzeti univerzumok kialakulása felé tart. Mert mi is alakította a történelmet a ma ismert formára – teszi fel a kérdést Gyáni. A piaci kapitalizmusnak és a liberális alkotmányos államrendnek megfelelő ethosz, valamint a kulturális és politikai nacionalizmus egymásra hatása. A globalizáció következtében ezek a viszonyok gyökeresen megváltoztak, s ebből következően – főként a társadalomtörténet és a struktúratörténet megerősödésének következtében – megszűnt a hagyományos paradigmát erősítő politikatörténet primátusa. E folyamat erősítését, például a mikrotörténetírás irányába tett léptékváltást, az aszimmetrikus összehasonlításokat, a horizontális metszetek alkalmazását javasolja a szerző. Az ugyan töprengésre késztethet bennünket, hogy a transznacionális történetírás „tisztán tudományos paradigmáját” állítja szembe a nemzeti irányú történeti közgondolkodással. Mintha a globális vagy szubnacionális szintek mögül nem lehetne kibontani – éppen úgy, mint a nemzeti mögül – az azokat kialakító gazdasági és politikai erőtereket. Hasonló kérdéseket is érintve Tomka Béla arra kereste a választ, hogy a jelenkortörténet kinek az eszköze? Arra jutott, hogy a jelenkortörténet különösen érzékeny terület. Ott fenyegeti a legnagyobb veszély, ahol a politikának nagy társadalom-átalakító céljai vannak, s a tudomány elveszítheti autonómiáját. Ellenszerként a társadalomtörténeti módszerek alkalmazását, a nemzetközi összehasonlításokat ajánlja, mondván, sokkal tovább tarthatják magukat a történész saját közösségének szempontjait érvényesítő téves interpretációk, ha nem kerül sor összehasonlításra, nemzetközi kontextusba illesztésére. A fenti gondolatokkal szemben több szöveg szerzője – mint a korábban idézett Romsics Ignác-sorok is dokumentálják – természetesnek veszi a nemzeti keretekben való értelmezést. Egyed Ákos éppen a globalizáció hatásaival szemben tartja erősítendőnek a székely identitást. Bár ha jobban utánagondolunk, ez mindkét értelmezési keret szerint helyénvaló: egyfelől, mert nemzetinek része, de szubnacionálisként is értelmezhető.

Ugyancsak sokak által érintett téma a történettudomány nyelvfilozófiai-episztemológiai kérdések miatti elbizonytalanodása. E tematikáról viszont hosszasabban kifejtett gondolatokat hiába keresünk. Akik foglalkoznak a kérdéssel, néhány odavetett éles mondattal nyilvánítanak véleményt. „A posztmodern diskurzusszerelés – különösen annak provinciális változata – a maga képzavaros szófüzéreivel, a semmit átpoetizálni akaró közhelyeivel, szcientizáló zsargonjával egyszerre próbál relativizálni és abszolutizálni. Az eredmény: elszabadult diszkurzív ének multifunkcionalitásának szelektív interaktivitása, magyarán: nyelvi terror, nyelvkínzás, nyelvhalál, nemzethalál” – írta a „diskurzus-gargarizálást” is csípős iróniával említő Miskolczy Ambrus. Zsoldos Attila – ha nem is ilyen parafrazálással, de – ugyanezen véleményének adott hangot: a történettudomány tudomány voltát kikezdő, kívülről és belülről megszólaló hangok nem is jöhettek volna rosszabbkor. Akár az öngól – teszi hozzá.

Részben kidolgozott vagy csak érintett érdekes felvetés akad még szép számmal. Figyelmet szentelhetnénk Miskolczy Ambrus azon megjegyzésének is, hogy a „»Szakmánk« legnagyobb ellensége önmaga, az általa termelt historiográfiai unalom.” A könnyedén odavetett mondattal nagyon vitatkozni sem lehet. S folytathatnánk a hasonló felvetéseket, gondolatokat.

A kimondottan érdekes írások arra utalnak, közös kérdések vannak, közös válaszok annál kevésbé. Az egyes válaszok szerzői – kimondatlanul ugyan – leginkább a kötet szerkesztőjének első mondatát illetően jutottak konszenzusra: „…jóval kevésbé rendelkezünk egységes és mindenki számára elfogadható történelemszemlélettel, mint akár száz évvel korábban…”

FIGYELŐ

A történész műhelye. Kolozsvár, Komp-Press kiadó, Korunk, 2015.

 

Megjelent a Bárka 2016/4-es számában.

Erdész Ádám: Székelyek a történeti időben

2016. október 20.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png