Nagygéci Kovács József
Az igazság fénye hideg
Orbán János Dénes: A Swedenborg kávéház
„…az angyalok beszéde bölcs, mert az benső gondolkodásukból származik és az ő benső gondolkozásuk bölcsesség, minthogy benső érzelmük a szeretet…. azért van bölcsességgel tele és tudják egy szóval kifejezni azt, amit az ember ezer szóval sem volna képes kifejezni.”
(Swedenborg: Menny és pokol, 239)
Ha hihetünk a kötet fülszövegében sorakozó leírásoknak, melyek nyilván a kötetet elsőre kézbe fogó (remélt) olvasónak szólnak, különleges olvasásélmény vár Orbán János Dénes: A Swedenborg kávéház című, regény megjelöléssel kiadott szövegének olvasóira. Kívánhat-e ennél többet/jobbat az olvasó? Borges és Da Vinci, Villon és Kafka neve csábít olvasásra, nem is beszélve a címben olvasható Emanuel Swedenborgról, aki titokzatos alakja az európai szellemtörténetnek, pedig műveinek egy része régóta olvasható (Menny és pokol című, az angyalok természetéről szóló nagy ívű munkája például magyarul is, a nagyszerű antikvárius, Kállai Tibor (azóta megszűnt) kiadója adta ki Debrecenben, még 1993-ban). A még fel sem lapozott könyv tehát hirdetetten titokzatos, miközben erősen hétköznapi és így együtt az olvasó számára ígéretes: feladványt, de megfejthető üzenetet kínál, bevezetést egy zajló, nyüzsgő kultúrvilágba. „A sokszor kiátkozott és sokszor megdicsőült irodalmi fenegyerek, OJD újabb pimasz feladványa a szakmának és az olvasóknak? Annak demonstrációja, miként lehet a pornóba hajló erotikát, a fergeteges humort, a pikareszk és szürreális kalandokat költészetbe öltöztetni?” Ezt maga a szerző teszi hozzá – szokatlan módon –, maga ajánlva saját kötetét (OJD: A Swedenborg kávéház, litera.hu, 2015. november 7.)
Ezt a biztatást vonja vissza a szöveg már az első oldalakon. A szerző által elég bőven megmagyarázott módon. (Lásd pl.: „úgy írtam meg, hogy többféleképpen lehessen értelmezni, megfejteni, de el is lehessen tévedni a labirintusban.” OJD: Irtózom az unalmasságtól”, librarius.hu, 2016.január 3.)
A fentieket összeadva: előttünk egy regény, benne kulturális utalások egyfelől, egy önmagában is titokzatos szerzőre való hagyatkozás másfelől, és mellé a szerző deklarált szándéka. Mindez nem is eredményezhet mást, mint a megteremteni akart regényvilágot kifelé, az olvasónak szóló módón megalkotó technikákat, elbeszélési módot, cselekményvezetést és tanulságokat. Orbán könyve nem csak, hogy mondani akar, hanem kifejezetten állítani, magyarázni és fogva tartani, egy rendszer(telen rendszer)ben elhelyezni olvasót, kritikust, mindenkit. Nagy akarás, nagy vállalás. Nem csak a megidézett kultúrhéroszok miatt. Csábító ajánlat, hogy könnyen hozzájuthatunk nehéz igazságokhoz. Mindezt az elviselhetőség határain belül adagolt információkkal. Kötéltánc lesz az olvasás a félműveltség – egyébként keveseket – rémisztő mélysége fölött.
Ahhoz, hogy a kínált élvezetet a lehető legkönnyebben befogadhassuk, az elbeszélő főhős jól ismert helyeken, szerepekben forog. Említhetném az „egy regényre jutó cigarettamárka elhelyezés-rekordot”, kifejező lenne. De ennél is jellemzőbbek azok a tipikusan egyetemista korszak-leírások, melyek, ha épp egyetemista olvasót találnak, telibe találnak. Ha pedig azon rég (vagy nemrég) túl lévő az olvasó, akkor a nosztalgia szólítja meg őt. Egyetemi tanszék, rajongott bölcsészprofesszor, albérletek, tudatmódosítók, szerelmi kalandok, kávéház – egy egyetemista-lét tipológiájának kellékei, melyeket a regény tudatosan, a fentiek alapján újra csak az olvasóra szabva, szerepeltet. A bombasztikumot kívánja biztosítani a már citált kulturális utalások sora, ehhez jön erősítésként mindez. Mindehhez aztán már csak egy – elsősorban – férfiközpontúan körbeírt dikció kell: nők, férfiromantika, baráti társaság, vaskos(nak szánt) tréfák, ordenáré hódítások ordenáré elmesélése (sok más mellett például a „bige” szó meghökkentett, tényleg létezik? Ezt használják? Kik?), szókimondás, modern lovagi jellemzők (a bajtársiasság, mint magyar western-szál?), bőven elegendő pénz (pazar villa a belvárosban) és (az előzőekből adódóan, természetesen) nagy férfiasság (ez többször előfordul).
Mindez Orbánnál megszokott. Ha igaz az „erdélyi magyar irodalom fenegyereke” jelzős szerkezet, azt éppen azért érdemelhette ki annak idején, mert versei, közlései üdítően szemtelenek, a megszokott és gyakran elvárt erdélyi (táj)romantikát a hedonista csúcsról kigúnyoló vásári komédiás szövegei voltak. Nem túlzás, hogy Villon, de minimum Faludy hangja volt ez, s ez a szerep a tartalma nélkül rajtamaradt, ahogy ő fogalmaz, kocsmáros korában is. Éppen ezért, ha megszokott is, A Swedenborg kávéház szövegében üresen kong. A szerephez ezúttal nem társul darab, mert ami darabként előttünk van, nem ebben a szerepben lett volna eljátszható. A címadót idézve újra: az angyal egy szóval, bölcsességgel ki tudja fejezni azt, amit az ember ezerrel sem. És ez nem azért sikerül neki, mert köztes lény, s fordítva: az embernek nem attól sikerülhet, hogy minden tudásra szert tesz, megismeréssel, tapasztalattal, az igazság kíméletlen fényénél kutatva. Az angyali bölcsesség alapja ugyanis nem a tudás, hanem a szeretet. Orbán hőseiben viszont nincs szeretet. A szeretet maga a regényből is erősen hiányzik. (Számomra kérdés az is, hogy Orbán szereti-e a maga teremtette figurákat.) A regényben: Swedenborgból kávéház lett, az angyalokból az embert ide-oda dobáló önkényes lények, az álmok a valóság szolgái, a testek az öröm-kín szélsőségeinek rabjai. Pedig éppen Swedenborg írja, hogy az isteni szeretetnek (és így az emberi szeretetnek is), melege is van, fénye is van. Ha viszont csak fénye, azaz igazsága van, de nincs termékenyítő melege (a Naphoz hasonlítva állapítja ezt meg Swedenborg), akkor nem hogy semmit sem ér, hanem egyenesen pusztulást hoz. A szeretet igazság nélkül vak, komolytalanná, nevetségessé válik minden ilyen jellegű szeretetleírás, ez igaz és Orbán János Dénes sosem volt szirupossággal, negédességgel, hamis édességgel vádolható. De a cinikus sem különb. A mindent feltáró igazság fénye: hideg. A végtelenségig lemeztelenített ember vacog, didereg a hideg fényben. És az is teljesen mindegy így, hogy kék, vagy más színű ez a fény. (A regény fontos képe a „kék fény”. Olvasóként nekem nem sikerült elhelyeznem sehová, csak egyszerűen: fáztam.) A szeretet melegének hiánya látszik abban, ahogy Jauss, a főhős, a beatlesi „I,me,mine”(én, engem enyém) fogalomkörben képes csak mozogni. Ezt főhősként nem volna kötelező meghaladni, (nem kell fejlődési regénynek lennie minden írásnak). Jauss, ha szerelmes: szerezni akar. Ha olvas: 20000 kötet felejteti el vele a nőket. Ha pénze van, csak unaloműző lehet. Barátai: cimborák. Jellemző kép a regény elején: amikor a kiválasztott hölggyel nem sikerül kapcsolatot létesíteni, a szöveg és a történet így folytatódik: „mikor a reménytelenség már-már hétköznapivá vált, váratlanul és hirtelen Gina bűvöletébe kerültem”. Hogy aztán ez a nő (és a következő is) erőszakos halállal hulljon ki a világból. A kötet utolsó előtti fejeztében, egy nagy álomleírás-sorozatban mindez végképp összeadódik. A – szerző szándéka szerinti – lehető legegyszerűbb leírásban azonban végképp enigmatikus lesz minden. Egy regényen belüli álomleírás, mikor maga a szöveg eleve fikció, végképp olyan titokzatossá és szétszálazhatatlanná teszi a cselekmény szövetét, hogy jó esetben csak a szereplők nevei kínálnak kapaszkodót. Ha az volt a célja Orbánnak, hogy kiessen az olvasó kezéből az „Ariadné-fonál”, akkor célba ért. Viszont a szöveg így nem a maga intenzitása, mélysége, rendszere miatt nő fölé az értelmezőnek, hanem az álom kaotikus hálójával vonja be és így nem az elmerülés tisztító élményével, hanem a fulladás, a „torkig tele” élményt ajándékozza. Persze, ez is élmény, erős, szuggesztív. Az utolsó fejezet (az elsővel együtt keretet képezve) mindebből kiszabadít, fentről a földre rántó módján, az eddig megismert hősök és antihősök hétköznapi élete taszító egyhangúsága erős kontrasztot ad, reménytelen, szürke létük az elbeszélő kritikája is: azt mondja magáról, hogy egykori önmagától csak egy unalmasabb van: a jelenlegi. A hőskor fejezeteken át tartó forrongása, kavalkádja itt egyhangú monotónia. Jól érzékelhetően erről a főhősnek lesújtó véleménye van, talán ebből is táplálkozik mindaz, ami ekkora dühvel jelentette meg a kötet derekas részében az életet és ebből következtethetünk a szerző legfontosabb közlendőjére is, aki ezzel a kötettel is deklarálta, hogy nem kíván megalkuvó szürke szereplője lenni életének, irodalmának. Nem kérdés, hogy A Swedenborg kávéház kísérlet ennek a meg nem alkuvásnak a dokumentálására, az viszont igen, hogy sikerrel járt e. Ahogy Bereményi Géza írja: „azt kérdem, vajon meggyógyít-e, engem majd/bárkit is a múlt kísértete”. A válasz Bereményinél egyértelmű: semmiképpen. Orbán János Dénes – és erről tanúskodik a kötet – még reménykedik, és amíg lehetősége lesz minden bizonnyal próbálkozni is fog. Véleményem szerint van orvosság, ebben a kötetben is: a versek. Mert azok a megszokott jót hozzák. Fényük is van, melegük is van. Talán elegendőek ahhoz, hogy OJD (és a modern magyar líra) egyik legszebb mondata a szerzőjére semmiképpen se bizonyuljon igaznak: „minden, ami szép, / mögöttem van, és előttem már csak az élet”.
(Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015.)
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.
