Bence Erika
Kievickélni vagy mocsárba fulladni
Sirbik Attila: St. Euphemia
„[...] írom életem első regényét két, víz alatt élő fiúról, akik egy elveszett város lakói” (67) – mondja Sirbik Attila St. Euphemia című regényében az elbeszélő, s szavait akár a regény önreflexív metaforájaként is értelmezhetjük. Feltehetően ezzel áll diskurzusban a Petar Gromilović tervezte könyvborító: valamiféle sötét, kivehetetlen állagú folyadékban (vízben?, sárban?, tengerben?) úszó vagy úszkáló (értelmezésünktől függően: vízbe fúlt, vagy „zavarosban halászó”) alakokat (fiúkat/férfiakat) ábrázol. Mellettük bóják és mentőöv. A távolban a rovinji Szent Eufémia templom emblematikus képe. Túlságosan is direkt módon fejt ki egy metaforát ahhoz, hogy új távlatot nyithatna a regényértelmezésnek.
Hasonló leegyszerűsítő igény figyelhető meg a regény térségi/vajdasági befogásában, még akkor is, ha kivétel nélkül elismerő kritikák íródtak róla. Nem hiszem ugyanis, hogy a St. Euphemia kiváló regény lehetne csupán azért, mert a traumaelbeszélés modelljeit érvényesíti. A Sirbik-regény épp azért emelkedik ki az 1990-es évek balkáni háborúinak borzalmait, a közben elkallódott nemzedékek tönkrement gyermekkorát megjelenítő elbeszélésfolyamból, a „konjunktúralovas irodalom”-ból, mert lehetséges válaszokat is tud (vagy szeretne) adni, méghozzá eredetieket. A „borzalomsorolás” és „elkeseredettség-halmozás” egysíkú poétikáján túl az elbeszélést áthatja egyfajta túlélési stratégiaként értelmezhető „kópé” öntudat és beszédmód, ami lendületessé, mozgalmassá és megkapóvá/megszólítóvá teszi a regényt.
A (nullától tizenkettőig) számozott, (hiányjelekkel ellátott) töredékes, pontosabban fragmentumokból építkező fejezetek egy tipikusan (tehát a kisebbségiként élés jellemzőivel, mint például kifogásolható szerb nyelvtudás, az adott léthelyzetből következő egzisztenciális lecsúszás, vidéki/kisvárosi habitus etc. terhelt) bácskai kamaszfiú útját bontja ki előttünk a térségi (tömeg)agresszió, a hatalmi szervek erőszakossága, a militáns csoportok ténykedése, a háború, a bombázások etc. kiváltotta eszmélkedéstől a kiutat kereső – konzekvenciákat is levonni képes – felnőtté érés pillanatáig. Közben sok mindent megtapasztal, kipróbál és átél, kezdve az ország széthullásának nemcsak a tágabb léttér lehetőségeit (például rovinji nyaralások), hanem a mikrokörnyezet alapformáit (család, baráti kör) is szétziláló következményeitől a nemzeti/etnikai ellentétek eszkalálódásán át a háború kitörésének életveszélyes kalandjáig. Eközben sorra járja és kipróbálja azokat a helyzeteket, lehetőségeket és szerepeket, amelyektől megoldást, védelmet vagy megváltást remél.
A legtermészetesebb ilyen háttér a kiskamasz elbeszélő életében a – még egységes ország keretein belül – jobb napokat is megért, (látszólag) működőképes család lehetne, ha a kelet-közép-európai válságok és a balkáni exodus eseményei közepette rögvest ki nem merülnének látszatenergiái, lerántva a leplet arról, miszerint nincsenek és igazából soha nem is voltak sem anyagi, sem lelki értelemben vett tartalékai. Igaz ugyan, hogy az ex-jugoszláv időszak látszatjólétének és -szabadságának – például rendszeres tengerparti nyaralások (a nagyanyának házasságkötés révén még egy rovinji nyaralóra is sikerül szert tennie!) – bűvöletében úgy tűnt, minden rendben van. Amint azonban ledőlnek a kommunista-szocialista ideológia kulisszái, megmutatkoznak az általa éltetett és megélt életforma („Mi vagyunk a szocialista tábor »Nyugatja«!”, „Nekünk van tengerünk!”) ellentmondásai: szellemi értelemben proletkult jellemzőkkel rendelkezett, míg anyagi értelemben legfeljebb egy hátizsákos turista lehetőségeit jelentette a vajdasági magyar ember életében és gondolkodásában. Persze már korábban is fel-felbukkannak bizonyos figyelmeztető jelek: például olcsósága miatt a tengeren nyaraló család folyamatosan sült halat étkezik, minek következtében a fiú életre szólóan megutálja azt, az otthoni nagymama kénytelen pénzt küldeni utánuk, hogy kihúzzák a nyaralás idejét, az apa legmeghatározóbb „tengerélménye” a nudistastrandon való kéjelgés, a kiskamasz német turistának álcázva magát jut be egy ötcsillagos szállodába fürödni, mert a nagymama tengerparti lakásában nincs fürdőszoba, s a lavórban nem bírja lemosni magáról a „bőre alá is behúzódott” halszagot.
Egy alkalommal az apával felkapaszkodnak a rovinji Szent Eufémia templom tornyába, veszélyes, rozoga lépcsőkön, ami jelképes értelemben a félelem legyőzésének, a bátorság és – az apa részéről – a biztosító szeretet próbája is, illetve annak kellene lennie: „[...] be vagy szarva most is, mi, mint otthon, amikor először mentél cukorért meg lisztért...” (14). Valami hasonló történik ugyanis, amikor otthon, a szabadkai Travnička 24-ben, az apa kíséretében („[...]menj előre, mutasd meg a gyereknek, hogy ez semmit sem tud magától megcsinálni...” [12]) életében először felmegy a padlásra lisztért és cukorért. E megélt „felülnézet” jóvoltából átlátja és összegzi adott léthelyzetüket: „[...] egy ideje nem mehetünk Rovinjba a nagymamához, több fronton eszik a szart, amióta kitört a délszláv háború, régebben minden nyarat és telet a nagymamánál töltöttem, de ennek vége, meg a nagymama is Szabadkára költözött, itt lakik nálunk, mert, nem is értem egészen, mi történhetett, valami kétes ügy miatt el kellett szöknie Rovinjból, apám különben eddig sem volt teljesen eszénél, de most mintha a maradék is elhagyta volna, elege van abból, hogy a gyárban valami kis faszszopó suhancok baszogatják.” (15).
A létbizonytalanság végül teljesen tökreteszi a családot; a nehézségeket mindenekelőtt lelkileg képtelenek feldolgozni, minek következtében kiesnek társadalmi szerepeikből, illetve lehullik arcukról minden szociális „máz”: bornírt pőreségükben állnak egymás előtt. Az apa a katonai behívótól való félelmét (reszket minden csengetéskor, ezért napjait inkább a kocsmában tölti) alkohollal és idegnyugtatókkal próbálja kompenzálni: mély depresszióba esik, megutál mindenkit, bajait legtöbbször a családján, leginkább a kamaszfián „veri le” (olykor a szó szoros értelmében is), végül stroke-ot kap. Az anya eleinte megpróbál munkával, idős rokonán való gondoskodással kiutat találni a nehéz helyzetből, de a tulajdonviszonyok tisztázatlansága miatt nem kapja meg az örökséget, vallási őrületbe menekül, mindenben démoni működéseket lát. A nagyanya furcsa körülmények között (talán valamilyen féltékenységi ügy miatt) hagyja el Rovinjt és veszíti el ottani lakását, visszaköltözik Szabadkára – az elbeszélő szerint ő is „bekattan”.
E frusztrált környezetben járja a felnőtté válás útját a kiskamasz elbeszélő, elkeseredettsége, ellenállása, tehetetlenség miatti dühe természetszerű következmény; naphosszat az apa megöléséről fantáziál. A családi összeomlás után, lehetséges kapaszkodók után kutatva, különböző közösségekben, csoportokban találja magát a fiú, kezdve a vallási felekezetek és gyülekezetek kínálta menedék-lehetőségektől az utcai gallery-k jelentette alternatívákig; a különböző stimulálószerek alkalmazásán, a hazulról történő kisebb szökések és céltalan útra kelések eseményein, a bandaháborúk során történt leszámolásokon és a rendőrségi megaláztatásokon át a heccből elkövetett rablásokig. Egy alkalommal például épp Lajkó Félixék felszerelését lopják el, lebuknak – noha sikerül egy hihető fedőtörténettel kimagyaráznia a dolgot (a bolhapiacon vette), nagyon kényelmetlenül érzi magát mégis a kihallgatáskor, amikor szembesül a dobossal, akinek a hangszereit eltulajdonította. Ez és más esetek is (például az apja helyett is szégyelli magát a fa- és biciklilopások miatt, noha megélhetési gond húzódik mögöttük, és sohasem derül rájuk fény) azt mutatják, bár a társadalmi kataklizma egyértelműen a deviancia felé sodorja az elbeszélő-hőst, a magatartását befolyásoló elsődleges hatóerők (nihil-érzés, exhibicionizmus etc.) mögött végig működik benne a természetes igazságérzet és a lelkiismeret. Igaz, hogy folyton arról gondolkodik, hogyan ölhetné meg, mégis megretten és aggódik, amikor az édesapja összeomlik. Amíg a szülei dolgoznak, rendszeresen bejár a gyárba segíteni édesanyjának a normát „hajtani”, lehet, hogy nem épp önszántából, de segít neki idős rokonuk gondozásában is, és mindenféle munkát elvállal az önellátás érdekében – igaz, hogy ezek között az alkohollal való csencselés és a füvezés/anyagterítés is ott van. Tapasztalatai és az átélt próbák révén nagyon is tisztán látja helyzetét és lehetőségeit: „Kezdem hanyagolni a gyülekezetet. Összeszólalkozok a szüleimmel valami banális dolog miatt, az udvaron dühöngök. Nem miattuk, hanem az egész tehetetlenségemen, a helyzetemen, azon a faszságon, ami körülvesz, az ország szarban fürdése, az éhezés, a pénztelenség, a lábam alól kicsúszó talaj készít ki kurvára, semmi kedvem sincs Pécsre utazni az érettségi miatt. Egyszóval válságba kerülök, magam alatt vagyok, kifogyok az ötletekből, nem tudom eldönteni, maradjak-e Magyarországon, vagy költözzek vissza Szerbiába, amely még mindig sötét időket él.” (105–106).
Amikor választás elé kerül, talán épp a felsorolt útkereséseknek és bátorságpróbáknak köszönhetően állja meg a helyét (pl. az akkor még létező sorkatonaság büntetőszázadszerű alakulatában, ahova azért kerül, mert nem tudja igazolni, hogy engedéllyel hagyta el az osztagát), ez védi meg attól is, hogy a választásra kényszerítő helyzetekben a rossz oldalra álljon. Nagyon nehezen viseli el, lelkiismeret-furdalása van, amikor – megszokott környezetét és barátait odahagyva – Magyarországra távozik. Úgy érzi, cserbenhagyta mindazokat, akiket otthon a katonai behívó várja, ugyanakkor belátja azt is, hogy ennyivel tartozik a szüleinek, akiknek szüksége van rá, illetve hogy sem a passzivitás, sem a meggondolatlan hősködés nem jó alternatíva ilyen helyzetben. Nem véletlen, hogy a különböző (olykor ismétlődő), legtöbbször bibliai, illetve irodalmi mottókkal indított 12 fejezet én-elbeszélői hangja az utolsó, 13. részben megváltozik. Nem hinném, hogy a korábbi narrátor láttatja magát ekképp külső szempontból (miként néhány interpretáció sugallta), mintsem inkább arról van szó, hogy az elbeszélő személye lesz más. A 13. fejezetben az elsődleges narrátor maga is befogadóvá válik: Jenki nevű, idegileg összeomlott barátjának elbeszélését hallgatja a koszovói harctéren (ahova önként jelentkezett, hogy később munkát kapjon) átélt borzalmakról, esetében arról is szóló tapasztalattal, hogy az ember (mint Jenki) egy meggondolatlan döntéssel hogyan működhet közre saját tragédiájának előidézésében vagy fokozásában. A regénynek elsősorban azért nincs és nem is lehet pesszimista kimenete, mert elbeszélői szinteken élteti, befogadói szinten meghagyja a túlélést biztosító jó vagy jobb választás lehetőségének reményét. Erre utal a szövegháttér működtette és a címben argumentált Szent Eufémia-legenda.
Forum – Magvető, Újvidék – Budapest, 2015.
Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.
