Kritikák

 

Láng Eszter

 

Pompás paradicsom

Egy teremtés története. Onagy Zoltán beszélgetései Géczi Jánossal;
Onagy Zoltán: Dragéi hajnalok Zalánnal

 

Onagy Zoltán szeret a dolgok mélyére hatolni. Ás következetesen, egyre beljebb, lehántva a burkokat, hogy eljusson az ember, nevezetesen interjúalanya legbelsejébe, egészen a titkokig, ha hagyják, vagy ha egyáltalán vannak titkok. Ilyen az íróember: megfigyel, olvas, beszélget, érdeklődik, összevet. Úgy kérdez, még véletlenül se derüljön ki, azért teszi, mert valamilyen rejtélyt akar az olvasó elé tárni, megoldani valamit, amit meg se tudnánk nevezni, ás mélyre, hogy kibontsa a szövedékeket, az összeszálazott lényeget, megvilágítsa a tekervényes utakat, amelyen a beszélgetőtárs haladt írói pályáján, eljutva oda, ahová, leginkább az interjúkötetig, amit nevezzünk inkább beszélgetőkönyvnek, azért, mert nemcsak a beszélgetőtársról, hanem magáról Onagyról is képet kapunk: kérdéseiben, kommentjeiben benne találjuk saját eseményeit, fejlődését, mankóit, kapaszkodóit, viszonyrendszerét családhoz, pályatársakhoz, múlthoz és jelenhez (a jövőt egyelőre meghagyva másnak). Nem véletlen, hogy épp Géczi Jánost és Zalán Tibort kérdezi, akik között régi és szoros barátság van, s hármasuk is baráti közösségként aposztrofálható. Ami elsőre feltűnik kérdéseiben, alapos felkészültsége, olvasottsága, jártassága a két életműben. Onagy jelentős szerkesztői múlttal is rendelkezik, tudja, hogyan nyúljon egy műhöz vagy művek láncolatához, és a kíváncsi, mindenre odafigyelő kérdező szerepében is megmarad írónak: pályatársként kérdez, oly módon, hogy ezzel együtt képet kapunk az életpályák hasonlóságáról, aminek okát az azonos hatásokkal (Baka István segítő barátsága, Ilia Mihály kitüntető figyelme, a falusi származás) magyarázhatjuk, és a „szünettelen és mély” barátságból eredő egymásra figyeléssel, amelyet az első generációs értelmiség világra való nyitottsága alapozott meg. Mindkét könyv egyben korrajz is az irodalmi életről, arról, hogy egy-egy irodalmi csoportosulás tagjai „csak egymás ellenében tudták önmagukat megfogalmazni”.

egyteremtes.jpgAz első könyv olvasásakor leghamarább Géczi finom és pontos jellemzései, tárgyilagossága tűnik szembe. A költőnek mindenekelőtt saját magát kell megformáznia, mondja, és a ma már feledésbe menő Kálnokyt, Vas Istvánt, továbbá a vajdaságiakat, leginkább Tolnai Ottót nevezi meg olyan költőkként, akiknek hatása formálódásához hozzájárult. Elődökként, máig ható mestereiként pedig a Cholnoky testvéreket, de a vajdasági Tolnai révén fixálódnak „költősége” mentális sajátosságai: „mindent el kell mondani, kényelmesen, érthetően és lassúdad eleganciával”. Onagy széles ismeretköre, nyitott látásmódja alig tereli, inkább hagyja nagyon is szabadon megnyilvánulni beszélgetőtársait, miközben – úgy érzem – minden lényeges momentumra, eseményre, életrajzi adatra rákérdez. Géczi Jánosnál például a Vadnarancsokra, mely mostanában reneszánszát éli, s amelynek teljes anamnézise terítékre kerül, szociográfiai előzményeivel együtt, s bár Onagy érzésem szerint túldimenzionálja a Vadnarancs-korszakot, azt, hogy ugyanakkor egyéni kontextusba helyezi a Mozgó Világ-botrányt, mindenképpen javára írhatjuk. Ennek előterében olvashatunk a Géczi-művek megjelenésének körülményeiről, egy-egy szerkesztő jelentőségéről. Nyilvánvalóvá válik Géczinek az a törekvése is, hogy alkotói pályáján egy „mozaikos, töredékes nemzedéki enciklopédiát” hozzon létre, tehát ugyanazt a kérdéskört több műfaj segítségével ragadja meg. Amit felpanaszol, épp a Vadnarancsok kapcsán, hogy ez a műve elfedi szépprózai munkásságát.

Onagyot minden érdekli: az első emlékkép, az első hang, dallam, ének, altató, az első fogalom, az első érintés, íz, étel, illatok, az első játékok, mesék, élő állat, minden, ami saját életében is fontos, s amire rímel Géczi válasza. És persze a félelmek, az első közösség, első ház, szoba, az első halott, az első szerelem, az első emlékezetes iskolai verseny és iskolai siker, az első látott, véres, naturális baleset, az első feloldhatatlan titok. És az első csók, az első beteljesedett szexuális élmény. Az utazások, a kert és a rózsa meghatározó volta interjúalanya életében. S persze a legfontosabb olvasmányélmények, és a válaszfal a folyóirat és a könyvirodalom között. És az irigység (eufemisztikusan: „neheztelések”). És ugyanezek Zalánnál, a gyermekkor, a szülői ház biztosította szabadság, nyitottság, a jó tanárok, a könyvtár, a tizenöt éves kori első, majd a többi szerelem, „mint különös és kiszámíthatatlan játék”, a korai irodalmi hatások, a kánonokon kívüliség, az ebből következő különös magány.

Zalán párhuzamos életúton halad Géczivel. Pilinszky hatása alatt indul „a költészet érvényes dragei.jpgmegszólalási formái felé”, majd kibontakozik az út, amelyen az ösztönből, passzióból művelt költészettől a népies szürrealizmuson át eljut az avantgárd megújításáig. Ahogyan Géczi a Vadnarancsokkal, úgy robban be Zalán is az Arctalan nemzedék című esszéjével az irodalmi köztudatba, fiatalon, „hályogkovács módján műtve szét a generációs feszültségeket” – hogy Onagy szavait idézzem. És jön a Papírváros, a „lassúdad regény”, „hatalmas, oldalakon keresztül burjánzó mondataival”, ahol a „cselekvés-cselekmény inkább a nyelvbe tolódik át”, és a Kortárs szerkesztőségében eltöltött időszak, az ezzel járó felelősség és tapasztalatszerzés, jönnek a verseskötetek, drámák, rádiójátékok, gyermekkönyvek. Onagy élénk érdeklődéssel kutatja a megélhetés, pénzkeresés, családi élet, ivászat, szerelmek magánszférába tartozó titkait, ami arra mindenképpen jó, hogy Zalán szépen, pontosan fogalmazott mondataival eloszlassa a róla keringő pletykákat és mítoszokat. Az olvasói kíváncsiság így némileg kielégülhet.

A szegedi évek mindkét költői életútban meghatározóak. Két fontos, már említett személyt emelhetünk ki a pályájuk formálódásában jelentős szerepet játszó alkotótársak közül, a szeretve tisztelt, jóval idősebb Ilia Mihályt és a szinte kortárs, korán elhunyt Baka Istvánt, akiről Zalán fest árnyalt, a személyiség ellentmondásait is kidomborító képet.

Onagy szívesen fordítaná az irányt a politika felé, de Géczi nem hagyja. Tíz évébe került – mondja –, hogy „totálisan depolitizálja magát és környezetét”: „Nem vagyok hajlandó szégyellni magamat mások miatt”. Akceptálandó alapállás. Géczinél tehát a vers nem akar „osztályharcos” lenni. Nem a világ megszabta formákban és hangmódokban kíván szólni. Nincsenek „igazságai”, csak megfigyelései, mondja. Számomra, s a beszélgetők számára is bizonyára fontosabb a kultúrakoncepció hiányának megfogalmazása, ahonnan azért mégis megtörténik egy lépés a politika irányába, történetesen a besúgórendszer boncolgatásáig, s Onagy sommázatáig, miszerint „az élet időről időre megkonstruálja a mocsarat”. Ami Géczi számára nyilvánvalóan fontos: „Együttélés, tolerancia, a minimális közös megnevezése – és (mert jobb nincs) a nyilvános demokrácia betartatása”. Mértékadó állásfoglalás ez, úgy vélem. Zalán hasonlóan ódzkodik a politikától, s sokak, így saját „elmagányosodását” azzal magyarázza, hogy kivonultak a társadalmi szerepvállalásokból. Ezt elsősorban az irodalmi élet keretében értelmezi: „nem írtuk alá a hűségnyilatkozatokat” – mondja. A Dragéi hajnalok zárásaként Fodor Ákos, Páskándi Géza és Katona Imre József portréját rajzolja meg bensőséges eleganciával. Értékítélete, emberi, alkotói állásfoglalása mintául szolgálhat a fiatalabb nemzedéknek.

Igen fontos mindkettőjüknél írói fejlődésük saját maguk által interpretált története, gondolataik az írói alkotói módszerről, az írásról mint magányos tevékenységről, az élet és a történet egyensúlyának, egységének kialakulásáról, nehézségeiről – olyan közegben, ahol az irodalmi élet egyfajta politika-pótlék, s ahol kívül lenni a kánonokon egyfajta „nemlétet” jelent. Géczinél a „hagyományos” irodalom és a rózsamonográfia egymásba növésében, egybeépülésében megtaláljuk az őt mindig is vonzó összetettséget, egyetemességet, Zalánnál ugyanez az univerzalitás felé törekvés nyilvánul meg a szövegképződés, az életműdarabok készülésének, az élményanyaggyűjtésnek és beépülésének folyamatában, a sokműfajúságban.

Gondolat Kiadó, Budapest, 2014.
Kortárs Kiadó, Budapest, 2015.

Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.


Főoldal

2016. május 10.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png