Kritikák

 

 ezredevkonyv.jpg

 

Pécsi Györgyi

 

Teljes jogú civilként

 

Előretolt Helyőrség. Ezredévkönyv

 

Rendhagyó antológia az Előretolt Helyőrség. Ezredévkönyv című testes és küllemében igen igényes, az Előretolt Helyőrség kiadó – EH – huszadik évfordulójára készült reprezentatív összeállítás. Rendhagyó, ugyanis a könyvben Szőcs Géza némiképp talányos bevezetőjén kívül az olvasó nem talál érdemi tájékoztatást sem a szerkesztés – szoros szerzői ábécérend – koncepciójáról, sem a kötet – Szőccsel együtt – összesen 47 szerzőjéről. Mindössze a kiadónak a könyv végén olvasható kiadói jegyzéke adhat némi támpontot a nemzedék/társaság alkotóiról – kinek mikor jelent meg kötete az EH kiadásában 1995-től 2015-ig; az olvasó ráérős idejében elbogarászhat a listán, például hogy kinek hány könyve jelent meg, vagy ha önálló kötetre méltó volt, miért nem került be a reprezentatív gyűjteménybe. Persze, akik a kezdettől közelről, napra figyelték a nagy lánggal és még nagyobb füsttel induló „transzközép” indulását, és az alkotóknak publikálási lehetőséget adó EH működését, azok nem akadnak meg ily csekélységen, de feltételezem – remélem –, hogy lesznek  kevésbé tájékozott vagy kifejezetten tájékozatlan olvasók is, ők viszont csak nézegetik, és nem látják azt, amit láttatni akar az antológia.

Ebből a szoros szerzői ábécérendben összeállított antológiából ugyanis nem derül ki, hogy az antológia az EH sorozat kiadói reprezentálását célozta-e meg, vagy inkább az EH irodalomtörténeti jelentőségét akarta-e felmutatni. Mindkét esetben indokolt lett volna afféle mini-lexikont beilleszteni a szerzők biográfiájáról, megjelent köteteikről, díjaikról, esetleg a jelenlegi lakóhelyüket is jelezni (az EH első generációjának tagjai a most éppen kétlaki Orbán János Dénes kivételével Erdélyben maradtak, a legfiatalabb 2014-es Mozdonytűz antológia szerzőinek mintegy fele viszont ingázó vagy kétlaki, s talán érdemes lenne megvizsgálni, hogy ennek a biográfiai helyzetnek van-e poétikai következménye), és kiderülhetett volna, hogy az EH olyannyira határátlépő, hogy a magyarországi Szálinger Balázs és Dobai Bálint debüt kötete is Kolozsváron jelent meg.

            Meglehet a koncepció ez: csak művek vannak, mindegy, ki, mikor írta, a művekből kell kirajzolódnia az EH irodalomtörténeti jelentőségének, természetének, s kizárólag a művek alapján ragadható meg az EH kánonbéli helye és helyi értéke. Csakhogy… Mint bármely alkotói pálya, az EH alkotóiéi is változik. A pályára lépés rendszerint helykeresés, hangkeresés, a csapatos/nemzedéki föllépés többnyire kifejezetten opponáló – az uralkodó irodalomeszménnyel szemben definiálja magát, aztán a második-harmadik kötet után a „mi” tudat elhalványul, a saját stílus, hang megtalálásával individualizálódik a nemzedék. Az EH alapító atyái – Orbán János Dénes, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Sántha Attila, László Noémi, György Attila – is szétszóródtak. Leginkább OJD folytatja permanensen a lázadást, a „transzközép” nonkonformizmusától legtávolabb pedig alighanem éppen az a Sántha Attila került, aki OJD mellett a legharsányabban jelentette be a transzközép radikalizmusát, utasított el bármiféle folytonosságot, különösen a kisebbségi magyar költősors attitűdjét, az utóbbi években írt verseiben viszont nagyon is érzelmes hangon vallja a folytonosságot, s kelti életre a lírai realizmust meg a zsánert. Lövétei, Fekete Vince, László Noémi utóbbi kötetei pedig határozottan a nyugatos klasszicizáció (Babits, Kosztolányi, Radnóti líraeszménye) felé mozdultak el, míg a legutóbbi generáció költői a slam poetry – igényesebb – változataival is kísérleteznek. Éppen ezért célszerűbb lett volna periodizálni az EH megjelenéseit, külön fejezetbe sorolni az alapító nemzedék borzas, lázadó műveit, és egy másikba a saját hangot kiforrt munkákat. És célszerű lett volna egy vagy két külön fejezetbe sorolni az alapítókat követő pályára lépőket, hogy kiderüljön, az EH valójában hány nemzedék indulását is jelenti: az EH lényegében homogén,  az alapítókhoz csak fölzárkóztak a következő generációk, vagy beszélhetünk markánsan elkülönülő nemzedékekről (a szintén kánontörő Forrás-nemzedékekhez hasonlóan); netán a kilencvenes évek hangos és kétségtelen paradigmaváltó fordulata utáni EH ma már nem több vagy más, mint rangos kiadó és márkanév, mely minőségi garanciát vállal a kilencvenes évek elejétől folyamatosan pályára lépő erdélyi/romániai magyar költők, írók elég széles spektrumának. (Számomra úgy tűnik, az alapítók után pályára lépők és a legfiatalabbak inkább csak árnyalatokban térnek el az alapítóktól irodalomeszményüket illetően, jobbára megismétlik az alapítók gesztusait, átveszik hagyományválasztásukat.)

Indokolt, hogy helyet kapott az antológiában Fried Istvánnak, a szegedi egyetem professzorának A transzközép keresésének lírikusai című dolgozata, amelyben az EH zajos indulásával szinte egy időben foglalta össze és fő vonalaiban kijelölte az alapítók indulásának kánonbeli helyét (sajnos a kötet nem jelzi az első megjelenés bibliográfiai adatát: Helikon, 1996/17., 19.). Szőcs Géza eléggé nem méltányolható nagyvonalú mecénási szerepe mellett főleg Fried István mentorálta és erősítette meg szakmai kompetenciájával (és személyes szerepvállalással) a „transzközép” irodalomtörténeti legitimációját. Méltóbb lett volna, ha dolgozata a kötet bevezető tanulmányaként kap helyet, annál is inkább, mert mindössze két kritikai/irodalomtörténeti szerző írását közli a kötet, Fried mellett Páll Zitáét. Páll az alapítók manifesztumait vizsgálva árnyalja és vitatja a transzközép nemzedéki voltát, mert előbb léptek be gesztusaikkal, ellentmondásos kiáltványaikkal a romániai magyar irodalmi életbe, semmint a művek megíródtak volna, s megengedi, hogy a „transzközép… nem egy homogén vagy nemzedéki megnyilvánulás, nem generációs fellépés, hanem »érdekszövetkezet«: Sántha Attila és Orbán János Dénes stratégákhoz méltó módon vitték véghez az irodalmi életbe való betörésüket”. Akár vitatjuk, akár elfogadjuk érvelését a nemzedéki kritériumra vonatkozóan, az bizonyos, hogy a rendszerváltozás után a Romániában születő magyar irodalomban (eszményben, ethoszban, nyelvben) történt radikális fordulat legnagyobb hatású megvalósítója az EH-körüli csoportosuláshoz kapcsolódik. (Egyetlen költőről közöl kritikát az antológia, nem indokolt, miért éppen Muszka Sándor köteteiről került a gyűjteménybe Páll Zita egyébként kitűnő dolgozata – a kiemelés azt sugallja, hogy Muszka a legjelentősebb költője az EH-nak; sokkal inkább a kötetbe kívánkozott volna Sántha és OJD manifesztuma – ezeket, és a transzközéppel foglalkozó elemző írásokat indokolt lenne mielőbb megjelentetni, és egy füst alatt húsz év távlatából akár a teljes Kárpát-medencei rendszerváltozás után/körül induló magyar irodalom – szlovákiai, délvidéki, magyarországi – higgadt számvetését elvégezni.)

+

Az Ezredévkönyvfélszáz alkotója pár száz művének a minősítésére nagyvonalú gesztus lenne vállalkoznom (kevesebb szerzővel nagyon erős lehetett volna az antológia, így viszont, bár demokratikus a szerkesztés, elegyes minőségű az összkép), a megjelent kötetekről a díjak, recepciók folyamatosan jelezték és jelzik a befogadás (a szakma) visszaigazolását, értékrendjét, szubjektív olvasatomban inkább néhány általánosabb jelenséget emelnék ki.

A transzközép legfontosabb programja a totális szabadság igénybejelentése volt. A diktatúra elhullása után nem a politikai, hanem az elemi irodalmi, költészeti szabadságé. Szabadság a költői szerepet, az irodalomeszményt, a beszédmódot, a hagyományválasztást illetően az olvasói elvárással/megszokással és az ideologikus kánonokkal, irodalmi érdekcsoportokkal szemben. Vagyis: öntsünk tiszta vizet a pohárba, kezdjük nulláról az egészet! Ez a radikális igény óhatatlanul opponálásban formálódhatott csak meg. Sántha Attila nagy lendülettel jelentette ki, hogy a „legnagyobb magyar költők egyike” Reinhold Alfréd, OJD pedig Rejtő Jenőben és Faludy Györgyben ragadta meg a nemzedék „vezérlőcsillagát”.

Mindazonáltal a „transzközép” (és most már „EH-nemzedé[ek]”?) imponálóan széles költészeti hagyományt mozgósított és mozgósít az antik szerzőktől Villonon, Shakespeare-en, Janus Pannoniuson, Puskinon át Radnótiig, Szilágyi Domokosig, Szőcs Gézáig, sőt egymásig. Ahogy az antológiából is kitetszik, a leggyakrabban József Attilával, Adyval, Dsidával, Nagy Lászlóval polemizáltak – ironikus, profán, blaszfémikus tagadással utasítva el a költő és a költészet felstilizált szerepét, az értéktanúsítást, a hit pátoszát, a közéletiség, a küzdés heroizmusát, a szenvedés és az áldozathozatal magasztosságát.  József Attila: „Három konyak, s két üveg / vörösbor után / verset írunk. / Ő fogta / ceruzám.” (Fekete Vince); „A verset újraírom. Ez az első sora, / még nem dicsőség.” (Karácsonyi Zsolt); „Harminckét éves lettem én, / sokat éltem mesék tején, / de már / e kár // csak abban áll, hogy védhető, / statisztikákat éltető kis ok / vagyok.” (László Noémi); „Nem bíztam én sem másban, sem magamban. […] Éltem? – Jó lenne kiegyezni ebben.” (Lövétei Lázár László); „Homokos, vizes síkra értem, nem remélek.” (Noszlopi Botond); „Díványon fekszem, sziszegek. / Fölöttem Judit, másfél mázsa, […] A rakodópart / alsó kövén ültem, onnan néztem / kiégett szemmel: hogyan merül el drága teste. / (Akkor jöttem rá, hogy / Dunának, Oltnak egy a hangja / – hogyha alulról hallgatod.)” (OJD). Ady: „Nem keresni mindig új s újabb lovat: / megülni azt, amelyik alattunk rohad.” (Ámos Lóránd); „nem szeretek és nem szeretnek” (Farkas Wellmann Endre); „másnap hőse vagy, mondhatni embere, / lóvé dől, líra száll, akár bmw-re is tellene” (Dimény Lóránd); „Pusztaszerből puszta szar maradt” (OJD); „genny a seb alatt / mag a hó alatt, költőnk és kórja” (Sántha Attila). Nagy László: „Hogy ki volt ő – hát nem számít az arc. […] ő is csak egy, aki a túlsó partról / valamit a foga között áthozott.” (OJD); „S ha vége szakad sok dzsónak, / átvisz a túlsó partra tán egy másik csónak, / segít a drone, a crsytal, s egyéb porok” (Vass Ákos) – néhány nyilvánvaló polemizáló citátum, s mellettük persze jóval számosabbak a finoman átderengő utalások, allúziók.

Az értéktanúsító, közösségi, áldozatvállaló ethosz elutasítása mellett a költőelődök glóriájának a földre rántása mellett a legnagyobb visszhangot (és olvasótalálkozói sikereket) a prüdéria trónfosztása eredményezte. A kisebbségi tragikus-pátoszos költői hang emelkedettsége nem viselte el a magánszféra, a testiség, szexualitás irodalomba, költészetbe emelését – még az EH-sok számára leginkább elfogadott Szilágyi Domokos szerelemfölfogása is inkább romantikus, s még Szőcs Gézáé is poétikusan stilizált, semmint 20. (21.) századi. A transzközép tehát fölfedezte Freudot –, és még Freudot is lerántotta a… kocsma közepébe. Nem a szexus, a férfi-nő kapcsolat, a nemek hierarchiájának lelki kínjai, dilemmái kerültek elő, hanem a tiltott szavak (nemi szervek, aktus) profán, közönséges használata – kifejezetten provokációs céllal. (Néha úgy tűnt, mintha az EH-belépője legalább egy trágárkodó szöveg lenne.) A szociálisan érzékeny, szegénylegény-énekeket szerző Muszka Sándor folklorisztikus, vajdajánosos dalában a magányos lány például így sóhajt: „Elsorvasztó lázban égve / Baszni kéne baszni végre.”; a legfiatalabb évjáratúakhoz tartozó vágánsköltő (modorában az OJD-követő) Márkus Andrásnál már-már stílus a profán és vulgáris versbeszéd: „Ne haragudj: alant büdös volt, / s az artériák nagyon lilák, / Most faszom egy óriás, szőrös holt. / Hát ne duzzogj, és mossál pinát!” Murányi Sándor Olivér elbeszélése (Primícia) a pornográfia határát súrolja, a Karácsony Benő-i tárcahumorral rokon stílusú Nagy Koppány Zsolt itt közölt, a nemzedék közönséges nyelvhasználatán megütközőket ironizáló tárcája is egy infant terrible-i kiszólással zárul: „Na. S akkó’ mi (a faszom) van?”

Ezek az elsődleges, transzparens gesztusok magabiztos, fölényes jelenlétet sugallnak, a színpadias provokációk mögött azonban több a keserűség, a kiábrándultság, az illúziótlanság. Számszakilag is jóval nagyobb arányban jelennek meg a történelmi, társadalmi vákuum-sors, -lét rezignált panaszai, számvetései amazokénál. Nincs Erdély-mítosz, közös sors, nemzeteszmény, ezek kiüresedett fogalmak csupán, nincs cselekvési tér – a (költő)ember a privát térben él, ezért a többes szám használata helyett az egyes számú megszólalás csak részben lázadás a közösségi költészet és elvárás (hagyomány) ellen, részben kíméletlen szembenézés a valóval: „Mi számított, örökre elveszett” (Bálint Tamás); „Semleges kor felületén mi termett? / S e forróság? Nem Róma ég. Az arcod.” (Farkas Wellmann Éva); „Van-e még, ami elevenbe vág? / Céltalan, cukros összevisszaság. […] Közben az ember kábán ácsorog, / mint fásult rab a börtönudvaron” (László Noémi); „Ahol virágok illatoztak, ma sár van, dög és hullaszag” (Noszlopi Botond); „Folytatni minek ha értelme nincsen / Magamat  fel mire feszítsem” (Muszka Sándor); „ha nem félnék hogy még ilyen se lenne / s még ennyi érdekes se lenne benne: // az emberélet útjának felén / isten bizony hogy újrakezdeném” (Lövétei).

A Romániában születő új magyar irodalomról óvatos aggodalommal jegyezte meg annak idején Markó Béla, hogy félő, előbb hagyja el erdélyi jelzőjét, semmint lehetőségét kipróbálná. Ebből a szempontból is érdekes az EH róka-fogta-csuka metamorfózisa. A transzközép ki akart törni az erdélyi gettóból – a kisebbségi szerepkörből, de nem akart besorolni a magyarországi, budapesti megosztottságba sem. ’89 után mindenképpen válaszút elé került az erdélyi magyar irodalom is, mert a politikai, közéleti változások miatt elvesztette a diktatúra idején – tiszteletreméltóan – vállalt, viselt súlyát és szerepét. Kányádi Sándor úgy fogalmazott, most dől el, hogy tud-e érdekes lenni, tud-e mit mondani az olvasóknak a romániai magyar író. A transzközép, az EH nagyon is érdekes volt, borzongatóan, s néha riasztóan – az elutasításban. Szentségtörést követett el, éppúgy le merte rombolni a kisebbségi író, irodalom mítoszát, a tragikus kisebbségi magyar sors szenvedő glóriáját, a nemzethez való tartozás szentségét, ahogy a prüdériát. „Lehet bennem egy nemzeti / lobogós rész. Hisztizni is / szoktam ennek ürügyén. Van úgy, / hogy jó sokáig eltart.” – írja szelídebben Lövétei, könyörtelenebbül OJD: „Ne haragudj: bezárt a bordély, / s az utcalányok nagyon lilák, / Erdély egy óriás vörös folt / – hát hozzád jöttem. Én, a virág!”, és nem átall a Himnusszal csibészesen eljátszani: „Az Ágnak rendületlenül / légy híve, langaléta! / Rajt’ generális szíve ül, / csak nézi kis kadétja.”

A transzközép indulásakor valóban nem lehetett tudni, merre fog elmozdulni a lázadó hév, hogy mindenestül elhagyja regionalizmusát, hagyományait, kötődéseit és kötöttségeit, avagy úgy válik-e világlírává, hogy ahol korszerűen lehetséges, újraépíti azt. Harsány, provokatív és gyötrelmes harca, veszekedése, vívódása mélyén azonban valószínűleg mindig is a szülőföld(haza)-szerelem állt – a teljes szabadság feltételével. Jellemzően lehet pontos Lakatos Mihály leírása: „A hazával mi már csak úgy állunk, / mint Istennel áll a hívő ember. / Bár kimarjult hitén száz meg száz lyuk, / hisz azért, mert nem hinni nem mer.” Azt mutatják az utóbbi évek, hogy különösen az alapító atyák – Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Orbán János Dénes, Sántha Attila, György Attila, Molnár Vilmos – műveiben egyre karakteresebben formálódik egy új Erdély-, Székelyföld-, szülőföld-vízió. Azt hiszem, hogy a nemcsak nagy füsttel, de lánggal is önmagát bejelentő EH legnagyobb jelentősége és eredménye, hogy a rendszerváltozás utáni generációk valóban nem kisebbségi íróként, költőként, emberként tekintenek és gondolnak önmagukra és a világra, hanem teljes jogú civilként. Az általuk létrehozott irodalom – nagyvonalakban – nem újabb feladathoz, szerephez igyekszik alkalmazkodni, hanem a költészet/művészet természetéhez. Itt és most: a borzas lázadás után alapvetően a létmegértés és az életszeretet felé tolódnak a művek, jellemző megszólalási módjuk az elégikus, ironikus, groteszk tónus és a vagányul játékos attitűd. Együttesen roppant széles rádiuszban jelölték ki a számukra folytatható hagyományt, de a világlíra, a vágáns költők (Faludy, Villon) mellett a nemzeti klasszikus Arany János és a nyugatos mesterek (Babits, Radnóti), az erdélyi mesterek közül Dsida, Mózes Attila, Bodor Ádám – és Szilágyi Domokos foglalnak el kitüntetett helyet (ez utóbbi egyetlen versére, a Don Quijote szerenádjára több parafrázis is íródott).

„Nem egyszerű dolog irodalomtörténeti térképet készíteni” – állapítja meg a bevezetőben Szőcs Géza. Valóban. Csak sajnálhatjuk, hogy az Ezredévkönyvily szerkesztettsége némiképp nivellálja az EH kétségtelen eredményét, s nem könnyíti a térképkészítők munkáját.

 

Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, é.n. [2015]

Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.


Főoldal

2016. május 04.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png