Erdész Ádám
Szép játék, joga bonito
Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík; Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából
Irodalmunkban ma már egész vonulatot képeznek a futballpróza körébe sorolható írások. Novellák, esszék, tárcák, a szerzői látszólag a fociról mesélnek, ám a valóságban egészen másról írnak: szenvedélyről, tragikus bukásokról vagy éppen soha nem teljesülő álmokról. A pályák világát belülről ismerő írók – Esterházytól Sajó Lászlóig – pontosan tudják, hogy a futball-univerzumban minden megvan, ami fontos a világban. A szurkoló a tribünön páratlan intenzitással éli át a Biblia, a görög-római mitológia archetipikus, nagy történeteit, mégpedig úgy, hogy a társadalmi státust felülírva, része lesz egy közösségnek. A fociban se szeri se száma a jobbnál jobb témáknak, innentől minden a szerzőn múlik…
A minőségi futballpróza az elmúlt évben két számottevő kötettel gyarapodott: Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík címen Törőcsik Andrásról vagy inkább a maga gyermekkoráról és felnőtté válásáról írt regényt. Az újságíróként és prózaíróként egyaránt ismert Gazdag József pedig 2005 és 2014 között megjelent tárcáiból adott közre válogatást. Más műfaj, eltérő nézőpont s mégis ugyanannak a világnak a metszeteit látjuk. A legnagyobb különbség az, hogy Egressy – annak ellenére, hogy végigköveti Törőcsik András sorsát – a futball világára közvetlenül mégsem reagál. Gazdag a hétről hétre írott tárcái többségében ugyancsak a pálya fehér vonallal kijelölt határát átlépve messze futtatja gondolatait, de sokszor – főként a 2014-es világbajnokság idején született cikkekben – közvetlenül ír a fociról.
Egressy Zoltán Sóska, sült krumpli című darabjával már megmutatta, mennyire mélyen ismeri a futball világát, s azt is, hogy ez az érzelmekkel telített sűrű közeg milyen kiváló forrás az író számára. Egy régi Élet és Irodalombeli esszéjében pedig felidézte első számú kedvencét, Törőcsik Andrást. A könyv megjelenése után adott interjúiból tudjuk, hogy kiadójának vezetője, M. Nagy Miklós ajánlgatta neki a „Törőcsik-témát”. Egressy sportkönyvet nem akart írni, írt helyette a maga gyermekkoráról, a foci, az Újpest és mindenekelőtt a Törőcsik iránti rajongásának történetéről. A rajongás kialakulásáról, természetrajzáról és a lassú távolodástól, azaz a felnőtté válásról. Mivel a gyerekkor első számú eseménye Törőcsik András volt, a személyes történetbe szervesen beleszövődik az Újpest – akkor még Dózsa – legendás játékosának élettörténete. No, de Törőcsik, amellett, hogy kétségtelenül zseniális játékos volt, a kudarc, a bukás tragikus megtestesítője is. Sorsát Egressy helyenként az eleve kudarcra ítélt magyar sors alaptípusaként mutatja be. Éppen ezen a ponton kezdődik a regény: a szerző azt a Zalacsány környéki helyet keresi, ahol Törőcsik 1979 júniusában súlyos autóbalesetet szenvedett. Ezt a pillanatot tekinti a tragédia végső megpecsételődésének: „Tizenkét éves vagyok, pontosan tudom, hogy mindennek vége. És már másodszor van vége. Ezt éreztem egy évvel korábban is, az argentin-magyar után. Pedig akkor még csak huszonhárom volt. És most is csak huszonnégy.” S ezután még a könyv elején jön argentin-magyaron való kiállítás története, amely normális esetben nem lenne életre szóló tragédia. Fontos meccsen egy fiatal játékos a mérkőzés utolsó perceiben – nagy nyomás közepette – rossz döntést hozott, kiállították. Majd tanul belőle, legközelebb nem ugrik be a provokációnak. De nem így történt, a túlpörgetett közvélemény, s főként a véleményformálók nem akartak szembenézni a valósággal. Ha nincs diadal, akkor bűnbak kellett. Ez a szerep viszont a mentálisan nem túl erős újpesti fiút megroppantotta.
Innen indulunk. Egressy Zoltán három idősíkot egymásba csúsztatva építette fel történetét: a maga gyerekkorát, Törőcsik történetét és jelen – a megírás, a kommentárok – idejét váltogatva formálta meg regényét. A jelen idősíkjába illesztett különféle kommentárok még reflektáltabbá teszik a szöveget. Egy kilencéves kisfiút a nagyapja kivisz a kettős rangadóra, egy nála valamivel idősebb unokatestvére megmutatja neki a Dózsáról összeállított albumait, s azután felfedez egy fiatal játékost, aki mást csinál, mint a többiek. Kiszámíthatatlan, észrevesz olyan lehetőségeket, amilyeneket társai nem, aki valóban játssza a futballt. Maga Törőcsik is ezt mondta: „… hogy mit szerettem akkoriba? Játszani, magamban mindig mosolyogtam, ha felém szaladtak, és nem tudták elvenni tőlem a labdát…” Ez éppen elég a rajongás kifejlődéséhez. A rajongó meccsre jár, kivagdossa kedvencéről szóló cikkeket és beragasztja az unokatestvérétől örökölt albumba, a gombfocimeccsen vele rúgatja a legtöbb gólt. De nem keresi a személyes kapcsolatot, mert a maga által formált kép a valóságosnál szebb és az eredeti aligha lenne olyan tökéletes, mint az idol. Egy gyerek számára a világ megkettőzését jelentheti az ilyen rajongói státus. A jelen idősíkjában megfogalmazott kommentárokban a szerző is felveti ezt a lehetőséget: „Nem tudom így utólag, nem színtiszta menekülés-e nekem akkoriban a foci, az Újpest, Törőcsik, egy virulens, ünnepélyes, boldogságos másik élet…” A kérdésen töprenghetünk magunk is, hiszen mind a gyerekkor, mind a jelen idősíkjában felvillannak a gyermekkor szereplői, szülők, nagyszülők, más közeli rokonok. S ha egy-egy megjegyzés utal is a szörnyű hatodik, a szörnyű hetedik osztályra, nem olyan világ volt ez ahonnan menekülni kellett volna. Kedves, jó emberek a szereplői, középpontban a szelíd, kék szemű édesanyával, aki még a Fradinak lőtt góloknak is nagyon tud örülni, hisz fiának ez okozza a legnagyobb boldogságot. D mégis, ott van a rajongott játékos, egy, a képzeletben – legalábbis rövid időre – tökéletessé csiszolható idol.
Mert a rajongott Törőcsik csak a képzeletben volt tökéletes, maga Egressy is azt mondja, sokkal inkább nagy pillanatai voltak, mintsem nagy meccsei. Huszonnégy éves koráig lepörögtek legjobb évei és utána jöttek sorra a bajok: sérülések, botrányok, gyengeségek. Majdnem mindegyikben volt valami véletlennek látszó elem, az 1979-es balesetet is el lehetett volna kerülni, ha Zalaegerszegről a csapatbusszal jön haza, nem kéredzkedik át egy barátja autójába, hogy hamarabb otthon legyen s élvezhesse a szabadságot. Jöttek sorra az ügyek, a bajok, ahogy telt-múlt az idő, egyre nehezebben állt fel utánuk. Egressy újra és újra visszatér az okokra, legpontosabban a közegről beszél. Arról, hogy vajon mi várható egy olyan közegtől, amelynek legfontosabb meghatározója az önbecsapás. Az önbecsapás első számú szimbólumának a „az évszázad meccsének” kikiáltott londoni 6:3-at tekinti. Mi volt ez az összecsapás a valóságban? Egy barátságos mérkőzés, ami semmit nem döntött el, ellentétben a VB-döntőkkel, a kupafinálékkal. S ez a közeg valóban predesztinálta Törőcsiket a bűnbak szerepére. A sikeres periódusokban ő testesítette meg a reményt, s amikor Argentínában, majd másutt a fontos meccseken jött a menetrendszerű vereség, őrá lehetett leginkább rámutatni, amikor a csalódott tömeg haragját kellett csillapítani. Ő állíttatta ki magát, ő nem hajtott eléggé, ő volt, aki miatt a sokaság nem érezhette győztesnek magát. Pontos diagnózis, bár Egressy Zoltán tartózkodik társadalmi kiterjesztésétől, de a felrajzolt modell tágabb kontextusban is érvényes.
A főhős gyengeségeiről kevesebb szó esik, legtöbb, pontosnak látszó pszichológiai megállapítás egy eleve ironikus távolságtartással zárójelbe tett számmisztikai indíttatású fejezetben olvasható. A gyengeségek a rajongó lelkét megsebző fájdalomként jelennek meg. Az első flegmán mellérúgott tizenegyes, a bemelegítés nélküli pályára lépés utáni húzódás és a többi hasonló eset, mind, mind egy lépés a távolodás, a felnőtté válás útján, amely az érettségi idejére nagyjából le is zárul. Azért persze nem lehet ezt az egészet csak úgy elengedni, dokumentálja a könyv és különösen az utolsó előtti fejezet, amelyben a zalacsányi baleset után lejtőre került sors lehetséges ellentétét is elmeséli az egykori rajongó: nincs baleset, elutazhat a világválogatott meccsére, nem jön haza, Benfica, Barcelona, majd még ereje teljében katalán nyelven bejelenti – Egressy mindenre figyel, aprólékosan –, hogy az Újpestben szeretné befejezni. Gyönyörű.
Egressy Zoltán teljes Törőcsik pályarajzot adott, ahogy a maga gyermekkorának, felnőtté válásának rajza is teljes. Ám a Törőcsik-portré alighanem sokkal szebb a valóságosnál, mint amikor a kamara elé egy, a valóságot megszépítő szűrőt tesznek. Amikor a regényben említett egyik-másik meccset visszanéztem, a Google feldobott egy szakállas Törőcsik-képet. A szerző is említi, hogy amikor meghalt édesanyja s még jobban elengedte magát, a frissen növesztett szakállával úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. A kép ennél több, ott van a nyers dráma: a labdát laza könnyedséggel vezető, lobogó hajú szőke focista helyett egy perifériára csúszott öregembert láttam. Egressy Zoltán ennél a brutális zuhanásnál sokkal szebb történetet írt, de így van ez jól, hiszen ez az ő Törőcsik Andrisának a históriája, sőt az ő története. Regény ez, különös, szinte kizárólag valóságelemekből szőtt fikció.
Egressy Zoltánnál Törőcsik alfa és ómega, érdekes megnézni, hogy egy másik futball-univerzumban hol találjuk őt. A másik világ Gazdag Józsefé és szinte határtalan. E prózavilág megteremtője egyaránt otthonosan mozog a szlovák járási bajnokság és az európai csúcs ligák meccsein, éppúgy ismeri a felsőszeli pályát, mint a Reál Madrid, a Chelsea vagy éppen Millwall stadionját. Nos, az ő „futballfüggő naplójá”-ban Törőcsik neve mindössze egyszer fordul elő. Az az egy említés az Egressy Zoltán könyvének címlapján megörökített pillanatot, az argentínai kiállítást idézi. Úgy tűnik, Egressy a legmaradandóbb pillanatot emelte ki.
Az első kötete után Bródy-díjjal jutalmazott Gazdag József most megjelent írásainak többsége eredetileg a pozsonyi Új Szó Focitipp című mellékletében látott napvilágot. Az akkori aktuális témák által ihletett tárcák voltak a melléklet vezércikkei. A hajdani focimellékletek nyitó cikkeinek javát válogatta kötetébe Gazdag József. Három-négyflekkes írások, még rövidebb is akad köztük. Keveseknek adatik meg a sajtót hivatásszerűen tápláló írók és újságírók közül, hogy napi- és hetilapokba írt tárcáik állják az idők próbáját, s évek múltán összegyűjtve, nemcsak, hogy nem fakulnak meg, hanem távlatosabb értelmezési horizontokat nyitnak meg. Gazdag József ezek közé a szerencsés szerzők közé tartozik. A tárcák írására indító hírek egy része mára már elvesztette jelentőségét, da maga az írás nem, mert a szerző a fociról szólva másról is beszélt. Arról, hogy milyen érzés egy falusi pályán néhányadmagunkkal szurkolni s azt érezni – vagy inkább azt képzelni –, hogy ez ugyanaz, mint a Chelsea–Liverpool. Máshol épp a kontraszt adja a cikk drámai erejét. Például az, hogy milyen szomorú visszatérni egy El Clássicóról: „Ócska stadionok ócska tribünjein éljük életünket, de éjjelenként mindig ilyen meccsekről álmodunk, négygólos El Clássicókról a barcelonai Camp Nouban, százezer néző előtt.” Avagy nem költészet-e az, ha valaki arról ír, hogy a szíve közepében ott maradt egy rég megszűnt csapat, történetesen a VSS Kassa. Mellesleg a kassai születésű szerző a futballra is úgy tekint, mint a kisebbségi lét egyik fontos színterére, így aztán az olvasó apró történeteken keresztül meglehetősen pontos képet kap a felvidéki magyarság pillanatnyi helyzetéről.
Nem teljesen egységes színvonalú a kötet, ha hétről hétre kell írni, nem is lehet mindig sziporkázni a pályán. Olykor jó, ha egy szellemes asszociációval vagy egy sikerült záró bekezdéssel x-re kihozzuk a kötelező heti penzumot. De nem tartom hibának, hogy gyengébb szövegek is bekerültek a válogatásba. Az összkép így teljesebb és árnyaltabb, a sikerült klasszikus – El Clássicó – tárcák kárpótolják az olvasót.
Gazdag József igen pontos címet adott kötetének, a szerző igazi futballfüggő, pont olyan, amilyennek Nick Hornby a Focilázban megrajzolta a függőket. Élete – legalábbis a cikkek írása idején – a futball köré szerveződött. Például egy hétvége úgy indul, hogy Vágfüzes–Megyercs, majd a szünetben átugrik a Komárom–Bős meccsre, hazatérve még sikerül elkapnia a tévében az Arsenal–Hull Cityt, este élőben egy Dunaszerdahely–Rózsahegy, s utána még meg lehet nézni valamennyit egy elsőligás olasz meccsből. A vasárnap ugyanígy folytatódik. Ez a program még akkor is figyelemre méltó, ha tulajdonképpen munkáról volt is szó, hiszen Gazdag József sportújságíróként működött. Szerencsére így minden érdekli, ami a futball körül történik. Gazdag írásai annyiban különböznek a futballpróza jellegzetes irányzatától, hogy nála nincs nosztalgia, stilizált elemelés, minden élesben a fociról szól – ám írásainak távlatot ad, az aktuális témát társadalmi, irodalmi vagy éppen filozófiai kontextusba helyezi. A sokszor feltett kérdésre – „mit lehet nézni a focin naphosszat” – válaszolva maga is beszél arról, mit lát a futball mögött: „Hogy mit? Ami mögötte van. A mesét, a mítoszt, a menekülést. Ezt adja meg a művészet. Ezt adja meg a futball. Az ártatlanság illúzióját. Kiszakít a valóságból, felszabadít, elröpít. Jó messzire. A gyermekkor világába. Vagy még azon is túl. A teljesség felé. Törd át a gátjaid, a világ legyél te magad. Feledkezz bele a játékba, cselezz bal lábra, mint Messi, és üvölts hangosan a gólnál – a futball legyél te magad!” Az igazán jól sikerült tárcákban Gazdag Józsefnél mindig ott van a „mögött”. Egy Barcelona–Real Madrid meccsről szóló beszámolóban sokkal hangsúlyosabb helyet kap a különleges feszültséggel járó összecsapás történeti-társadalmi okainak magyarázata, mint maga a mérkőzés. A szlovákiai falusi meccseket idéző írások hű tükrei a magyar kisebbség helyzetének is. A pálya széléről magyar–szlovák keveréknyelven bekiabált mondat felér egy nyelvhasználatról szóló tanulmánnyal. S van olyan írás is, ahol a foci valóban csak kiindulópont: a kidobott Képes Sport kötetek láttán a határon túli könyvtárak, a magyar könyves kultúra pusztulásáról beszél. Nem vidámabb a párhuzamos történet sem, amikor a Nemzeti Sportért a magyarországi Komáromba okmányok nélkül átballagó szerzőt a magyar rendőrök tartják őrizetben, amíg Pozsonyból nem igazolják.
S hogy a Gazdag a futballt ilyen sokrétű kontextusba illeszti be, könnyed, gyors asszociációkra teremt lehetőséget, az eredmény szórakoztató, szellemes tárcák sora. A pápaválasztás idején született egyik, Focitipp élére kerülő írás így kezdődik: „Kedves Úristen! Először is, hadd gratuláljak az új pápához! Mivel Eckhart mester miszticizmusán és progresszív támadó futballon nőttem fel, nagy öröm számomra, hogy…végre egy valódi, intelligens argentin futballszurkolót neveztél ki anyaszentegyházad élére.” S ha már megszólította el is beszélget vele arról, mit lehetne tenni a bundamaffia ellen, óvatosan – a magyar és argentin focistákat említve – tesz némi szemrehányást: „Nem kényeztetsz el bennünket, Uram.” S mivel a magyar–román zártkapus is közel volt, hát megpendített két kérést is. Sajnos csak az egyik teljesült. Kedvenceim lettek a Fanni-írások is (Találkozások egy kislánnyal, Karácsony Fannival), amelyekben a szerző hétéves unokahúga látószögéből varázsolja líraivá a foci amúgy is érzelem gazdag világát.
Mivel a futballfüggőt minden érdekli, ami a focival kapcsolatos, hát az üzleti és gazdasági jelenségeket is vizsgálja, például azt, hogy ez nagyszerű játék miképpen vált a szórakoztatóipar részévé, mikor jött el az a pillanat, amikor már fontosabb volt David Beckham reklámhordozóként funkcionáló külseje, mint az, sikerül-e a beadása. A tárcák, elemzések mellett regisztrálhatunk egy határozott publicisztikai vonalat is. A publicisztikai jellegű írásokban a szurkoló személyiségi jogainak megsértése (A Nagy Testvér mindent lát), a Csatáry-molinóhoz hasonló elfogadhatatlan jelenségek (Oly korban éltem én e földön) ellen emeli fel a szavát, nagyon határozottan.
S a végén még egy fontos momentum. Szeretném kiemelni a szerző csalhatatlan realitásérzékét és tűpontos valóságismeretét: könyvében a Fradit tizennégyszer említi, az Újpestet háromszor. Hát, ez a helyzet. – Nem csupán ezért, de az idei Európa bajnokság idején nagyon szívesen olvasnám a meccsekről Gazdag József kommentárjait.
Öröm volt olvasni ezt a két könyvet is – mindkettő szép játék, joga bonito, ahogy a brazilok csinálták hajdanán.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
