Kritikák

 

 G__m__ri_Gy__rgy_m__ret.jpg

 

Gömöri György

 

Tengerre, magyar?

 

Tengeri utak régi irodalmunkban

 

Vannak tengerjáró és tengertelen, tengerszerető és tengerfélő népek. A szigetlakó angol, pontosabban a brit az előbbiekhez tartozik, világbirodalmuk alapját a hajóskapitányok és felfedezők vetették meg. A magyar viszont láthatóan a tengerfélők kategóriájába tartozik, illetve nagyon sokáig ahhoz tartozott: nem csupán azért, mert egy-egy rövid epizódtól eltekintve Magyarországnak sohasem volt igazán tengere, és még a magyar kalandorok közül is csak az a Benyovszky Móric volt sikeres, aki sorsát a „tengerbarátabb” lengyelekével kötötte össze. Csinos kis antológiát lehetne összeállítani a magyar utazók tengeri kalandjaiból – ezek közül szeretnék néhányat feleleveníteni alábbi szövegemben.

Magyar utazók általában szárazföldön mindenüvé eljutottak Európában – kivételt jelentett Anglia, Málta és a görög szigetek, valamint a Szentföld (bár az már nem is Európa). Utóbbit viszonylag kevesen keresték fel, s ha meg is tették, kevés tengeri úti beszámolót hagytak hátra. Viszont amikor I. Erzsébet korában megélénkültek az angol-magyar kapcsolatok, szinte törvényszerűen megjelent a magyar irodalomban a tengeri utazás problémája. (Mivel a gőzhajózásra a 18 század végéig kellett várni, alábbiakban mindig kisebb-nagyobb vitorlás hajóról lesz szó, magyarjaink azzal utaznak.)

Tengeren nem érzi magát az ember biztonságban. Aki már volt tengeri beteg, tudja, miről beszélek. Az ember szinte bármire hajlandó lenne, csak múljon el a háborgás gyomrából. Vagyis a szép sima tenger mindenkit jókedvre derít, de a roppant hullámok halálfélelemmel töltik el a tengeri utast. Nem tudom, így éreztek-e Skaricza Máté és útitársai (Dési Tamás és Udvardi András), magyar protestáns teológusok, akik Heidelbergből Hollandián keresztül jutottak el Angliába 1572-ben. Ez a látogatás jól sikerült, a három magyar London után ellátogatott Cambridge-be is, ahol szívesen fogadták őket hitsorsosaik, köztük neves egyetemi tanárok. Visszaútjuk azonban kicsit hosszadalmasra nyúlt: Skaricza szerint 13 napon át hányta-vetette hajójukat a szél, így amikor Hamburgban szárazföldet értek, nagy megkönnyebbüléssel hálaadó zsoltárokat énekeltek a Seregek Urának. Erről az élményéről így vall Skaricza Máté abban a négysoros, de frappáns epigrammában, amit Kathona Géza fordított a Vita Stephani Szegediniből magyarra:

„Béke veled, tenger s vihar! Én már partra jutottam,
   Tenger zsarnoka, szél! Immár béke veled!
Ajkam hálaimát zeng híven az égi atyának,
   Ahogy segedelmével láttam e helyeket”1

A következő magyar, aki tengerre szállt, úgy látszik, jobban bírta gyomorral a tengeri utakat, másképp nem fogadta volna el a krónikási megbízatást Sir Humphrey Gilbert óceáni expedíciójában. Budai Parmenius Istvánról van szó, aki Sir Henry Unton pártfogoltjaként már korábban megismerte a tengeri utazás előnyeit és hátrányait. Kivétel ő a régi magyar utazók között, mivel úgy tűnik, vonzza a tenger, és gyönyörködik annak élővilágában. Paean című latin költeményében, amit Sir Henry Untonnak ajánlott, s ami egyes kutatók véleményétől eltérően Budai Parmenius első Angliában kinyomtatott műve volt,2 a magyar utazó ilyen szép sorokat tud leírni a tengerről:

„mekkora nagysággal, mélységgel, mekkora parttal
Nyúlik a tenger! Benne nyüzsögnek özönnel az élők,
Mily nagyok és aprók!....
...Mély tenger haragos felszínén száll a vitorlás,
Ormótlan ceteket szemlélnek a messzi hajósok”3

                                   (Weöres Sándor fordítása)

Az, hogy Budai Parmenius magyar gyomorral is jól bírta a tengeri utat, kiderül abból az egyetlen fennmaradt leveléből, amit az Újvilágból írt oxfordi barátjának, az ifjabb Richard Hakluytnak. A levél keltezése 1583. augusztus 6/16. (Budai Parmenius minden bizonnyal még a régi naptárat használja), majdnem két hónappal a plymouthi kihajózás után. Ebben az angolok magyar krónikása beszámol a hajósok veszteségeiről, arról, hogy Maurice Browne hajójának legénységéből két ember ugyan vízbe fulladt, de a többiek „egészségesek és igen jó erőben vannak. Én magam sosem voltam még egészségesebb”.4 Más szóval a hosszú hajózás nem viselte meg Budai Parmenius egészségét – ezért kétszeresen tragikus, hogy néhány héttel később, 1583. augusztus 29-én erős szélben a Delight zátonyra futott és elsüllyedt, s itt életét vesztette ez a „művelt, budai születésű magyar”, akit a kor „ritka tehetségű költőjének” tartottak.5

Következő világutazónk (bár igazából egyetlen világutazónk sokáig csak Budai Parmenius marad) Szepsi Csombor Márton, az Europica varietas szerzője, nem tudta, mekkora fába vágja a fejszéjét, amikor holland hajóra szállt Danckában 1618 tavaszán. Lehet, hogy már külföldi tanulása során hallott „tengerjáró” történeteket, de biztos vagyok benne, hogy el se tudta képzelni azt a szörnyű elesettséget, ami az utazót három napos szüntelen vihar után a tengeren elfogja. Maga a hajóra szállás egy Vergilius-idézettel jól kezdődött, de az erős szél hamarosan annyira hányta-vetette a hajót, hogy az utasok vidámsága gyorsan lelohadt. De idézzük magát Szepsi Csombort, kicsit modernizált átirásban: „Ugyan azon nap az tengeri betegség rajtunk elhatalmazék, és harmad egész napig sem ettem sem ittam semmit, hanem csak nyomorgottam szertelen, az fogaimnak husa az sok hitvány tengeri nedvesség(ek) miatt annyira feldagadott, hogy az fogaimat az szájamból bizony re(n)drül rendre kezemmel ki szedhettem volna”.6 Magyarán mondva skorbut-tünetek kezdtek utazónkon elhatalmasodni – később erről nem ír útinaplójában, meglehet, már Bornholm szigetén  vagy legkésőbb Koppenhágában kaptak friss eleséget, és ő is magához tért. Legalább is egy időre, mert Helsingőr után, a „norvégiai hegyek” alatt olyan heves ellenszélben kell hajózniuk, hogy „az tengeri betegség...ismét reánk szakada”.7  Szepsi Csombor ezután – elsőként a magyar irodalomban – pár sorban leírja, milyen az, amikor a ház-magas hullámok szinte elnyelik a hajó elejét, illetve a hajó és köteleinek ropogása-csattogása halálfélemmel tölti el az utazót. Ezek után május hatodikán, már szélcsendben, teljes a boldogság, amikor az árbocról leszól a matróz: „Hajósmester, látszik a föld!”, és a távolban feltűnnek Frízia, azaz a mai Hollandia partjai.8

Szepsi Csombor további tengeri útjai (Angliába és onnan vissza) már csak egy-egy mondatot érdemelnek könyvében, mivel ezek alatt semmi érdemleges nem történt – Vlissingenből Londonba eljut 24 óra alatt, és visszafelé, Dovertől Dieppe-ig egy éjszaka leforgása alatt, nyilván erős hátszéllel.9 Addigra már Csombor edzett tengeri utazó, de azért minden bizonnyal megkönnyebbülést érezhet az egyébként ellenszenvesnek talált Dieppe-ben partra lépve, hiszen további tervezett útja alatt többé nem kell hajóra szállnia. Nem csak a tengeri betegség miatt, hanem mert Szepsi Csombor erőssége a kapcsolatteremtés emberekkel, sokak segítsége kell ahhoz, hogy Felső-Magyarországról eljusson Angliáig és onnan haza, s bár a hajókon is akadnak jóakarói, a tengeri viharban végletesen egyedül érzi magát, fél a haláltól, legföljebb zsoltárt énekelve Istennel beszélgethet.

Az 1620-as évektől kezdve megszaporodik az Angliába látogató magyarok száma, de többségük levelei nem tudósítanak tengeri viszontagságokról. Szenci Molnár Albert ugyan 1624-ben átkelt a Csatornán, pár hétig időzött Londonban, de sem erről, sem a visszaút utáni nyolcnapos Amszterdam-Dancka hajóútról nem számolt be részletesen.10 Haller Gábor viszont szűkszavú, de a kapcsolattörténet szempontjából fontos naplójában többször említi hajózásait. 1632 decemberében (az időjárás szempontjából nem a legjobbkor) átlátogat pár hétre Angliába – odafelé minden rendben, de a visszaútról feljegyzi: „Tértem meg Gravesandában (Gravesend kikötőjébe), mivel ellenkező szél volt.”11 Végül a holland partok melletti hosszas hajókázás után Rotterdamban kötnek ki, bár közben kalózokkal is találkoznak, de őket (alighanem váltságdíj fejében) futni hagyják. Úgy tűnik, ez a kaland nem vette el Haller kedvét a további hajóutaktól, mert Franekerből Amszterdamba menet  („Emtel”-nél, ami szerintem elírás Emden helyett) ezt írja: „Voltam nagy veszedelemben az vizen, mert csaknem elmerült velem az hajó”.12 Végül a hazafelé vivő utat a háborúktól dúlt Németország helyett vízen választja, Amszterdámtól Danckáig, onnan meg le a Visztulán és a Wieprzen majdnem Jarosławig viszi egy nagyobb, majd egy kisebb hajó. Ezek szerint Haller Gábor viszonylag jól bírta a tengeri utat, de azért ő is megjegyzi Dánia felé hajóztában: „Az tengeren. Éjjel nagy szélvészünk volt, úgyannyira, hogy nagyobb habokat soha sem láttam”.13 A háborgó Balti-tenger után a nyugodt Visztulán lemenni már valóságos kéjutazás lehetett.

A tizenhetedik század közepére már elméleti irodalma is születik a magyarok szárazföldi és tengeri peregrinációjának. Ezt latinul írja meg Frölich Dávid, késmárki matematikus és utazó, több művében, közülük az Utazók könyvtára (Bibliotheca seu cynosura peregrinantium...  Ulm, 1643-44) a legismertebb. Frölich az utazás minden részletét és vonatkozását igyekszik feltárni katekizmus formájában megszerkesztett, 110 kérdésből álló könyvével, amelyben természetesen szó esik tengeri élményekről is. A 45. számú kérdés például így szól: „Melyik évszak szokott legbiztonságosabb lenni a tengeri utazásra?”14 Ezt még hat újabb kérdés követi, köztük néhány eléggé lehangolóan provokatív, ilyenek, mint: „48.Mennyire vannak a hajózók a haláltól?”, és „49.Halottaknak vagy élőknek tartsuk-e azokat, akik hajóznak?”, és „50.Vajon a hullámokon kívül kisebb-e a veszedelem?”15 Frölich elvben minden utazás mellett van, és az 57. pontban hosszan számol be nyolc olyan felfedezőről, akik már körülhajózták a Földet – ezeket nyilvánvalóan nagyon tiszteli, még ha róluk összegyűjtött adatai nem mindig felelnek is meg a valóságnak: Thomas Cavendish hajóútja például 1586 és 1588 közöttre, nem tíz évvel későbbre esett.16 Ugyanakkor nem tudunk arról, hogy saját peregrinációja alatt hosszabb hajóútra vállalkozott volna, itt csupán értesüléseit összegezi, illetve tanácsokat próbál adni a peregrinálni kívánkozóknak. Ugyanis az Utazók könyvtára 97-98. kérdésében ezt olvashatjuk: „Miért hánynak azok, akik nem szoktak a tengeri hajózáshoz, amikor először kerülnek vízre?”, valamint „Miért gyötri a hányinger jobban azokat, akik tengeren utaznak, mint akik folyón?”17 Jóllehet a válaszok szinte maguktól értetődnek, nem árt a tengeri útra vállalkozókat előre figyelmeztetni a várható kellemetlenségekre. Ezzel lehet kapcsolatban Frölich útikönyvének második része, amely olyan „erkölcsös történetekből” áll, amelyek valamilyen segítséget nyújthatnak az utazóknak. Gondolom, különösen hasznos lehetett a 94. számú történet, aminek címe: „Viharban ne káromkodjunk”.18 Különösen ne tengeri viharban, tegyük hozzá, mert még belecsap hajónkba a villám, vagy elnyel a hullámok rettenetes örvénye.

Nem hiszem, hogy forgatta volna Frölich könyvét következő utazónk, aki a maga módján a legrealistább leírást adja arról, milyen viharban tengeren járni. Bethlen Miklósról van szó, akinek Élete leírása magától bár 1708-ban született, sokkal korábbi eseményeket ír le, így Bethlen európai utazásait az előző század hatvanas éveiben. Calais-ből Doverbe viszonylag könnyen átjut, a baj 1664 márciusában akkor kezdődik, amikor Bethlen Miklós szolgájával együtt hajóra száll Doverben, hogy Dieppe-be hajózzon. Először szép időben, „csendes illendő széllel” indulnak, de hamarosan „szikrázni” kezd a tenger, és olyan szél támad, hogy vissza kell térniük Angliába – sőt a hajó elsüllyed Dover kikötőjének közelében, Bethlenék örülnek, hogy csónakon ép bőrrel menekülhetnek patrtra.19

Ez csak az első része ennek az „emberpróbáló” hajóútnak. Az erős szélvész miatti pár napos veszteglés után Doverben Bethlen Miklósék felszállnak a fedett kis postahajóra (Paket-Bot), azzal próbálnak szerencsét. De hamarosan „olyan szélvész indula, hogy semmi volt az előtti”, és az egyébként a tengert jól bíró Bethlent is elkapja a tengeri betegség: „nemcsak én...hanem a hajósok is úgy okádtunk, amint kifért a szánkon”.20 Ezt a nagyon őszinte, minden szépítés nélküli megjegyzést Bethlen Miklós a vihar részletes leírásával folytatja, illetve azzal, amit mai szavakkal hullámvasút-élménynek nevezhetünk: a vitorláshajó meredeken emelkedik-ereszkedik, és kizárólag a hajós ügyességén múlik, hogy nem fordul fel és süllyed el utasaival együtt. „Szörnyű volt ezt nézni s képzelni, én nem hittem volna hogy szárazra jőjek”, folytatja Bethlen, majd sztoikus belenyugvással így ír: „Elgondolván én azt, hogy életem-halálom, noha ekkor ebben a kis rossz tökhajóban, de valósággal Isten kezében vagyon...én csak imádkozám és Istenre bízám magamat, béfekvén oldalfélt egy lyukban lévő ágyába a hajósnak, és minthogy fejem erősen fájt a sok hánykódás és okádás miatt, az Isten olyan mély álmot bocsáta rám, mint Jónásra régen.”21 Ezzel még az átkelésnek nincs vége, mert bár a hajós felkelti Bethlent azzal, hogy „megholt a szél”, és már látni Calais fényeit, még mindig nem értek be a kikötőbe – az utasok csónakba kell, hogy szálljanak, és bár a szél újra feltámad, éjfél felé beérnek Calais-be. Mint a fenti hosszabb idézetben, a csónakos epizódban is szerepel az isteni segítség: ”Isten osztán kivűn Calais-be”22, ami csak megerősíti az olvasót abban a tudatában, hogy aki tengerre száll, életét kockáztatja, és folyamatos égi kegyelem szükséges ahhoz, hogy újra épkézláb szárazföldre léphessen.

Mégis kockáztatták sokan az életüket a peregrináló magyarok azzal, hogy Danckában vagy Hamburgban szálltak tengerre az Angliába vivő gyorsabb tengeri út miatt, illetve azon az útvonalon tértek vissza hazájukba.(Ez különösen azokra volt érvényes, akik nem, vagy csak Anglia után akartak Hollandiában tanulni). Mindenesetre egyedül az 1663-64-es tanévben tucatnál több magyar kérelmezőt találunk az oxfordi és cambridge-i kollégiumok pénztárkönyveiben.23 Bár az Angliába utazók száma az 1680-as években jelentősen csökken, vannak peregrinusok, akik ezután is a Dancka- vagy Hamburg-Amszterdam tengeri utat választják, mert gyorsabban igyekeznek hollandiai egyetemre. Vizaknai Bereczk György (1659-1720), aki orvostudományt tanul, és 1693 és 1696 között peregrinál, baj nélkül eljut az Odera menti Frankfurtból Hamburgig, de ott hajóra száll, és keserves hajózás után jut csak el Amszterdamba, illetve Franekerbe. Naplójában leírja, hogy a rossz széljárás miatt ez a hajón néhány nap alatt megtehető út 18 napig tartott.24 Vizaknai Bereczk pársoros versben örökítette meg a magyarországi és erdélyi utazók problémáját: „Aki a föld szinén kenyeret kereshet/ Bolond, ha föld alá ás azért mély vermet/ Aki száraz földön céljára elmehet/ Kétséges tengerre nem tudom, mért siet.”25

Jóllehet a következő évszázadban is számos magyar utazó panaszkodik nehéz tengeri utazásról, dolgozatomat egy olyan hajóút ismertetésével szeretném befejezni, ami 1712-ben történt. Erről két írásmű maradt fenn, az egyik viszonylag objektív hangon, a másik teljesen szubjektíven kezeli a történteket. II. Rákóczi Ferenc apródja volt az a Szathmáry-Király Ádám, aki elkísérte a fejedelmet lengyelországi, majd franciaországi száműzetésébe, és 1712-17 között színes naplót vezetett.  Ebben az először a 19 század közepén kiadott naplóban Szathmáry-Király részletesen leírja a Danckától Dieppe-ig tartó kalandos hajóutat, amit  Rákócziék egy angol kereskedelmi hajón tettek meg. Vallomásaiban Rákóczi elmondja, miért kellett angol hajóra szállniuk, továbbá azt is, hogy bár tudták, hogy késő ősszel veszedelmes a Balti-tengeren hajózni (éjszaka nem is lehetett, csak napközben haladhattak néhány órát), politikai okok miatt sürgősen el kellett hagynia Lengyelországot.26

 Ennek a hajóútnak legdrámaibb élménye a Jütland (Skagen) után támadt vihar volt 1712. november 27-28-án. De adjuk át a szót Szathmárynak: „Ugyanezen nap délután két órakor kezdett bennünket elővenni a szélvész, és egész harminchat óráig oly veszedelemben forgottunk, hogy csak az Isten őrzött meg bennünket, az haboknak mint ama felemelkedett hegyeknek elborításátul; csendesedett meg valamennyire éjfél után ad diem 29. virradóra egy órakor.” De hogy fokozza a hatást, még hozzáteszi a következő mondatot: „Egynehányszor a víz, mintha hordóval töltötték volna, úgy gyütt bé az alsóházba, holott mi voltunk szállva ezen az helyen”.27 Magyarán mondva, a víz behatolt a fedélzet alatti hajófenékbe, az utasok lakóterébe, és csak kevés hiányzott ahhoz, hogy mindnyájan vízbe fulladjanak. Érdekes módon Szathmáry-Király nem fűz további kommentárt ehhez a valóban drámai eseményhez.

Amiről azonban ura, II. Rákóczi Ferenc is hosszan ír Vallomásaiban. A szélvész okozta 36 órás hánykódás azért volt különösen félelmetes, mert a hajó kétségbeesett kapitánya úgy vélte, „ha a szél még néhány óráig tombol, elkerülhetetlenül hajótörést szenvedünk. Ez nekem, minthogy nem tudtam úszni, a halálos itéletemet jelentette”.28 Rákóczi ekkor nem fél igazán a haláltól, csak attól, hogy az utókor azt fogja hinni, rettegett tőle, ezért arra gondol, „hősies és töretlen lelke tanubizonyságaként” ólomlemezre vési, és nyakába akasztja saját sírfeliratát. Ezt mégsem teszi meg, mély álomba merül, és másnap hajnalban arra ébred, hogy elállt a szél. Ezzel még nem értek véget a hajóút megpróbáltatásai: bár kedvező szél viszi a vitorlást Anglia felé, útközben újabb riadalom támad, feltűnik egy hadihajó, amiről a kapitány azt gyanítja, hogy svéd kalózoké – a kapitányt arra kényszerítik, szálljon csónakba, és menjen át tárgyalni a hadihajóval. Hamarosan kiderül, hogy a hajó francia, nem az ellenségé, nyugodtan mehetnek tovább. Szathmáry-Királynál ez az epizód csak egy mondatot érdemel: „Egy franciaországi hadihajó, Caper...jütt ránk...ki is bennünket nem igen sokáig tartóztatott”.29 A fejedelem viszont végletesen őszinte saját félelmeit illetően. Azt a lehetőséget, hogy kalózok fogják el a hajót, rosszabbnak tartja, mint azt, ha vízbe fullad, s erről így ír, mintegy gyónásként: „Te tudod, Uram, hogy súlyosabbnak tartottam ezt a veszélyt, mint a hajótörést, melyet a te kegyelmedből elkerültünk, nagyobb volt bennem a félelem a fogság, mint a halál iránt, és ez az esztelenség aból a hiú dicsvágyból származott, amely retteg a világi megaláztatástól...”30 Ezért a kapitány visszatérését várva, ágyba fekszik, betegséget színlel. Igazi örömére szolgál, amikor megtudja, hogy a hadihajó francia, és kedvező széllel mehetnek tovább Anglia felé.

A hajóút az angliai Hull érintésével Dieppe kikötőjében fejeződik be 1713. január 13-án – itt is majdnem szerencsétlenség éri a fejedelmet és szolgáit, mert a hajó orra majdnem a bejárati móló végéhez csapódik, és csak az utolsó pillanatban kerülik el a katasztrófát. Erről az epizódról nagyon hasonló módon számol be a fejedelem és naplóíró apródja, Isten kegyelmének tulajdonítva a szerencsés menekülést, amit a következő napon hálaadó misével köszönnek meg.31 Amikor pedig négy és fél évvel később II Rákóczi Ferenc Marseilles-ből Törökország felé veszi útját, Szathmáry-Király már nem tart vele – idős szülei hívására hazatér Magyarországra.

A Vallomásokban szó van még Rákóczi fent említett utolsó nagy hajóútjáról is (amit a fejedelem „egész életem legveszedelmesebb utazásaként” aposztrofál)32 – ezalatt Rákóczinak olyan tulajdonságai kerülnek előtérbe, amelyek őt a hajdani világutazó Budai Parmeniusszal rokonítják. Először Toulontól keletre, a hyères-i szigetek közelében vetnek horgonyt, mert meg kell várniuk a török szultánnak szánt ajándékok megérkezését, majd 1717. szeptember 21-én vitorlát bontanak, és élesen déli irányban hajóznak, hogy elkerüljék Itáliát. Ám „a nagy és heves hajómozgás rosszullétet okozott a kiséretemben hajóra szállt negyven szolga közül azoknak, akik nem voltak hozzászokva a tengerhez. Csupán én maradtam háborítatlan egészséggel és lélekkel, és bátorítottam a többieket...”33 Gondolom, az ifjú Mikes Kelement,  aki ugyancsak ott volt Rákóczi kíséretében, a többiekkel együtt elkapta a csúf tengeri betegség. De a vitézlő fejedelem egymaga bírta gyomorral.

Így is elég sokáig tartott, amíg Rákóczi 1717. október 10-én34 megérkezett kíséretével török területre, vagyis Gallipoliba. Útközben több görög szigeten kellett vesztegelniük kedvező szél hiánya, illetve visszafordulniuk erős ellenszél miatt. Gallipoliban csalódás érte, mert kiderült, hogy a török porta ígérgetései ellenére már nincs különösebb szüksége a szultánnak Rákóczira és magyarjaira. De ez már egy másik történet, amibe nem kezdünk bele, mert II. Rákóczi Ferenc utolsó hosszú hajóútjával be is fejezzük a régi magyarok tengeri megpróbáltatásairól szóló, meglehet, tanulságos írásunkat.

 

London, 2015 augusztusában

 

Jegyzetek:

1Janus Pannonius-Magyarországi humanisták, szerk. Klaniczay Tibor, Szépirodalmi, Bp.,1982, 1219.
2 David B. Quinn-Neil M.Cheshire, The New Found Land of Stephen Parmenius,University of Toronto Press, 1972, 30-31. Mivel a megreformált „Gergely-naptárat” csak 1582 őszén vezették be, egy 1582-es dátum ekkor még egész biztosan 1582-re és nem 1583-ra vonatkozik.
3 Kortárs 1977/5,768.
4Régi magyar levelestár (XVII-XVII század), I. válogatta Hargitay Emil, Magvető, 1981,190.
5 Így aposztrofálta Budai Parmeniust Edward Hayes, lásd Richard Hakluyt, Principall navigations (1589) alapján, Quinn-Cheshire, i.m. 61.
6 Szepsi Csombor Márton összes művei, sajtó alá rendezte Kovács Sándor Iván és Kulcsár Péter, Akadémiai kiadó, Bp.,1968, 178.
7 i.m.,184.
8 i.m,185.
9 A hajó „nagy sebességgel” ment át a Csatornán, vagyis „az Britanniai Oceanus tengeren”. Szepsi Csombor, i.m., 219.
10 Lásd Ludovicus Camerariusnak írt levelét, Szenczi Molnár Albert válogatott művei,Magvető,Bp.,1976, 627.
11 Magyar utazási irodalom 15-18. század, válogatta Kovács Sándor Iván, Szépirodalmi, Bp.,1990, 435.
12 i.m.,440.
13 i.m.,447.
14 Magyar utazási irodalom, 73.
15 u.o.
16 i.m. 74-75.
17 i.m. 78.
18 i.m. 112.
19 i.m. 607-608.
20 u.o. 609.
21 u.o.610. Ennek a tengeri útnak a leírása olyan filmszerűen eleven, hogy alulírott verset is írt belőle, kötetben először: Gömöri György, Váltott hangokon, Kortárs kiadó,Bp.,2000, 20.
22 Magyar utazási irodalom, 611.
23 v.ö. Gömöri György, Angol-magyar kapcsolatok a XVI-XVII században, Akadémiai kiadó,1989,92-96.
24 Binder Pál (szerk.) Utazások a régi Európában, Kriterion, Bukarest, 1976, 133.
25 u.o. Ennek ellenére Vizaknai Bereczk hazafelé menet is hajóra szállt, de ezúttal a tengeri út Hamburgig csak hat napig tartott, i.m. 137.
26 Rákóczi Ferenc: Vallomások, emlékiratok, Szépirodalmi, Bp.,1979,500-501.(Szepes Erika fordítása).
27 Szathmáry-Király Ádám naplója, Magyar utazási irodalom, 624.
28 Rákóczi,i.m. 504.
29 Szathmáry-Király Ádám naplója, Magyar utazási irodalom, 624.
30 Rákóczi, i.m.,507.
31 Rákóczi,i.m. 514 és Magyar utazási irodalom...625-626.
32 Rákóczi, i.m. 589.
33u.o. 590.
34u.o.591.                                                                                             

Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.


Főoldal

2016. március 07.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png