Markó Béla
Reformszonett
Érdemes lenne egyszer felleltározni a huszadik század magyar lírájának kedvelt versformáit. Valószínűleg kiderülne egy ilyen leltárból, hogy más európai irodalmakhoz képest jóval több nálunk a kötött vers, nemcsak nyugati, hanem antik időmértékes formában is sokszor. Szeretjük a szinte semmiféle szabadságot nem kínáló szonettet is. A nyugatosoknál, Juhász Gyulától Szabó Lőrincig, bár nem olyan gyakorisággal, mint azelőtt a francia parnasszistáknál, a petrarcai vagy shakespeare-i tizennégy sor számos változatával találkozunk, József Attila pedig már egészen fiatalon remek szonettkoszorút ír. Azt hihetnénk, hogy réges-rég honosult ez a forma irodalmunkban, hiszen sem idegennek, sem erőltetettnek, sem preciőznek nem tűnnek, mondjuk, Szabó Lőrincnek az élőbeszéd esetlegességét mesterien utánzó szonettjei. Ő már látszólag az „antiszonettig” vitte a klasszikus szonettet, holott közben még az első két strófa rímeit is fegyelmezetten megismétli, ahogy azt a legszigorúbb szabályok megkövetelik, igaz, gyakran még asszonáncnak is nyersek, darabosak ezek a sorvégek. Szóval otthonos a szonett a magyar nyelvben. Csakhogy nem volt ez mindig így. Aki utánanéz egy kicsit, meglepődik talán, hogy valamikor 1809 táján, persze ennek is már bő két évszázada, Kazincy Ferenc kalapálta össze az első magyar szonettet. „Első szonettje esztendőkig készült, megjelenése irodalmi esemény volt” – ahogy irodalomtörténetében Pintér Jenő írja. Ez a szonett Az én boldogítóm címet viseli, és annak rendje, módja szerint a szerelem hatalmáról szól. A feleséghez, Sophie-hoz címzett vallomás nemcsak a formai, hanem az „ajánlott” tartalmi kritériumoknak is tökéletesen megfelel. („Nincs millió közt egy, kit a fene / Vak Ate így vett volna korbácslásba, / Ha megdühödve kapkod néha másba, / Azt megkönnyítni felkél istene. // Ah, engemet nem véd őellene / Sem ég sem föld! E szörnyű bajvívásba / Ájúlva dűlök újabb ájúlásba; / S írt nem találok, mely enyhítene. // Ámor megszánta éltem kínjait, / S mond: Én enyhítem akit a Sors sújta. / S bérűl ölembe tette le Sophiet. // És ím, miolta nékem áldást nyújta, / S bús éjjelemnek bájos mécset gyújta, / Nem érzem a Sors csapkodásait”). Valóban évekig készült, és azt hiszem, sohasem készült el mégsem teljesen, hiszen legalább két változatát ismerjük, de azért is hoztam szóba Pintér Jenőt, mert ő például a harmadik strófának egy olyan variációját közli, amely eltér az általam ismertektől. Nem szándékszom filológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, bár egyáltalán nem lenne értelmetlen ezeket a változatokat ismertetni, hiszen a magyar szonett megszületésének kínjairól tudósítanak, számos tanulsággal. Most inkább azon morfondíroznék sokadszor immár, hogy vajon igazuk van-e azoknak, akik az irodalomoktatásból szinte teljes mértékben kiiktatnák a történetiséget, és helyette kizárólag műfaji és szövegalkotási szempontokat próbálnak alkalmazni. Magam is irtózom mindenfajta fejlődéselvtől az irodalomértelmezésben, vagyis nem hiszem, hogy Balassi Bálint udvarló versei primitívebbek lennének, mint Csokonai Vitéz Mihály vagy Vajda János hasonló témájú költeményei. Sőt, a vitézi életet és Júlia bájait egyazon lelkesedéssel megéneklő báró meggyőződésem szerint rafináltabb költő, mint utódai, és mindenképpen ő volt az első nagy magyar – már magyarul író – poétánk. Mint ahogy Kazinczy Ferenc is sok mindenben volt első.
Ilyen értelemben természetesen van fejlődés. Fejlődik a nyelv, a mai nyelvhasználatban ott van a tegnapi és tegnapelőtti tapasztalat, gazdagabb ma a nyelvünk, mint egykor. Ami nem jelenti azt, hogy szebben, pontosabban, árnyaltabban is beszélünk. De azokat a szavakat használjuk, amelyeket a nyelvújítók néha kínos, gyermeteg elmejátékkal, kitaláltak, és hát még egyik-másik irodalmi eszközünket is tőlük kaptuk, például a szonettet. De miért volt szükség erre? És egyáltalán mennyire igaz ez az elsőség? Szigeti Csaba nagyon is meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar költészetben már jóval előbb megjelent a szonettforma (Az „első” magyar szonett felé), és idézi is Faludi Ferencnek egy szonettfordítását vagy átköltését, amelynek valójában nem ismerjük az eredeti szerzőjét (A pipárul, alcíme: Uno sonetto). Tehát minden elsőnél van egy még elsőbb, viszont az az igazság, hogy ez a Faludi Ferenc-vers csak látszólag szonett, zenei tolvajnyelven scherzónak, festészeti terminológiával vidám zsánerképnek mondanám. De: élvezetes szöveg. Olvasván rögtön az jut az eszembe, az imént említett Balassi Bálintra és a többiekre, Rimay Jánosra, majd Gyöngyösi Istvánra gondolva, hogy miért is olyan fontos Kazinczy Ferencék irodalmi – vagy inkább társadalmi? – reformprogramja a maiak számára. Ha jobban belegondolok, a Balassi Bálintnál már érettnek és kellőképpen bonyolultnak mutatkozó, sajátos verselési technika igazán alkalmas lehetett volna egy egészen másfajta magyar vers kialakítására. Az akkor még zenével kísért, énekelt szövegek a hangsúlyos, de mégsem népies magyar műköltészet hiteles, ma is érvényes remekei. Ez az út később valamilyen okból zsákutcának bizonyult. Erre a kérdésre, úgy gondolom, talán a felvilágosodás ideológiájában lehet meglelni a választ. Én pedig mellesleg magyarázatot kaphatok hosszú ideje tartó, néha csillapuló, de valószínűleg soha el nem múló szonettíró (és szonettolvasó) kedvemre, ami persze nem biztos, hogy mást is érdekel.
Különben is, nem túl nagyívű közelítés-e ez ahhoz, amit mondandó vagyok: hogy miért is találom fontosnak irodalomtörténetileg és személyes történetemben is a szonettet? Nem nevetséges-e egy ilyen porosodó formát valamiféle kulturális paradigmaként, és nem művelődéstörténeti kuriózumként tárgyalni. Számomra inkább az a kérdés, hogy amíg Petőfi és Arany korát máig meghatározónak tartjuk kultúránkban, miért nem vesszük észre, hogy a nyelvújítás unalmas, néha izzadságszagú szövegei és természetesen az ezek alapjául szolgáló programok nélkül egészen másak lennénk. Kevés persze abból a korból az olvasható remekmű. Kazinczytól a versek? Hát nem. A levelek, azok igen, korrajzként is. Meg a Fogságom naplója és a Pályám emlékezete. Kölcseytől? Nyilván a Hymnus és a Vanitatum Vanitas. De ennyi. Kisfaludy Sándor? Hirtelenjében nem emlékszem. Virág Benedek? Szép neve van. Igen ám, de Csokonai Vitéz Mihály? Hát ő nagyon nagy. És Berzsenyi Dániel? Ő is. Voltak akkor is rendkívül jelentős teoretikusok, menedzserek, és voltak írók. De Berzsenyivel nem lett volna nyelvújítás. Azt hiszem egyébként, hogy szonett sem. Csokonaival sem. Ehhez Kazinczy Ferenc kellett. Az ő makacs, kissé botfülű szorgalma és elkötelezettsége egy jól definiálható művelődési reform mellett.
Évekig írni egy szonettet? Mire jó ez? Kazinczy műfordításairól mondja Toldy Ferenc, de tágabb értelemben nyilván az idegen formák átültetésére is érvényes: „Ily sokoldalú nyelvalakítás aligha sikerülhet írónak, kit ösztön vagy öntudatos írás eredeti művek alkotására vezet. Szerencsés elhatározása volt tehát az Kazinczy Ferencnek, midőn más írók követéséhez fogott: nem mondom, hogy ekkor a végeredményre csak gondolt is, de az bizonyos, hogy azon nagy hatás példája, mellyel Báróczy, fordított munkáival, a nyelvre volt, választatta vele ez ösvényt …” (Pillantás Kazinczy írói pályájára). Tanult természetesen Báróczytól, tanult Kazinczy Ferenc mindenkitől, akitől csak tanulni lehetett. Viszont volt egy olyan döntése, amely érzésem szerint egész irodalmunk irányultságát meghatározta, és ezt a döntést Gyulai Pál így fogalmazza meg: „Kazinczy nem annyira a magyar nyelv természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen nyelvek költői szépségeit ültette át a magyarba.” (Vörösmarty emlékezete.) Nem véletlenül idézi az életmű sok nyitott kérdésére választ adó egyik tanulmányában (Kazinczy Ferenc [ön]kanonizálásának esélyei) Fried István a könyörtelenül pontos Gyulai Páltól ezt a jellemzést. Toldy Ferenchez még egy pillanatra visszatérve: talán azzal a feltételezéssel mégsem kell egyetértenünk, hogy az „első magyar szonett” és sok más „első” megalkotója, Kazinczy Ferenc nem gondolt a végeredményre. Éppen hogy arra gondolt. A felvilágosodás és a reformkor határvidékén nyelvünk, irodalmunk megújítói viszik tovább azt a társadalmi mozgalmat, amelyet a Martinovics-féle összeesküvés leleplezése és megtorlása – többek közt Kazinczy Ferenc hétesztendei raboskodása is – megszakítani látszott. Ma ezt úgy neveznénk, hogy integráció, vagyis beilleszkedés. Esetleg: felzárkózás. Kár lenne latolgatni, bár megtették már sokan, hogy volt-e európai nemzetként más alternatívánk, vagyis egy olyan másik út, amely versenyképességünket biztosította volna. Az utólag egyben-másban groteszknek tetsző nyelv- és formateremtés Kazinczyéknak köszönhetően valóban elvezetett minket Európába, nyelvünk alkalmassá vált például – micsoda győzelem, húzhatná el a száját valaki – a szonettírásra is. Kétségtelen, hogy egy másik, főképpen Balassi Bálint által kijelölt fejlődési irány ily módon megszakadt, és nem mi adtunk Vitézi éneket Európának, hanem Európa adott nekünk többek közt petrarcai szonettet.
Ma már nem feltétlenül érzékeljük annak az irodalomtörténeti pillanatnak – fordulatnak? – a jelentőségét. Kazinczy kortársai tagadhatatlanul jelentősnek tartották ezeket a lépéseket. Próbálom megérteni azt az eufóriát, azt a ma már diadalittas ömlengésnek tűnő lelkendezést, ahogyan barátainak elújságolja győzelmét az idegen formán: „Te, aki az olasz nyelv s olasz sonettek édességét ismered, s a Mesterség titkaiba mint Mester vagy béavatva, tudod, hogy nehezebb munka nincs a magyar poezisben, mint ezen probléma feloldása” – írja Gr. Dessewffy Józsefnek 1809. április 12-én. De elküldte Az én boldogítóm című szonettjét többek közt Kis Jánosnak, Virág Benedeknek, Berzsenyi Dánielnek is. Akárhogy forgatom, nehézkes, el-elakadó szonett ez, de szonett kétségtelenül. Csak azt nehéz megérteni, hogy miért volt ez akkor olyan fontos, olyan kivételes, olyan új. Összesen vagy nyolc szonettet írt Kazinczy Ferenc, és legalább az egyik, A Sonetto Múzsája nemcsak szabályos, hanem nagyon jó is. Itt már valóban bírja ezt a formát a költő. A szonett magáról a szonettről szól, egészen modern szemlélettel: „Mint a szerelmes járja szép párjával / Menüetje keccsel teljes lépteit, / S igézi a szála torlott rendeit / Enyelgő vissza- s visszafordultával: // Honnom Ausonia narancsgallyával / Körűlölelve főm szép fürtjeit, / Úgy járom én kobzom lejtéseit, / Két négyét összefűzve két hármával”. Azon is el kell tűnődnöm, hogy miközben poétaként nem soroljuk a legjelentősebbek közé, van-e ma költőnk, aki ilyen tömören fogalmaz: „Két négyét összefűzve két hármával.” Önmagában az is érdem lenne, hogy: „Víg szárnyakon kél a nem hallott ének”, amint A Sonetto Múzsájának első „hármában” írja, majd a második „hármában” folytatja: „E szép vidék lőn kedves birtokom”, de ennél sokkal többről lehet szó, úgy sejtem kétszáz év távlatából. A magyar irodalom „európai integrációja” azt is jelentette, hogy el kellett sajátítani egy másfajta szemléletet, és ez nem volt könnyű. Mással nem magyarázhatom, hogy éveken át készült az első szonett. Hiszen valamivel később Virág Benedek igazán virtuóz módon kísérletezik a szonett „hangzatkára” való magyarításával, de ahogy a magyar kifejezés is édeskésre sikeredett, és az egykor talán az eredetiben is fontos, de akkorra már Európa-szerte kevésbé érvényesülő zeneiséget hangsúlyozza, úgy tartalmukban is messzire kerülnek ezek az egyébként élvezetes versek a szonett lényegétől (Hangzatka négyes trocheusokban; Hangzatka négyes jambusokban; Hangzatka hatos jambusokban; Hangzatka hendecasyllabusokban; Hangzatka sapphicusokban: Ariadna panasza Theseusra). Csak egy idézet a szapphói sorokban írt szonettből: „Biztat, egyszersmind csal is, a Reménység; / Melly sokat vártam, s mi kicsinyke bérem! / Jaj! talám itt fog kiomolni vérem; / Olly komor képet mutat a keménység!” Egyrészt eléggé groteszk a szapphói sorokat rímeltetni, másrészt maga a ritmus sem illeszkedik a petrarcai forma logikájába, hogy nem a sorokon belül, nem is a sorok között, hanem valahol a négy- és háromsorosok határán tetőzik a drámai feszültség, illetve a vers végén is van általában egy csattanószerű fordulat, amivel egyébként Virág Benedek is megpróbálkozik.
Kazinczy Ferenc azért érezhette rendkívüli fegyverténynek a maga szonettjét, mert a szimmetria-kedvelő magyaros formák mellé be tudott hozni egy aszimmetrikus szerkezetet, a két „négyével” kimérten haladó, aztán a két „hármában” hirtelen felgyorsuló szonettet, gyakorlatilag minden szabályt átvéve az olasz mintákból: a négysorosok ölelkező, ismétlődő rímpárját (a b b a a b b a); a háromsorosok rímeinek bonyolultabb illeszkedését, ahol a keresztrím ugyanakkor ölelkező is (c d c d d c); az ötös és hatodfeles jambusok elegáns váltakozását a rímképletnek megfelelően; az abban az időben általánosan elfogadott ragrímek mellett a tényleg leleményes valódi rímeket: fene - istene - őellene - enyhítene. Mint ahogy A Sonetto Múzsájában is van két remek rímpár: istenének - ének; engem - zengem. De nem annyira a verselési nehézségekkel kínlódhatott annak idején a költő, hanem magával a szerkezettel, mint mondottam. A szonett ugyanis nemcsak ritmusában „nyugati”, hanem látásmódja, dinamikája is eltérhetett az akkori magyar irodalmi paradigmától. Mindez joggal lelkesítette fel Kazinczy Ferencet, hiszen, némileg profán hasonlattal, olyan lehetett ez, mint valamikor a kereszténység monoton, mégis magával ragadó szertartásainak átvétele a színes, ricsajos pogány rítusok helyett. Gergye László A Sonetto Múzsájának elemzésekor (Szonett a szonettről) több fontos passzust is idéz a költő Sonett című értekezéséből, bizonyítékul, hogy Kazinczy mennyire tudatosan, mintegy részletes tervrajz alapján építette fel a saját szonettjeit: „A szonett elébb váljon kétfelé, úgy hogy egyik felét a két quadrin (négyes), másik felét a két terzetto (hármas) tegye. Most a két quadrinnak is, a két terzettnek is ismét két hasonló félre kell szakadni, csakhogy a terzettben a törvénytől, egy kis licenciával, azért szabad eltávozni, mert itt végefelé közelítvén a dal, a költő az indulat, a hév által elragadottnak tetszhetik. Az elsőbb rész, a két négyes, a várásé, a másik rész a kielégítésé, mint az epigrammban. Csakhogy itt nem érezteti magát hegyes, hanem gyönyörködtető point.” A klasszicista Kazinczy Ferenc jobb teoretikus volt, mint szépíró, és néhány szonettjét a reformer és irodalompolitikus patikamérlegén rakta össze, ez igaz. Viszont valóban ő az első, aki tényleg szonettet írt, és utána még sokáig az egyedüli is maradt. Az öntörvényű Petőfit az ilyesmi nem érdekelte, és ahol ő spekulálni kezdett, mondjuk Az apostolban, hogy egészen más műfajú példával éljek, ott egyszerre csak az ásítás fog el minket, mert nemcsak komor, hanem unalmas is, bár ez a mű kötelező olvasmány szokott lenni az iskolákban. Aranynál is éppen csak felbukkan a szonett, ezzel szemben azt hihetnénk, hogy a századvég mal-du-siècle-költője, Reviczky Gyula bőven használja, pedig dehogy: számos négy strófás verset ír, témájuk is szonettbe kívánkozna, de minden versszak négy sorból áll. Ó, az a magyar szimmetria, az egyszerű szenvedély győzelme a rafinált szenvedésen. Mert hát a szonett az alázat, az önfeláldozás versformája is nagyon sokszor. Megnéztem, Petőfi után a másik nagy önimádó, a zseniális Ady alig írt szonettet, holott a szimbolistáknál ez elég gyakori. A zsengék közt van összesen három, ebből kettő a Versekben (E néhány dalban; Rád emlékeztem) és egy a Még egyszer című kötetben (a kétrészes Strófák első darabja). Ki gondolná, hogy ez Ady Endre: „Fájdalmas arcú, tettető Madonnám, / Kiről epedve annyiszor daloltam, / S akitől csókot sohasem raboltam, / A te emléked elszállott ma hozzám” (Rád emlékeztem). Ám mindenképpen foglalkoztathatta őt ez a forma, ez abból is látszik, hogy a Rád emlékeztem egyik rímpárja (lelkem - leltem) visszatér később, a másik nem-adys Ady-kötet, a Még egyszer egyetlen szonettjében, a Strófákban. Később még találni nála Baudelaire és Verlaine átiratot, és 1913-ban váratlanul két szonettje is megjelenik egymás után, de érdekes módon ezekben sem lehet igazán ráismerni Adyra, túl érzelgős, már-már édeskés a hangja. Pedig elég gyakran négy strófából áll az Ady-vers, de ezek a strófák vagy mind négysorosok, akárcsak Reviczkynél, vagy mind háromsorosok. Öntörvényű költő, nála már strófán belül van az aszimmetria, nem kell neki szamárvezető, egy-egy rövidebb sorral teljesen át tudja rendezni a szöveget, felemel, elejt, ahogy éppen akarja. De ennek ellenére a Kazinczy – Kazinczyék! – által választott útról ő sem tér le, bár Balassi Bálint egyetlen igazi utóda, egyezzünk meg ebben, mégis Ady Endre. Ő ugyanis képes a szintézisre, bár ezek szerint a szonettet mégsem tudja magához hajlítani.
És a többiek? A többi nyugatos? Hát ők már a szonett mesterei mindannyian, itt-ott kísérleteznek is vele, de arra használják, amire igazság szerint való: az ihlet kordában tartására. A predestináció és szabadság eszméjének szembesítésére. A belátható és mégis titokteljes jövő felmutatására. Az európai ember leglényegének szemléltetésére: hogy az egyéni élet végessége kijátszható, ha átvesszük és továbbadjuk a kliséket, mint valami DNS-t, amelyben mi magunk is ott vagyunk. Más ez, mint a japán haiku végtelensége, mert a miniatűr japán vers csak be- vagy kijárat a jövő felé, a szonett zárt világában viszont le is játszódik, be is fejeződik a lét drámája. A szonettköltő, vagyis az európai ember próbálja megfejteni a saját sorsát, és ez a heroikus hiábavalóság érzésével jár, míg a keleti haiku-szerző az olvasóra, vagyis a következő emberre bízza, hogy értelmezze őt magát, a költőt is. Alapvető különbség. A Kazinczy Ferenc által szorgalmazott „integráció” során az európai típusú világértelmezés képességét szereztük meg magunknak – tulajdonképpen a magyar nyelvnek –, de lehet, hogy lemondtunk egy másfajta világképről. Valamit valamiért.
Bevallom, én jól érzem magam ebben a hol forró, hol hideg, hol sima, hol szálkás, hol bódító, hol hányingeres ringlispilben, a szonettben. Tizennégy sor, nőrímek és hímrímek váltakozása, ha lehetséges, ölelkező rímekkel, a második négysorosban esetleg lépést váltva (például így: 10/11/11/10//11/10/10/11), az enjambement-t nem formai, hanem elengedhetetlen tartalmi követelménynek tekintve. Ugyanis a szonett lényege a világot mozgásban tartó – tulajdonképpen: összetartó – feszültség reprodukálása. Szabó Lőrinc tudta ezt a legjobban a magyar szonettköltők közül. A vers ritmusába nemhogy nem kell belesimulnia a tartalomnak, hanem ellentétbe kell kerülnie vele. Ezért fontos a soráthajlás, ezért kell megpróbálnunk belekényszeríteni a szabott keretbe saját korlátlan fantáziánkat. Ami látszólag lehetetlen, és mégis lehetséges: számos remekbe szabott – igen: szabott! – szonett bizonyítja ezt a magyar irodalomban. Számomra világos, a szonett nem arra való, hogy egy adott keretet miképpen tudunk megváltoztatni, és miképpen találjuk ki a trochaikus vagy hangsúlyos szonettet, esetleg a tizenhárom vagy tizenöt sorból állót. A szonett arról szól, hogy amikor elindulok az első sorból, már látom, hogy mikor lesz vége, de tudnom kell pontosan ott kiteljesíteni az életemet, ahol be fog fejeződni. Ez a szonett tétje, nem a formabontás. Legfeljebb a forma kinyitása, vagyis végtelenítése azáltal, hogy belefoglalhatok egy teljes életet. Ugyanakkor készséggel elismerem, hogy van a modern magyar szonettnek egy másik története is, az pontosan a konvenció felbontásáról szól. Jelentős költők nyelvkritikai, sőt „formakritikai” szándékkal nyúltak a szonetthez, és ez is egy izgalmas folyamat, ennek az állomásait is érdemes lenne számbavenni. De én ezúttal éppen a többé-kevésbé eredeti formájában megőrzőtt konvenció nyelvteremtő (és életmodell-alakító) szerepét próbáltam bizonyítani vagy bizonygatni, ha úgy tetszik.
Az az igazság, hogy ifjú poétaként semmi sem volt idegenebb tőlem, mint az itt vázolt ars poetica, amely természetesen ma is csak a lehetséges költői hitvallások egyike számomra. De fiatalon el sem tudtam elképzelni, hogy önként ketrecbe sétálhat a költő, akár a szonett ketrecébe is. Egy analógiával tudnám ezt érzékeltetni: ugyancsak fiatalon, még kamaszként viszonylag jó futó, jó ugró voltam, egy időben néhány atlétikai versenyen is részt vettem. Viszont irtóztam a távolugrástól, bár abban is elég jól teljesítettem, de utáltam, hogy nem elég minél nagyobb lendülettel nekiszaladni, aztán minden izmodat megfeszítve ugorni, hanem arra is vigyázni kell, hogy „be ne lépjen” az ember. Vagyis lehetőleg a homokgödör előtti deszkán kellett dobbantani, mert ha még a deszka előtt rugaszkodtunk el, akkor távot veszítettünk, hiszen úgyis csak a homokgödör elejétől mérik az eredményt, ha pedig a cipőnk orra beleért a homokba, akkor „beléptünk”, és érvénytelen volt az ugrás. Éppen ezért a távolugrók mindenféle bonyolult számításokkal próbálták csökkenteni a kockázatot, kimérték előre a lépéseket, gallyakat, kavicsokat helyeztek el jelként a pálya szélén, de így is csupa stressz volt az egész. Valahogy így láttam később a szonettet is. Nem a jambikus lejtés, nem a rímképlet volt a gond, hanem a „belépés” veszélye. Illetve, hogy „nem jön ki a lépés”. Hogy nem ott kezdődik, vagy nem ott ér véget, ahol én szeretném. Nos, régóta tudom, hogy éppen ez a lényeg. A kontrollált erő, az ellenőrzött „láncreakció”, az irányított szenvedély verse a szonett. A gőggel teljes alázaté. Ha csupán tizenhárom sor elég lenne, veszítettél. Ha kellene még egy tizenötödik sor is, szintén veszítettél. De ha éppen tizennégy sorra van szükséged, te nyertél. Mert a létben, a létezésben nincsenek üresjáratok, hézagok, hiányok vagy fölöslegek: a létezés éppen annyi, amennyinek lennie kell. Hálás vagyok a kitartó, okos, nagy tudású Kazinczy Ferencnek. Mennyi mindenért hálásak lehetünk neki! De azért néha elgyönyörködöm Balassi szerelmi vallomásában: „Juliámra hogy találék / Örömemben így köszenék, / Térdet-fejet neki hajték, / kin ő csak elmosolyodék”. Végül is csupa forma, formaság, szertartás ez is, és mégis maga a kiteljesedett élet, egy férfi meg egy nő találkozása, amiben minden benne van. Ennyi a szabadság is: Júlia arcán egy tűnő mosoly, amelyet nem lehet kanonizálni. A többi, ismétlem, csak kötelező ceremónia, akár szonettben, akár felező nyolcasban, de enélkül nem lehet eljutni annak az egyetlen mosolynak a privilégiumához.
Megjelent a Bárka 2016/1-es számában.
